Gonda József: Amikor az est leszáll

A színtér: egy modern úri lakás ebédlője. Tágas, forróra fűtött, szőnyegektől puha. Graciózus vázák, szecessziós nippek, virágcserepek, fotográfiák tarkítják.

Az eset hősei: az asszony meg a doktor, már amennyiben a férj a cselekmény hősei közé nem sorozható, ő ugyanis ez idő szerint a hálószobában hörög. A végé járó mellbeteg.

Az asszony: erős, nagy, melegvérű nő. Haja parfümtől párás, vörösben úszó lángfolyam. Bő, sok redőjű pongyolája hajlásai közül telte hajolnak ki erős, acélos teste sokat ígérő vonalai. Mint a zsákmányéhes tigris nyújtózik végig a puha ebédlői díványon. A doktor fiatal, a harmincba tartó férfi. Kemény és merész főtartással, a fiatalság tüzében villogó tekintettel. Az asszony előtt ül egy taburetton. Erős, barna kezeiben szorongatja a vörös hajú hisztérika húsos, finom kezeit. Az idő az alkonyba hajlik. Tél van. A hálószobából sivító, görcsös, fuldokló hörgés zaja tör át.

A doktor… és amidőn az eszembe jut, hogy ez a halál csíráival inficiált hüllő, a földnek ez az eljegyzett vőlegénye még jogot formálhat magához, az ajakához, a testéhez, a csókjához, az öleléséhez, sőt talán kénye-kedve szerint öleli is… ez a váz, ez az árnyék… hát öklömbe fut a vér és gyilkolni szeretnék… Érti? Igenis gyilkolni szeretnék…

Az asszony a doktor szájára tapasztja a kezét.

A doktor: És azt hiszi, hogy ez tulajdonképp gyilkosság volna? Vízfejű, betűhöz láncolt paragrafusrágók szerint talán igen, de a tökéletes és ideális morális rend, a tiszta anyagi igazság szempontjából… érti… érti-e asszonyom, ez tulajdonképp a kötelességem volna.

Az asszony bronzszínű szemei kérdőleg szegeződnek a doktor arcának.

A doktor: Az! A kötelességem. Emberbaráti frazeológiával és a kegyelet konvencióival takarózhatik az erőtlen megalkuvás, azonban a természetnek, az életnek is megvannak a maga rettenetes és könyörtelenül könyörtelenül következetes igazságai. A mételyt, ami a közre veszélyes, irtani kell. A métely az erőt, az egészséget, az életet fertőzi meg, a métely a halál csíráit hinti az élet humuszába… a métely az öl. A férges fát kivágják, a dögvészes jószágot lebunkózzák, a fertőzött testrészt kioperálják, szóval a természet minden jelenségében és vonatkozásában harcol az élet, az egészség s az erő, a halál, a pusztulás, a métely ellen: természetes, radikális cselekedet tehát az, amely egy szennyes, inficiált, föloszlásnak induló masszától megszabadítja a környezetet, a társadalmat s az élet egészséges levegőjét.

Az asszony tágra nyitott szemekkel hallgatja a pogány bölcselkedést, ezenközben álmos lompossággal nyújtózik végig a díványon s a hosszú, merész mozdulattól csipkéktől habos pongyolája szorosan, ingerlően feszül meg a testén.

A doktor éhesen nézi. Az arca tüzelni kezd. Ujjai az asszony vörösbe izzó, parfümtől párás hajával babrálnak. A lehelete forró. Szinte sziszegve szól az asszonyhoz:

- Nézze… például maga… hiszen maga a virulás, az erő, az ifjúság, maga a tüzes élet és lobogó egészség és az élete, a sorsa, a boldogsága, szerencséje, a vére, a teste, a lelke össze van kapcsolva ezzel a halált hurcoló nyomorékkal, ezzel az élő hullával… Egy fedél alatt, egy szobában él vele együtt, azt a levegőt szívja egészséges tüdejébe, amit ő a feloszló, a fertőzött beteg melléből kigőzöl; tűri, hogy láztól cserepes vértelen ajakával a maga forró, piros, egészséges ajkait a halálra váltak perverz mohóságával szívja… És ezt tűrni kénytelen… mert ezek a betegek követelőek és erőszakosak és az utolsó lélegzetvételig szeretni és szeretkezni akarnak. Ez a kilobbanó élet félelmes, gyors oxidációja… És mondja… mondja… maga sohasem félt, hogy ez az élő hulla, erőszakos csókjaival a maga egészséges testébe lopja a mételyt… a pusztulást… a halált?

Az asszony eltorzult arccal ugrik föl a díványról. Minden tagja remeg. A két szeme szinte üvegesen mered a doktorra. Dideregve, vacogva búvik a dívány szegletéhez:

- Mit beszél?... Hogy én… már minthogy én is… a mételyt?...

A doktor: Hát nincs-e igazam? Hát gyilkosság volna-e megszabadulni tőle?... Mert áldozata lesz… Előbb… utóbb. A métely ragadós s a mételyezés halálbizonyosságú. És hol van itt az igazság? Hogy egy terméketlen szerelmi óra buta lázában ez a maga szép, egészséges, ifjúságtól mámoros teste szennyel és pusztulással inficiáltassék!... És nincs menekvés! Én mondom magának, én az orvos mondom, ordítom, esküszöm, érti-e hát, hogy nincs menekvés… Nincs más! Pedig a természet, az örökkévaló, ezt aligha akarta és akarhatja így. A természet bölcsen és józanul rendez el mindent. Azonban jönnek az emberek és amit a természet jól megteremtett, azt az ő törvényeikkel és hazug társadalmi szabályaikkal, ostoba szokásaikkal és előítéleteikkel elpusztítják. A természet igazságai pedig kézenfekvők. Az élet: az erőé, az ifjúságé s az egészségé s az erős, ifjú s egészséges anyag természet adta joga és kötelessége a védekezés.

A doktor ezenközben egyre közelebb húzza a taburettot az asszonyhoz:

- És nézze csak ide. Ide, énreám. A tekintetem tiszta, az izmaimban erő és acél, az ereimben pezsgő és fertőzetlen meleg vér… és én… én… ezzel a meleg véremmel, ezzel az egészséges konstrukciómmal itt fekszem a maga lábai előtt és a minden élet és minden igazság kútforrására, a nagy, mérhetetlen, fölfoghatatlan természetre hivatkozással esküszöm a maga fülébe, hogy szeretem, hogy akarom magát… hogy megmentem a mételytől… Mert nekünk kettőnknek… érti-e, jogunk van az élethez és szerelemhez. Jogunk van, mert fiatalok vagyunk és egészségesek. És erősek. És szépek. És mert kívánjuk, akarjuk egymást… igen, én a szemébe mondom az igazságot: akarjuk egymást! Ez már a vérünkben, az idegrendszerünkben van. Ez ellen hiába küzdünk. Ez a természet szava. És ha két egészséges, pezsgő meleg vér, a szerelem és bírás lázában összeforr: ott új élet fakad. Új egészség, új erő, új ifjúság. Érti? Hát eszelősség ez, amit mondok? Hát gyilkosság, amit tenni akarok? Amidőn meg akarom menteni, hogy megváltsam?

A férj a hálószobában el-elcsukló, nehéz hörgésbe tör. A doktor egzaltáltan ugrik föl a taburettóról. Arcán fagyos elszántság:

- Ejh… legyen vége a komédiának!

Az asszony a doktor mellére veti magát. Reszketve, vacogva simul hozzá:

- Ne… ne még! Nem akarom…

A doktor, ahogy szorosan átfűzve tartja az asszonyt, a fülébe leheli:

- Térj eszedhez. Hiszen ez nem bűn. Ez az igazság. Ez az osztó igazság. Ez csak operáció. A métely kiirtása. És ez az utolsó mentség. Nincs más. Ha nem tesszük meg: elvesztél. Érzem, hogy igazam van. Az igazságosztó természet megbocsájtja a bűnöm. Te… te… és gondold meg csak, olyan egyszerű az egész. Nehány percig se tart. Ennek a váznak olyan kevés kell már… Egyszerűen az arcára szorítom a párnát… csak két percig… csak egyig… egyet hörög, egyet sóhajt és… vége… Neki vége. Kitért az utunkból. Evett már eleget. Jól is lakott. Elpusztult a gyomra. Mit keresett hát mégis a terített asztalnál. Adjon helyet másoknak is. Akik még nem ettek, akik még éhesek, erősek, fiatalok, egészségesek. A halála sem lesz gyanús. A nyavalyája eme stádiumában gyakori a belső elvérzés, a szívszélhűdés… és pihenni fog. És alszik és nem köhög soha többet. Neki vége lesz s nekünk akkor kezdődik az élet, a boldogság, a szerelem. Mondd hát csak egy szóval, mondd, sőt ne is mondd, csak ints igent, egetlen beleegyező mozdulattal mondd, hogy: akarom!...

Az asszony összetörve, zokogva vonaglik a doktor karjai között.

- Nem. Nem akarom… A világ, az emberek… a lelkiismeretem… elviselni nem tudom. Amikor az est leszáll… közibünk furakodik az emléke, az árnya… ránk mered, csontkezével megfenyeget… számon kéri tőlünk az letet… amikor az est leszáll…

A doktor: Ostobaság. Ideggyengeség. Idioszinkrázia és képzelődés az egész. A világ és az emberek hamar felejtenek és hamar megbékülnek. És mi történt? A sír szélén botorkáló alak a sírba bukott. Kiütközik meg ezen, Azután az a lelkiismeret? Hát bűn az önvédelem? Hát nem érted, hogy a levegő, amit vele együtt szívsz, a csók, amit vele váltasz, az ölelés, amelyre a hunyó ösztöne kényszeríti, mind-mind a halál csíráit rejtik, a mételyt, a ragályt szórják. Hát nem érted, szerencsétlen asszony, hogy a sorsára jutsz, hogy a testedbe lopja a nyavalyáját, hogy az arcodon elfonnyadnak majd a rózsák, elsorvad a tested, láz veri ki az ajakad és köhögsz… így… hallod… ilyen üresen, olyan borzalmasan, olyan véres habot… És amikor az est leszáll… te ne félj… Ide hajtod a mellemre a fejedet és én megvédelek. Emberektől, árnyaktól, szellemektől. Én erős vagyok. A karom, a mellem, az idegeim is erősek és erős a meggyőződésem, a hitem is. És ha szeretsz, ha a te véredben is az a mámoros tűz ég, ami az én ereimet perzseli, ha szeretsz úgy, ahogy vagyok, a bűneimmel, az elszántságommal, a vakmerőségemmel együtt, akkor ne habozz, ne félj, ne reszkess, emeld föl a homlokod, nézz a szemem közé… asszony és mondd, hogy: akarom!...

Az asszony fölemeli a homlokát, a férfi szeme közé néz és azt mondja:

- Akarom!

Egy pillanatig egybefonódik a tekintetük, izzó szeretettel, a mámoros vágy, a szerelem esztelen lázának őrjítő parokszizmusával. A szemük tüzével szívják, ölelik, csókolják egymást. Az asszony utolsó szava olyan, mint a föllebbezhetetlen ítélet, mint az ellentmondást nem ismerő parancsszó. És a doktor már megy is. Már a hálószoba szőnyegét is megemeli, amidőn az asszony egyszerre egész testében megrázkódik. Ajakáról halk sikoly száll el. Arcát ideges, izgalmas pirosság lepi be s köhögni kezd. Szárazon, metszőn, élese. Kendőjét az ajakához szorítja s a köhögés ismétlődik. Az arcát beborító ideges pír fakóra fordul:

A doktor az asszonyhoz ugrik:

- Mi baja? Mi történt?

Az asszony halálsápadtan leveszi ajakáról a kendőt s ideges nyugtalansággal beletekint. A finom, fehér kendőben ott sötétlik egy bíborszínű folt… egypár csöpp meleg vér… Halálsápadt arca valósággal eltorzult. Megtántorodik. Sikoltana, de a torkát fojtogatja az iszony, a rémület, a kétségbeesés. Megragadja a doktor karját és a kendőt mutatja:

- Ide nézzen! Mi ez? Feleljen! A teremtő istenre kérem, feleljen!... Mondja… Kimondani se merem… rettenetes… ugye, ugye… a mé… métely?

A doktor tanácstalanul tekintget jobbra-balra. Mint akit taglóütés ér, kimeredt tekintettel az űrbe bámul s csak az asszony ismételt, ideges sürgetésére felel:

- Ah… dehogy… Sose képzelődjék! Ez ostobaság volna. Szinte lehetetlen… Egy kis érrepedés a gégefőben, vagy a légcsőben, orrban… annyi az egész… legyen nyugodt…

Színtelenül, tompán, határozatlanul beszél, mint azok, akik maguk sem hiszik el, amit mondanak. Az asszony ezt észreveszi s valami komor, rettenetes sejtelem markolván a lelkébe, iszonyattal kiált föl:

- Nem igaz!... Hazudik!... Látom, érzem, hogy csak ámítani akar… Ez a folt, ez a sötét, halálos folt, ez a vér… ez a métely… ugye?

A doktor hallgat. Leesett orral a cipőjére tekintget. Az asszony fokozódó szorongással:

- Hallgat… Hallgat?

Egyszerre egy iszonyú ötlete támadt. A homlokához kap. A szavai szinte érthetetlen gyorsasággal bugyognak föl a torkából:

- Jó… Hát mondja, hogy ez semmi… hogy múló baj… hogy jelentéktelen érrepedés… Jó… elhiszem… ha maga mondja, elhiszem.. el, el kell hinnem.  Azonban ha így van, hát mondja… hol hagytuk el az előbb?... Mit akart maga? Mire kért tőlem engedelmet? Ember! Feleljen, feleljen, mit akart hát? És amit akart, akarja-e még? Ember! Hallod-e, ha a te ereidben is az a mámoros tűz ég, ami az én véremet perzseli, ha szeretsz úgy, ahogy vagyok, a bűneimmel, a szépségemmel, a romlottságommal együtt, akkor hát akard, amit akartál, ne habozz, ne félj, ne reszkess, emeld föl a homlokod, nézz  a szemem közé, ember… és mondd, hogy akarod-e hát?...

A doktor a cilindere után nyúlva:

- Én… én…

Csönd lesz. Iszonyatos, halálos csönd. Épp, midőn az est leszáll. És most utoljára, még egyszer összekapcsolódik a tekintetük. És így telik el egy perc, majd még egy. Az egész élet, az egész örökkévalóság, talán maga a gyötrelemteljes pokol lehet ilyen hosszú, ilyen kínos… Az asszony elvágja magát a szőnyegen. A doktor behúzza maga után az ebédlő ajtaját…

A kályha lobogó tüzétől a falakon különös, kísérteties árnyak képződnek.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.