(*1836 Appold - †1893 Segesvár)
A
magyar közönség talán csak onnan ösmeri Albert Mihály nevét, hogy a szászok
Segesvárt a Petőfi Sándor szobrával egyidőben őneki is országos adakozás útján
kívántak szobrot állítani. Irodalmunknak régi mulasztása, hogy nem kíséri kellő
figyelemmel a hazai nemzetiségek irodalmi és tudományos törekvéseit; ez az oka, hogy Albert, a szászok legnagyobb költője
a magyarok előtt ismeretlen maradt. Pedig elolvasván azt a kötetet, melyet
Schullerus Adolf legújabban az ő életéről s költészetéről írt* (Michael Albert. Sein Leben und Dichten. Von Adolf
Schullerus. Hermannstadt. Druck und Verlag von W. Kraft. 1898 8r. 206. lap.), a magyarok is
szívesen leteszik koszorújukat a szász költő szobrára, ha odavésik is
talapzatára Albert egyik drámájából:
„Hier stirbt der Deutsche nicht, darauf vetraut!”
Mert
hiszen ott van a szászok esküjében:
„Dem König Treue ohne Wank und Wandel!
Dem Land, dem Boden Treue immerdar!
Und Treue immerdar dem eignen Volke!”
„Akik
tavat és mocsarat szárítni jöttek ide, fejszét is hoztak magukkal. Az
erdővidéket akkor az Árpád-házbeli király ragyogó ékszerül csavarhatta be
koronájába s Hermann fiai ezt a csavart hozták magukkal. Ez az igazság. S
igazságnak és jognak kell uralkodnia ezen a földön.” Albert, ki a beköltöző
szászoktól hazafiságot követelt, műveiben mindenütt hazafiságra intette a maga
népét, melyért úgy rajongott; s ha a politikai szenvedélyek egyszer-másszor
elragadták is, és ha a fajszeretet olykor erősebben kitört is belőle, az csak
arra az aggodalmára vezethető vissza, hogy vannak túlzók, kik az állam iránt
való hűséget a szász nép iránt való hűség feláldozásával akarják megvásárolni;
pedig aki önmagához hűtelen, hogyan akar hű lenni más, az állam iránt? Ez az ő
népszerű drámájának, a Flandriaiknak
politikai és nemzetiségi alapgondolata. És ez ellen egy igazi magyarnak sem
lehet kifogása, mert valóban ezen épült föl a szászokhoz való hétszázados
viszonyunk.
Nem
tudtam letenni Schullerus könyvét, míg végig nem olvastam. Talán nemcsak a jól
megírt könyv vonzott, hanem – s még inkább – az a kellően nem ösmert kör,
amelybe vezetett. Bírálatára nem vállalkozhatom, mert ahhoz a szász viszonyok
alaposabb ösmeretre volna szükséges; pedig éppen ez hiányzik legnagyobb
részünknél. Beérem tehát vele, hogy megösmertessem a könyv tartalmát, vagy más
szóval, hogy röviden vázoljam Albert Mihály életét és munkásságát.* (* Schullerus a maga könyvánek anyagát jobbadán a költő
hagyatékában talált kéziratos följegyzésekből merítette. Fölhasználta azonban a
költő barátainak (Sachsenheim, Schuller, Schuster, Wagner, Ziegler) szóbeli
elbeszéléseit is. Albert műveinek könyvészetileg pontos jegyzéke nincs meg a
kötetben; ezt a Korrespondenzblatt 1898. októberi száma hozza. Végül
megemlítésre méltó, hogy Schullerus könyve a költő barátjának és biztatójának,
Dr. Müller Frigyes püspöknek van ajánlva.)
Albert
Mihály erdélyi régi szász parasztcsaládból származott. A Segesvár mellett levő
Apoldon 1836. okt. 21-én született. Segesvárt, majd az egyetemen Bécsben
végezte tanulmányait. Tanuló korában vesztette el édes jó anyját, akiről oly
szépen írta, hogy
„Keze, amely lesült s feltört a munkában,
Most mereven pihen a koporsójában.
Ez a kéz izzadva perzselő napon át,
A mezőn úgy vágta az arany gabonát.”*
(*
Bátorságot veszek magamnak, hogy lefordítsam
Albertnek azokat a költeményeit, melyeket idézek. Úgy hiszem, megérdemelnék,
hogy magamfajta műkedvelő helyett igazi műfordító vállalkozzék erre a
feladatra.)
Apja
is több volt egyszerű parasztnál; levelei bizonyos iskolai s még több lelki műveltségről
tanúskodnak. Ezekben a levelekben nem egyszer van szó róla, hogyan kellett
potom áron eladnia lovát, szekerét, vagy egy-egy hordó borát, hogy fiát
iskoláztassa. De mindezt panasz nélkül tette, legfeljebb egy kis intelem
kíséretében. Szinte kérleli, ne haragudjék, hogy olcsó lévén a bor, annak az
árából csak oly keveset küldhet neki. Az édesanya halálával a gazdaság is
rosszabbul kezdett menni, s az egyetemi hallgató nem kapta meg pontosan havi
pénzét. Elmúltak azok a régi szép idők, mikor apjának, nagyapjának Menenius
Aprippa meséit magyarázgatta, s együtt volt az a családi kör, mely az Arany
Jánoséra emlékeztet.
Mindenütt csend, nyugalom van,
Hol ébren tart, hol álomban.
Parasztszoba téli enyhe,
Jobb tenálad oh mi lenne?!
Öt
esztendős korától fogva a rektor és a kántor taníttatta, s 11 esztendős korában
került a segesvári gimnáziumba, amikor már deklimálni tudta a mensát, ha a
vizsgálaton belesült is a dativusnál. Ez a gimnázium akkor, a forradalom után
élte virágkorát. Következetesebben talán sehol sem alkalmazták Thun
Entwurf-ját. Tentsch, Müller, Fronius és a kitűnő tanerőknek egész sora
vállalkozott a kis Albert képzésére. Politikával keveset törődtek; tudományos
eszmények hevítették valamennyit. Az igaz, hogy Albert előtt mind e tudományok
közt a mennyiségtan volt a legnépszerűtlenebb. Annál inkább kitűnt prózai
dolgozataival s különösen egyik tanára, Haltrich ösztönözte őt ebben a
tekintetben. Sőt a gyermek-ifjú költeményeket is írt; 1855. óta ezek a versek
már a legkomolyabban figyelembe vehetők. Természetes, hogy a szerelem volt
költészetének legfőbb tárgya. De a tiszta, ártatlan szerelem volt ez. Amint
maga írja:
„Reád pazaroltam
Minden képzeletem;
szívemben voltál mindig –
Szívemen sohasem!”
1855
óta Heine a mestere; őt dicsőíti még mennyiségtani füzetének utolsó oldalára
írt verseiben is. S vele költészete alaphangulatát nagyon korán eltalálta.
„Tavasz ébredése” címmel ez időben írt versfüzete elég erősen emlékeztet
különben Rückert „A szerelem tavasza” című költeménysorozatára is, vagy a
Moltke „Tavasz”-ára. Versei közt iskolai dolgozatok is vannak, a legtöbbet
azonban saját lelkéből vette. A lángész ott csillog mindenütt ezekben a
fiatalkori kísérletekben is.
Eleinte,
mint a legtöbb ifjú költő, ő is olvasmányainak, kedvelt költőinek hatása alatt
állt; 1855 szeptemberében pl. még Rückert „Ursprung der Rose”-ja cseng fülében,
midőn megírja „Liebeslust”-ját, mely magyarul ilyenformán hangzik:
Pillangó a rózsa előtt
Szíve baját nem titkolja,
Rózsa meg az ágon ülő
Fülmilének panaszolja.
Fülmile szól erdőn, mezőn,
Kicsi szíve majd megszakad;
A költőnek csicsergi el
Azokat a nagy vágyakat.
És a költő fogja lantját,
Hallgatagon, vígan megyen
S megjelenik felhők között,
A legeslegnagyobb hegyen.
Itt egyszerre előcsalja
Húrjaiból legszebb dalát, -
Csodás szava tavaszbájjal
A világon úgy hatol át.
Ugyanazt
a gondolatot egy esztendő múlva már nem ilyen dagályosan, hanem inkább Heine
könnyed modorában fejez ki, ilyenformán:
Százszorszép
Rózsát szeret a pillangó
És bevallja ezt neki;
De a rózsa, hejh, a rózsa
A fülmilét szereti.
A fülmile költőt szeret
És szerelemittasan
Leányt csókol meg a költő…
A dalnak itt vége van!
„Ami
Albertet Heine-hez vonzotta – mondja Schullerus -, és ami őt utánzására
késztette, mint az előbbi dalocska is mutatja, nem a „nagy, végtelen nagy”
fájdalom, a költött vagy valódi fájdalom érzelmes sóhaja volt, hanem a külalak
könnyed bája, a szikrázó gondolat és élc, mely Albertben rokon hajlandóságot és
gyakorlatot ébresztett; itt azonban oly térre csapott át, amelyen Albertnek a
maga egész lelki világához hűtelennek kellett lennie.” Ő, aki származásánál
fogva, mint parasztfiú, ismerte és szerette a természetet, új mestere, Heine
módjára most ezt a természetet is a maga ízlése szerint akarta átalakítani. Heine
modorában egész csapat ilyes költeményt szerzett, amiket azonban később,
lerázván a Heine jármát, úgy dolgozott át, hogy ismét megnyilatkozhatott bennök
az az igaz, közvetlen érzék a természet iránt, mely lelkének alaphangulatához
tartozik. Íme egy kis mutatvány az első időszakból:
A hold, ez a szerelmes
Juhász, botjára dűl,
Epedve néz az éjbe:
Halványan, egyedül.
S gyakran, midőn a föld
Álomban szunnyadott,
Szemébe húzza búsan
A felhő-kalapot.
Ezt
a dalt föl sem vette később összegyűjtött költeményei közé. Tanulságos példája
ízlése változásának a fenyőről 1856-ban írt verse:
Mondja a fenyő a bükknek:
„M’ért örülsz te a tavasznak?
M’ért örülsz a zöld levélnek
Ha azok megint elasznak?”
Mondja a bükk a fenyőnek:
„Levelem újra kinő –
De te még csak meg se’ halhatsz,
Te szegény fenyő!”
Erőteljesebb
a későbbi átdolgozás,mely a fenyőt a meghalni nem tudó Ahasvérrel hasonlítja
össze. Körülbelül így:
A fenyő
A fáknak a levéldíszét
Lelopta mind a tél;
De a lehullt levéltől
A lombja újra él.
Csak a fenyő maradt meg
S ha zöld se’ víg azér’;
Rejtett sziklára vágyik –
Szegény, bús Ahasvér!
Mutatóban
még nehány dal lefordítását kísérlem meg s én sajnálom legjobban, hogy az
eredetinek szépségét meg sem közelíthetem velük. Íme:
Az ibolya
Az egekből csendes eső
Hull alá a völgybe;
A csillogó cseppeken át
Nap sugára tör be.
Most szivárvány keletkezik
Az erdőn keresztül;
Földalatti kis virágok,
Tavaszi lég rezdül!
Szegfű
Elmult vihar, el zivatar, -
Kiderült az ég megint;
Csak szemezve hull az eső
S rajta a nap áttekint.
A könnyen áttörő mosoly
Ilyen, ha elmult a gyász
És ilyen, ha szivünkön a
Hit s bizalom átcikáz!
Május
Virág van itt, virág van ott –
Mindenütt a földtekén:
Aki mindezt összeírná,
Hólyag nőne ujjhegyén.
Emitt rózsát hoz a tavasz,
Ott ibolyát, orgonát –
M’ért nem lehet a világot
Egyszerre karolnom át!
Már
ezek a diákkori versek is mutatják a lírai költő erejét. De szélesebb látkörre,
fejlettebb ízlésre az ifjú költő csak akkor tehetett szert, mikor odahagyta
szülőföldjét s egyetemre ment. Gyorskocsival 1857. szeptemberében Temesváron át
utazott Szegedre, hol életében először látott vasutat; Pesten át azon ment
Bécsbe. Naiv lelkesedés töltötte el az ismeretlen tájak és alkotások láttára. A
Gellérthegyről a világ legszebb tájképében gyönyörködött; a Lánchídnál
nagyszerűbbet nem képzelt egész Európában. Bécs már éppen a legnagyobb
csodálkozásra ragadta. Október 2-án útitársával dalolva hajtatott be Jénába,
melynek egyetemén kívánt továbbtanulni. Vallásos és nemzeti érzületének,
tudományszomjának itt kellett teljesen kifejlődnie. Főképp teológiai
tanulmányokkal foglalkozott az egyetemen, a német nyelv és irodalom alaposabb
megösmerése végett, azonban máshova vágyott s már 1858 őszén a berlini
egyetemre iratkozott be. Egészen új világ tárult eléje, midőn tóul tanulhatott,
a Nibelungenlied-ről, germán mitológiáról, esztétikáról, Goethe költészetéről
hallhatta a német irodalom és tudomány jeleseit, ha ezek közül Massmann unalmas
előadásai egyszer-másszor talán el is altatták. Még többet tanulhatott a múzeumokban,
könyvtárakban, színházakban, hangversenyekben.
Irodalmi
munkássága sem szünetelt, de bizonyos visszaesést tanúsított. Az alkalmi dalok
vagy a jénai „Bierzeitung”-ba írt versei eddigi irányától nagy eltérést
mutatnak. A thüringiai erdőben tett pünkösdi útját humoros prózában, versekkel
teleszőve írja le, de épp úgy reminiscentiák hatása alatt áll, mint „Helgoland”
című dalgyűjteményében, melyben Hamburgtól Helgolandig tett útja benyomásait
örökíti meg. Maga mondja az eszményről az eszményről 1858-ban írt
költeményében, hogy ha beérhetné álmodozásaival, a remélt szerencse képeivel,
akkor csüggedt madárként kellene visszarepülnie szülőföldjére; mert amit ott
álmodott és költött, azt mind megsemmisítette a hideg világ. Könnyedén, játszva
nem érhette el, amit otthon elképzelt magának; de mint hullák fölött küzdő
harcos tör előre célja felé. Nem akar kifáradni abban, hogy a lényegest
elválassza az árnyéktól. De ha fagyos kezét búcsúra nyújtja neki a meztelen
valóság, akkor ismét ünneplő ruhájában jöjjön hozzá a Múzsa, segítse őt
eszménye felöltöztetésében s építsen barátságos otthont mid a kettőjöknek.
1859-ben
is panaszkodik („Mein Wunsch”), hogy mint céljától eltérített hajós annyi
habozás és ingadozás közt rég keresi már az egyetlen biztosat és szilárdat, ahol
megpihenjen, kinyugodhassa magát. De még mindig tajtékoznak körülötte a habok s
a szigettől visszasodorják az örökösen hullámzó áradatba, a sohasem szűnő
harcba. Hát hiszen az élet nem olyan adománya az isteneknek, hogy a fáról úgy
szedjék le, mint az ősszel megért gyümölcsöt. Olyan kincs az, amit az embernek
óráról-órára kell elfoglalnia. Így is jól van. De hogy a harcban sohase hagyja
el ereje és bátorsága, a kegyes istenektől mindjárt ép és egészséges észt is
kér hozzá.
A
naiv szerelem énekese így téved lassankint a világfájdalmas költészetbe. Nem
szereti az olyan poétákat, akik mindig vékonyan énekelnek s olvadékony
pillantásokat vetnek. Csak úgy gyönyörködteti a citera vékony hangja, ha erős
ütéssel mély hang is beledörmög.
Mivel
nem remélhette, hogy otthon azonnal alkalmazást nyer, egyetemi tanulmányai
végeztével 1859 nyarán Bécsbe ment, hogy még egy esztendeig annak egyetemére is
eljárogasson s ott, a házi tanítók eldorádójában magánórák adásával keresse meg
a mindennapit. Azonban csakhamar rájött, hogy szüleinek segítsége nélkül itt
sem élhet meg. Apróbb nélkülözéseiért eléggé kárpótolta Roskoff tanár
barátsága, mely rendkívül hatással volt költői tehetségeinek irányadására s
Porubszky tanár és pap vendéglátása, még inkább pedig egyik leányának a költő
iránt támadt szerelme. Volt gimnáziumi tanára, Haltrich szintén egyre nagyobb
alkotásokra sarkallta. 1860-ban az ifjú két versét is ő adta ki először
nyomtatásban s még 1859-ben felolvasta tőle a segesvári Schiller-ünnepen egyik
költeményét (Schiller és Goethe az alvilágban), mely a szászok előtt először
tette ismeretessé a költő nevét.
Shakespeare
és Schiller, kinek színműveit Berlinben és Bécsben annyiszor csodálta, most már
színdarabok írására lelkesítette őt. 1859 óta egyszerre több tárggyal is
megbirkózott, de a legtöbbet töredékben hagyta. Első drámája „XII. Károly” csak
évek gondos munkája után készült el. Nagy erő, kitűnő formaérzék nyilvánul
benne, de mégis csak könyvdráma maradt.
Még
nem készült el vele, midőn 1860 nyarán visszatért szülőföldjére, s Besztercén
mint gimnáziumi tanár kezdett működi. Jó eredménnyel letévén teológiai
vizsgálatait, a segesvári gimnáziumhoz hítták meg, s azután ott is maradt
mindvégig. Édesanyját elvesztette, de veszteségéért csakhamar megvigasztalta
Müller Friderikával (a mostani püspök nővérével) kötött boldog házassága. Ez
időben írt szerelmes versei a legszebbek közé tartoznak. De mégis elég gyakran
visszakívánkozott a nagyvárosba, hol irodalmi sikereket remélhetett. Az itthon
maradással azonban kibékítette az a gondolat, hogy szász népe műveltségét
jobban emelheti, ha minden irodalmi munkásságát neki szenteli. S Teutsch
Traugott brassói leányiskolai tanítóval szövetkezve nem egy irodalmi vállalatot
valósított meg. Az igazi szász szépirodalom megalapítása kettőjök érdeme.
Schullerus
azonban megemlékezik az úttörőkről is; különösen Lebrecht-ről, ki 1776-ban egy
regénnyel (Das unerkannte Verbreche oder die Merkwürdigkeiten Samuel
Hirtendorus) vezette be a szász irodalmat a nagy német irodalomba. Meleg
sorokat szentel Filtsch-nek, Seivert-nek, különösen pedig Kessler Sámuelnek, ki
1797-ben a würzburgi csatában esett el. Oly keveset ismerünk a szász
irodalomból, hogy talán nem találkozik visszatetszéssel ha hevenyészett
fordításban ide írom Kesslernek egy Höltyre emlékeztető versét, melyet
Schullerus maga is mutatóban közöl. Így hangzik:
A vetés
Gyöngyharmatos vetés, benned
Gyönyörködik a szem
És a hajnal bíborában
El-elnéz szívesen.
Rengesz, mint egy aranytenger,
Amíg idő múltán
Aratóknak serege jön,
Mint valami hullám.
Sarló, kasza tégedet
Learatni kész;
Arasson le, míg le nem dönt
A vihar, a vész!
Pár
szóval megemlékezik Schullerus a Heyser Keresztély (1776-1839), Schuller,
Brecht, Schuster, Roth Dániel (1801-1859) és Marlin József (1824-1849) költészetéről
is, mellyel azonban egyik sem teremthetett iskolát. Ez az eredmény a szászoknál
Albertnek volt fenntartva.
Albert
1861-től fogva valóban bámulatos munkásságot fejtett ki. „Herr Lukas
Seiler”-rel kezdte meg elbeszéléseinek sorozatát, tárgyát részint a
történelemből, részint a mindennapi életből merítvén. A „Dorfschule” és a
„Kandidaten” a falu, mások (Traugott, Auf dem Königsboden stb.) inkább a város
életét festik. Köszönettel tartozunk Schullerusnak, ki ismertetésökben még a
tartalom elmondására is kiterjeszkedik.
Könyvének
egyik jól megírt fejezete az, melyben Albertnek az iskolában és a társadalomban
kifejtett tevékenységét ismerteti. Albert 1878-1892-ig a segesvári tanítóképző
intézet élén állt, de a gimnáziumi igazgató alá rendelve, úgy, hogy önállóságra
alkalma sem nyílt. Csöndesen élt hivatásának, de rendkívüli hatást gyakorolt
tanítványaira, kik a leghivatottabb szász költő vezetése mellett hatolhattak a
német nyelv és irodalom titkaiba. Minden este eljárt a vendéglőbe is és az
„Askalongesellschaft”, mely Scheffel-lel is levelezésben állott, sokáig
bizonyos társadalmi középpont maradt, Albert pedig ennek a vezetője. A kisváros
tehát a szellemek szikrázására, vagy legalább ébrentartására is nyújtott
alkalmat. Még többet a politizálásra, mely egy időben Albert költészetét is
hatalmába kerítette:
„Szász nemzetem, eljön napod –
Mit hoz reád, nem tudhatod;
De ha borul, tudd legalább,
Mire kérdd az egek urát!”
Politikai
színezetű tárcáit a szászok szintén előszeretettel olvasták, mint általában a
társadalmi és irodalmi kérdésekkel foglalkozó cikkeit is. Írt alkalmi verseket,
sőt operetteket is, amelyek nem kívánták másutt tetszeni, mint a szászoknál,
néha éppen csak a segesvári szászoknál. Schullerus úgy találja, hogy a költő
néha kicsiségekben tetszelgett önmagának s hogy a hazatérése után eltelt húsz
esztendő nem mutat valami örvendetes képet. Erejét igenis elforgácsolta. S oly
sokfelé elfoglalva, még a szászok irodalomtörténetére is gondolt, de csak
néhány tanulmányt írhatott. Így 1872-ben Schesäus „Ruinae Pannonicae” című
hőskölteményéről s tíz év múlva a Rosetum Franckianumról. Lírai költeményeket
egy ideig csak asztalfiókja számára készített; így 1872-ben elhunyt legidősebb
gyermekére írt szép versei is csak jóval később jelentek meg.
„Járok sötét rengetegben, -
Elvesztettem fiamat;
Hívom, hívom és figyelek,
Hátha mégis hangot ad?
Oh, de csak a visszhang felel
S aztán csendes a vidék
És a fáról hull a harmat,
Mintha csak könny hullanék.”
Azonban
végre is megvigasztalódik:
„Megváltozol te, én szívem,
Megváltozom, tudom;
Elmúlik itt e földön, el
öröm és fájdalom.
Mint tűnnek el, megláthatod,
Amint tovább megyek, -
Miként a messze-kékben
Eltűnnek a hegyek…”
Mint
annyiszor, most is a szászok múltján elmerengve igyekezett beleélni magát más
gondolatvilágba. Ugyanakkor, mikor a magyar nemzeti állam fölélesztésére az
első jelentékenyebb kísérletek történtek s mikor szászok és magyarok közt,
különösen a hírlapirodalomban az ellentétek mind jobban kiélesedtek, Albert különbséget
tett az új magyarok és azok közt a régiek közt, kik a szászokat mint a
művelődés jelentékeny tényezőit becsülték. „Ezek – szólt a segesvári
népgyűlésen 1882. június 11. elfogadott nyilatkozatában – tudják és akarják is
tudni, hogy őseink nem jöttek, s hogy ellenségeink gőgje oly gyakran
gúnyolódik, mit hazátlan és segélykérő koldusok e földre, hanem a magyar
királyoktól hivatva, mint szorgalmas, rendszerető parasztok jelentek meg, akik
már első településök alkalmával képesek voltak rendezett községi életet
teremteni. A nekik adott szabadságot köszönettel tudták méltányolni, de ezt
ezen a földön még csak azután, egy vad természet s egy lakhatatlan puszta
leigázásával kellett elfoglalniok.”
Szász
testvéreiben a régi öntudatot akarta ébreszteni, másokban a szászok
műveltségtörténeti jelentőségét megértetni, midőn megírta „A flandrok az Oltnál” című drámáját, mely az Anjouk idejében játszó
Schwarzburggal együtt 1884-ben 700 év óta talán a szász nemzeti érzület
leghatalmasabb megnyilatkozása. A flandriaiak-at
műkedvelők a bevándorlás hétszázados ünnepén Szebenben a legnagyobb hatás
mellett adták elő.
Míg
ebben inkább nemzeti s talán politikai sikerekre vágyott, az eredményen
lelkesedve a „Harteneck”-ben már igazi színpadi diadalra törekedett, annyival
inkább, mert Schuster Alboin és Rosamundája éppen a flandrok idejében (1884.)
ért el ilyen művészeti tekintetben vett drámai sikert. 1886-ra már az ő drámája
is ki volt nyomtatva. Tárgyul régi kedves eszméjét valósítva, a szász történet
legnemzetibb és legdrámaibb anyagát, Harteneck szász cimes tragédiáját
választotta, körülbelül ugyanazt, melyet Jósika is feldolgozott „A nagyszebeni
királybíró”-ban. Schullerus érdekes párhuzamot von a két költői alkotás és
Teutsch Traugottnak 1874-ben írt szomorújátéka, Sachs von Harteneck közt és
kimutatja, hogy Jósika egyáltalán nem hatott Albertre, ki nem is ismerte az ő
regényét. Albert darabját különben csak a költő halála után, 1894. június 29.
Segesvárt adták elő Binder, Teutsch G. D. és Albert emléktábláinak leleplezése
alkalmával. Schullerus (a 172-188. lapon) behatóbb tanulmányt közöl Albert
drámai stílusáról s azután diadalának tetőpontján állítja elénk a költőt, midőn
a szászok őt – Harteneckje után – már mint legnagyobb írójukat ünnepelték. A
politikával teljesen szakított azóta, hogy népszerűsége veszendőbe látszott
menni, midőn 1887-ben a magyar kormány képviselőjelöltjének programját ő is
aláírta. Csak a tanítók 1889. évi nagyszebeni értekezletén győződött meg ismét,
hogy politikai magatartása voltaképp nem ártott költői hírnevének s hogy a
szászok őszintén szeretik. A most következő nyugalmasabb éveket csöndes költői
munkásságban töltötte. 1890-ben összegyűjtve adta ki elbeszéléseit, míg lírai
költeményeiben ifjú kora szelíd ábrándjaihoz tért vissza. hangulatát ő maga
rajzolja legszebben a „Március”-ban:
„Fölenged és olvad a jég,
Csendben ügyel a természet,
Csak a kakas szól messze még
És hirdeti a húsvétet.
Világosak a nagy hegyek,
Vörösfény száll az erdőkre;
Kékben úsznak a fellegek
És csillog a folyam tükre.
Emlékezet ragadt-e meg,
Vagy új remény, új kívánat?
Csak emeli a lelkemet, -
Úgy érezem, szárnya támadt.
Aki csendben álmodoztam,
Úgy figyelek, mint a gyermek, -
A természet beszél mostan
És a földön rá figyelnek.”
De
humoros, szatirikus ereje is ott van számos alkotásában, legtisztábban talán a
falusi történetekben, ahogy verseinek egy ciklusát nevezi. Hutten Ulrichját is
csak most készítette el teljesen, majdnem harminc esztendei fontolgatás és
tűnődés után. Talán éppen ez okozta a drámai alkotásban ereje fogyatkozását; de
mint költői mű, Hutten fölötte áll minden más drámájának. Még javítgatott rajta
s költői munkákat végezett, midőn 1893. ápril 21-én hirtelen szívszélhűdés
vetett véget életének. Néhány nap múlva felesége is követte őt a halálban. „Ő
nála – fejezi be becses tanulmányát Schullerus – sem azelőtt, sem az ő korában
senki sem nyúlt mélyebben kora népéletébe. És a milyen örök ez az élet, olyan
örök az ő költészete is!”
Dr.
Márki Sándor
Forrás: Erdélyi Múzeum XV. kötet IX. füzet 1898. nov. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése