Halász Imre: Pusztai lakoma

Hadd élvezze más a termek
Dúsan terített asztalát,
Melynél innepi köntösben
Az úr órákat izzad át.

Nem irigylem! – nekem mindig
Kedvesebb egy lakoma,
Melyet az alföldi magyar
A pusztán ád egy bográcsba.

Ti tudjátok azt vadászok,
Hogy örömetek balzsama
Az alföld legszebb rónáin
Mindenkor egy ily lakoma.

Ha vendége megérkezik,
Földbe üti a szolgafát;
Nincsen szüksége szakácsra,
Megadja ő szavát, borsát.

Beh jó ízű az a lebbencs,
Mily hamar készen van vele;
Pedig ez a puszták fia,
s a pásztor kedves étele.

A kinek kell gulyásos hús,
Az is készül más bográcsba;
Egész hüvelyes paprikák
Kapaszkodnak itt egymásba.

Utána jő a tarhonya,
Megehetnék az angyalok;
Annyi rajta a tepertő,
Mint az égen a csillagok.

Ezt követi pörkölt tokány,
A mint ő elkészítette;
Paprikásan boldog a ki
Csak egyszer is ízlelhette.

S ott a hol még a gazduram
Magáért ugyancsak kitesz,
A kaurmány is malaczból
Az étkek között helyet vesz.

A kulacs itt sürün forog,
Kikotyogja a jó kedvet,
A lakomát fűszerezi,
Önti a buzdító nedvet.

A nagy költő csikóbőrös
Kulacsa is így szerepelt,
Melyet hajdan a délibáb
Szentje ezért megénekelt.

Mert különben nem hat szívig,
Nem kotyoghat oly édesen,
Csak így lehet koronája
A jókedvnek legényesen.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Jakab I.: A falusi hízó végnapja

Hej ha tudná minden ártány
Hogy miért hizlalják,
Ha gyanítná hogy utóbb még
Össze is konczolják;
Szívesen koplalna,
Kevesebbet falna,
Hogy kövére, hája
Vészt ne hozzon rája.

Ámde nem is sejti a cselt
A nyomorú pára,
Egyre habsol és mohón jár
A kukoriczára;
Igy dagad orjája,
Hája, szalonnája,
Míg alig szuszoghat
Majd nem is mozoghat.

S itt az óra, hol lakolni
Kell a potrohosnak:
Vizkeresztre ha fagy áll be
Vériben taposnak.
Mint haramját, rablót,
gyilkos utonállót
Rögtön elitélik,
Perczre sem kimélik.

Kora reggel ketreczéből
Álnokul kicsalják,
Pedig ott van a végzőhely,
A hová hurczolják;
Hasztalan rikoltoz
Kőszivű bakókhoz,
Hirtelen kivégzik,
Kés alatt elvérzik.

Nem eléglik kínozói
Keserű halálát,
Szalmatűzzel perzselik le
Minden szőre szálát;
Róla hamu pernye
Még le sincs seperve,
Már fülét levágják,
Nyersen összerágják.

Ezután a kannibálok
A hasának esnek,
Fölhasítják, benne mindent
Összevissza nyesnek.
Szénre aszva nyelve,
Lába mind leszelve,
Sőt maga is csonka
Valamennyi sonka.

Bárd alá jön mid veséje,
Mind tüdője, mája,
Izre porra lesz aprítva
Minden porczikája;
De akármi morzsa,
Van sava, van borsa,
Majorána, hagyma,
Nem marad kihagyva.

Este aztán sül a kolbász
Czitromos, fokhagymás,
Véreshurka, pörczös oldal,
Gömböcz és riskásás;
Híva jegyző, klántor,
Pap, cooperator -
S most jön a hadd el hadd,
Ifja véne vígad.

Majd amúgy csak béteremnek
A sötét zenészek,
Mert hiszen hol üllnek ily tort,
Van nekik is részek.
Reszelik a csárdási,
Senki sem kíván mást,
S járja a kuferczest
Minden, a ki nem rest.

Még utóbb a pap is üti
A nagy csizmaszárat,
Rakja a szép bírónéval,
Míg csak ki nem fáradt;
Végre mind eláznak,
Haza botorkáznak:
A hízót megették,
Borral eltemették.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Szöllősi Benő: A jó öreg harangozó (Falusi életkép.)

Mindenki meghal, még maga Rúz
Mihály uram is.
Egy öreg prédikátor.

Minden arcon szomorúság, - minden arcon bánat. Az emberek oly zavartan, oly átváltozott, kikelt arccal tekintenek egymásra, mintha nagy, ismeretlen bajok bántanák lelköket.
    A lélekharang egyre sír.
    Lármája olyan szomorú, int az enyészet fuvallatáé, mely a leveleket leszórja a fáról.
    Mindenkit meghatnak ezek az ijesztő kiváló hangok, - a jó emberek, a jámbor keresztyének nagy kíváncsian kérdik egymástól: ki a halott, kire harangoznak? -
    Nemsokára ezután befutja a falut a hír, hogy oda van az egyháznak az ő régi jó szolgája, hogy most már arra harangoznak, aki ezelőtt másra harangozott.
    Ilyenkor azután azok a jó ismerősök, azok a jó keresztyének buzgóan sóhajtanak fel, hogy:
- Szegény jó öreg harangozó!…

*

    És midőn mindezen szomorú előzmények bevégződnek, az ismerős, jóakaró nép, nagy kegyesen felöltözött ünnepies, fekete ruhába, - elzarándokolt azután az ő halottjához, megnézé annak halavány, összeaszott arcát, - és kezdé vigasztalgatni azokat a megszomorodott feleket; de hiába, - a fájdalom őket is meghatotta, és midőn a vigasztalás igéit beszélték, ők magok is úgy tettek, mint a megszomorodott felek, magok is sírtak…
    Egyik sóhajtás a másikat követte, - egyik fájdalom a másiknak nyitott utat.
    Egy pár nap azután fönt volt az a halott.
    A rokonok, a régi jó ismerősök, a régi jó komák, és a jó szomszédok odajöttek este körébe, - ott azután elkeseredtek fölötte ceremonizálni. Elővették azt a szomorú verses könyvet, amelyben csupán csak olyan versek vannak írva, hogy sohasem lehet őket anélkül elmondani, hogy elmondva azokat, eszébe ne jönne az elmondónak az Úrnak hatalma és az embernek mulandósága…
    Ez a szomorú, ez a siralmas könyv a protestánsoknak halottas könyve.
    Ebből a könyvből énekelgettek a halott fölött az ő jó barátjai, az ő jó ismerősei, egész kegyelettel éppen úgy, ahogy a jó, buzgó keresztyénekhez illik.-
    Midőn pedig ez az egy pár szomorú nap letelt, jött még a szomorúbb – jött az a nagy óra, midőn az apát kiveszik az ő gyermekei közül –, és elrejtik azt más idegen, hideg karok közé…
    Sírtak a rokonok, sírtak a jó ismerősök.
    A falu jó népe körülállta azt a szomorú házat, amelyben annak a szegény, annak a jó öreg harangozónak hamvai nyugodtak.
    Mindenki iparkodott az egyháznak az ő régi jó szolgáját kikísérni azon helyre, ahol nem érzi többé a szegény az ő szegénységét; hanem megnyugszik ott, mint megnyugszik a gazdag az ő puha aranyos ágyában… Mindenki iparkodott kikísérni oda, hol az embernek be van takarva a feje a szellő érintésétől, hol nem tépi többé aggodalmak a szív és lélek ütereit; - hol boldog az ember, hol nem eszi többé az élet keserű falatjait…
    Szegény öreg harangozó!
    Mikor még az a harangkötél az ő kezében volt, - mikor még neki kellett húzni azokat a nehéz rézedényeket!
    Ifjúságában vígan tette ezt, öregségében eszébe jutott, hogy őreá is ily szomorúan konganak azok egykoron.
    Az ember ki van téve a múlás, - és hervadás szelének. Ő sem kerülheti azt ki. Utána kell menni szülőinek, feleségének – szóval mindazoknak, kik őelőtte már régen, igen régen elhagyták ezt a siralmas földet…
    Még egy pár szomorú éneket mondtak el fölötte, - azután fölvették azt a fekete koporsót fátyolos karú, bánatos legények, vitték azt a szentegyház felé, a népség mindenütt utána buzgóan énekelgetvén halottas énekeket. Midőn azután a szentegyház elé értek, letették azt a jó öreg harangozó annak ajtaja elé, - a kísérők bementek a templomba, sorba helyet foglaltak ott, várták, míg a lelkész is belé ül a maga székébe, azután elkezdték énekelni azt a szomorú, azt a fájdalmas hangú éneket, hogy:

„Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva.
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.

Az embereket te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Por vagy és porrá kell lennetek.
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint egy egy napnak ő elmulása
És egy éjnek rövid vigyázása…”

    Midőn azután az ének bevégződött, - a lelkész fölvette azokat a szent könyveket, felvitte azokat a szószékbe, és imádkozott ott fájdalmas halotti imádságot Minden ember utána mondta azt, és minden ember buzgó, áhítatos volt e nagy szomorú órában. -    
    Bevégződvén az ima, következett a gyászbeszéd. -
    A rokonok lassankint elkezdtek sírni, szemeiket könny futotta el – és az a fehér kendő –, mire vége lett a gyászos szertartásnak, olyannál lett, mint a vízbe áztatott ruha.
    Mindannyian meg voltak illetve. Hisz mindenki tudja, mindenki érzi a hiányt, hogy:
- A jó öreg harangozó nincs többé!…
    Ki fogja a hiányt kipótolni, - akad-e ember, ki annyi éveken át oly buzgón annyi önmegtagadással legyen képes viselni a harangozásnak gondjait?
    Szomorú, igen szomorú óra ez a falu népére nézve.
    Az a jó falusi nép nagyon fel tudja azt gondolni, - hogy  mit tett ez az öreg ember az ő életében, s hogy mennyire érdemes az, mikor már nem tehet semmit is.
    Megsajnálja, megsiratja őt…
    És az a könny, ami itt ilyenkor elfoly, nem a képmutatás, nem a színlett fájdalom könnye, hanem könnye azon nehéz érzelmeknek, amelyek ilyenkor át meg átjárják a szív ereit, éppen úgy, mint a -  szomorú idők..
    Senki sem mutat alakoskodást.
    Ha nem szerette a halottat életében, nem megy temetésére, - de ha elmegy oda, nem mutat semmi idegenséget, szomorkodik azokkal, kik szomorkodnak, és hullatja könnyeit azokkal, kik fájdalmat és bánatot hordoznak szíveikben…
    A lelkész bevégezvén beszédjét, a hallgatag síri csendet azután nemsokára ismét ének váltá fel. A kántor elkezdé, és a buzgó áhítatos nép utána mondá a szomorú éneket, hogy:

„Menj el immár nyugalmadba,
Boldog lélek, követünk;
Hogy igért boldogságodban,
Részt vehessünk, siessünk” stb.

    Aztán fölvették azt a fekete koporsót, vitték azt kifelé a temetőbe, a halottak országába, oda, hol a boldog jó lelkek nyugodalmat lelnek.
    Midőn letették azt a sír szélére, gyermekei odaborultak még egyszer koporsójára, hullatták arra az ő forró, fájdalmas könnyeiket… Meg is érdemelte ezt tőlök az ő jó édes apjok, - hisz mehetnek szerte e világba, nem fogja többé úgy szeretni őket senki is…
    Találhatnak jó barátot, jó ismerőst; - de olyan jó barátjok sohasem lesz többé nekik e földön, mint az volt, kit most siratnak, kit most a föld alá tesznek…
    Az ének ismét megzendül, - és a jó öreg harangozót leeresztik a sírba.
    Olyan fájdalmas, olyan szívszaggató óra az, midőn a fiú szemei elől elzárják az ő apját… örökre.
    A szem teli van könnyekkel, a szív fájdalommal. Minden perc újabb meg újabb és nehezebb bánatot hoz elé.
    A koporsóra hantok hullanak; a sír mindinkább megtelik, a sírások sebesen húzzák a földet, mert az ilyen szomorú munka úgy jó, hogy gyorsan bevégzi az ember.
    Végre készen a sír.
    Még egy pár szót mondanak a halott fölött, azután távozik a népség, de mindegyik megjegyzi, hogy:
    - Jó ember volt, az Isten áldja meg!
    

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Magyari (Ismeretlen szerző): Este van

 
Kolompol a vezérharang,
Haza tart a pásztor nyája:
Haza hajt, már ideje is!
A menyecske nagyon várja.

Kiálltak már a munkából,
Dalra kelnek a leányok:
Kedvet kapnak a legények,
S azok is mondják utánok.

És egyszer csak mind elhallgat:
Imádságra harangoznak.
Szépen hallik a harangszó,
Mind annyian imádkoznak.

Aztán ujra dalra kelnek
Csöndében a szép estének.
Hallani még, pedig immár
A faluba be is érnek.

Gondolatom maradt csak itt,
S utóhangja a nótának;
Megtudták azt, hogy rokonok,
És azután elhalának.

Nem tudnám én azt leírni,
Mint szeretem én e népet.
Tiszta lelkű, édes népem,
Áldjon meg az Isten téged!

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Jókay Lajos (1814 körül-1895): A két Kecze

Kecze Tamás gazda indulatosan szól rá feleségére:

- Ugyan, hagy abba már! Ha örökkétig rísz is, mégse szabadítod ki a fiadat.

Az asszony kötőjével törülgeti vörösre sírt szemét és így felel vissza szemrehányó hangon:

- Bizony, ki tudná kelmed szabadítani, de olyan fösvény kelmed, mint a kutya! Egyetlen fiunk a Gábor, aztán most három esztendeig ott kínozzák a katonaságnál. Ha vóna szíve, hát nem nézné.

- Hallgass, Asszonynak hallgass a neve. Nem értesz hozzá, hát ne járjon mindig a szád. Kérdeztem sorozáskor a tekintetes polgármester urat, aki jó emberünk, azut’ azt mondta, hogy kétezer koronába is belekerülne, azut’ akkor se lett vóna bizonyos. Nem hal bele a gyerek! – fejezte be Tamás gazda és befordult az első házba egy kis dohányért, mert hogy kifogyott a zacskójábul.

A szép tiszta szobában megállt, egy darabig gondolkodott, majd a kemencéhez lépett és a búbos mellől törlőruhába, meg újságpapirosba csavart, jó szűzdohányt húzott elő. Csendesen rakta az ’acskóba, de közben ugyancsak gyakran megállt a keze. Hej, mert az ő szívét is rágta, az ő fejét is főzte a gond! Nagyon szerette a Gábor gyereket! De hát ezer pengő! azut’ mégse bizonyos! És nehéz sóhajtással kötötte be a dohányzacskó száját.

Szép szál ember Kecze Tamás; barna bajszú, piros arcú. Nincs még ötven éves, de nem is látszik többnek negyvennél. Csak fekete haja őszül kétoldalról a halántékánál.

Mén ki a feleségét vigasztalni.

A barátságos képű, csinos kövér asszony ott áll a pitvarban és még mindig szipog a sírástól. A gazda megsajnálja.

- Ugyan, Erzsi, ne ríjj mán! Majd eltelik az a rongyos három esztendő -, és át akarja ölelni az asszonyt.

De az eltaszítja magától.

- Menjen kelmed, hagyjon nekem békét! Üljön a pénzes ládájára. Nincs magának szíve, mer’ a fukar embernek nincs is lelke.

Azzal kiperdült a pitvarból és magára hagyja dörmögő urát.

Az elkényeztetett Gábor gyerek kinn dolgozott a mezőn. Szántottak javában, mert augusztus vége felé járt az idő.

Mikor este hazajött, nagy búslakodásban és haragban találta édes szüleit. Nem szóltak egymáshoz, csak a vacsoránál lökte oda a szót az asszony:

- Egyéb kend!

- Nem kell – morgott a gazda, és félretolta a tálat.

Két álló napig tartott ez az áldatlan állapot.

A harmadik napon reggel, álmatlan éjszakára virradva, Tamás gazda jó kedvvel fütyürészett az udvaron.

Kihúzta a színből szép kis sárga kocsiját, beléfogta két legmutatósabb lovát, ünneplőt húzott és föl akart ülni a kocsiba. Felesége nem állhatta tovább, mogorván kérdezte:

- Ugyan, hová mén kend?

Az ember ravaszul mosolygott. Most már az is tetszett neki, hogy az asszony mikor haragszik, mindig kendnek szólította; bezzeg máskor a „lelkem Tamás, édes uram” járja.

- No – gondolta Kecze gazda -, majd leszek én még „lelkem Tamás” is. Hangosan pedig ennyit mondott:

- Megyek a szomszédba!... – azzal közévágott lovainak és gyorsan kifordult a kapun.

Az asszony bámulva nézett utána.

Kecze Tamás sebesen hajtott és csakhamar maga mögött hagyta a porban fürdő alföldi várost. Egy jó órai kocogás után újra város tűnt föl előtte.

Az út porzott, a nap égett, az ég sötétkék boltozatján és forró szél hömpölygött a kitikkadt rónán keresztül. A városra homályos harangként borult a fölötte úszkáló por; egészen jól lehetett látni, meddig száll föl a por és hol kezdődik a tiszta levegő.

De Tamás gazda most nem sokat gondolt mindezzel. Meglassította a hajtást, a gyeplőt megeresztette, mert nagyon, nagyon tusakodott elméje, hogyan menne ki minél jobb végre az ő dolga?

A város szélén nádfedeles, görbefalú, alacsony ház udvarára fordult be kocsijával. Az udvaron megrokkant istálló düledezett, ökölnyi disznóól kuporgott. Néhány tyúk kapirgált a szemétdombon, öt-hat liba gágogott a kút körül kiégett pár szál füvön. Mindenen látszott a szegénység.

A kocsi megállt. Kecze gazda leoldta az istrángot és felhajította lovai hátára. Jó csomó szénát húzott elő a hátulsó ülés alól és állatai elé dobta, hadd egyenek.

Ebben a pillanatban csikordult a pitvar lécajtaja. Sovány, időses parasztasszony lépett ki rajta. Leste ugyan már a ház egérlyuknyi ablakán is, hogy ki légyen a látogató, de nem tudta kitalálni.

Szíves köszöntés után Kecze Tamás kérdezte:

- Mondja kigyelmed, Keczéné, itthon van-e a gazda?

- Biz az elment a Molnár sógorhoz. Haza híjjam?

- Ha nem esnék terhére kigyelmednek.

- Jó; tessék addig belől kerülni az első házba, ott hűvös van -, és megmutatta az ajtót, ő maga pedig a kíváncsiságtól hajtatva loholni kezdett a poros utcán végig; színehagyott kék szoknyája csak úgy csapkodott jobbra-balra.

Kecze Tamás körülnézett odabent. Két ágy egész a mennyezetig púpozva párnákkal. Barnára festett asztal, pár cifrahátú szék. Búbos kemence s a fal mellett fekete, támlás lóca, meg egy tulipántos láda. Ez volt az elsőház bútorzata.

Kecze Tamás leült a lócára és még egyszer végiggondolta mondanivalóját. Nem sokáig tüsténkedhetett, jött a gazda, kit ugyancsak Kecze Tamásnak hívtak. Vásárokról, korcsmából ismerték egymást.

Köszöntek, megrázták egymás kezét és a szegény Kecze is leült, szembe a gazdaggal; aztán nagy figyelemmel nézte vendégét, vajon mit akarhat ez? Mi haszon származhatik ebből a látogatásból? Mert hiszen másképpen hogy is jött volna ide a szomszéd városból ez a kevély ember?

A szegényebbik Kecze előre hajolt.

Csúnya ember volt. Haja őszes, hajdan veres; ilyen a bajsza és a borostás tíznaponként beretvált szakálla is. Arca szeplős, szeme szürke, s fölötte két, fehérre őszült, bozontos szemöldök: közülök a bal lejjebb van, s a szőre is hosszabb. A háta görbe ennek a Keczének, s a jobb lábát nem tudja jól kinyújtani.

A vendég Kecze egyenesen,kevélyen ül a padon; mellét kifeszíti, de hangja alázatos.

Keczéné szótlanul, figyelve ül a kemence-padkán, s ravasz lelkének minden erejét szeretné urába plántálni.

A gazdag Kecze szól, mivel amaz makacsul hallgat.

- Ugye, kigyelmednek van egy fia?

- Van, hál Istennek! Nagyon fáin gyerek – szól a szegény Kecze, azt hívén, a gyerekre van tán amannak valami szüksége.

- Hány esztendős a fiú?

- Tizenkilenc lesz Szent-Mihálykor. De azért embernyi ember mán!

- Gábornak híjják, ugye?

-  Gábornak: szép szál legény.

Mind a ketten hallgatnak. A szegénynek bozontos szemöldökei egészen lehúzódnak, szeme csak néha csillan át a fehér szőrszálak közt. A másik azon tűnődik, hogyan adja elő kívánságát, hogy meg se alázkodjék, se pedig sokat ne kelljen fizetnie.

- Szegény a világ, nagy a drágaság! – szól a gazdag, hosszú hallgatás után.

- Bizony igaz – hagyá helyben a vendéglátó Kecze Tamás -, nehéz a szegény embernek. Nem bírok keresni, mióta elnyomorodtam.

- Tudom, tudom, biz ez baj, baj! Hallom – szólt előrehajolva a gazdag -, hogy tán valamelyes adóssága is van kigyelmednek!

A szegény Kecze összezsugorodik, szempillái sebesen járnak és csontos, sovány kezével megvakarja tarkóját.

- hát bizony van, sok van. Kétszáz korona.

- Hallom, hogy meg kék fizetni.

- Szorítanak érte – mondta a szegény, és elereszkedett, mint a kioldott zsák.

A gazdag Kecze szigorúan néz, szemöldökét összekapja, kezével az asztalra csap és kurtán, pattogtatva vágja ki:

- Kifizetném.

 A hatás nagyszerű! Mintha villám ütött volna le! A szegényebb Kecze kinyitja szemét-száját, s meredten néz vendégére, az asszony lepattan ülőhelyéről, s egészen ura háta mögé áll, előregörnyed és ebben az állapotban marad egy jó darabig; szinte ijedten bámul, mintha halottat látna.

A vendég élvezi szava hatását.

Azonban a házigazdában felülkerekedik a ravasz, józan ész. Halkan, rekedten kérdi:

- Mit kíván kigyelmed?

A gazdag súgva felel:

- Ki akarom a fiamat szabadítani.

- A katonaságbul? – kérdi a szegényebb szintén súgva, mintha csendőr hallhatná meg.

A gazdag ráüt a fejével. Aztán csendesen elmondja, mint ahogyan már százszor is elgondolta:

- Kend kiadja magát az én Gáborom apjának. Folyamodik, hogy mivel kend munkaképtelen, egyetlen fiát engedjék ki. Fölmegy, megvizitálják kigyelmedet és megvan az egész. Én meg kifizetem a kétszáz koronát. – És nyögve hozzátette: - Még rá’dást is adok.

Amazt más érdekelte:

- Hát aztán az én fiammal mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? Esztendő múlva sor alá kerül, beveszik. Úgy veszik be, mintha az én fiam volna. Eddig van. Azér’ adom azt a sok pénzt.

A szegényebb Kecze szörnyen elkomolyodott; fejét lelógatta, karjait leeresztette, még a bajusza is lekonyult. Aztán hirtelen megfordul és összenéz élete párjával.

Nagyon megérthették egymást, mert az asszony nyugodtan visszaült a padkára, Kecze Tamás, a szegényebbik, pedig nyomatékosan jelentette ki, hogy:

- Ezer koronáér’ se tenném meg.

A vendég elhalványodott, megrázkódott, aztán úgy tett, mintha el akarna menni. A szegény ezt nem szerette volna.

Siránkozni kezdett.

- Gondolja meg, kigyelmed, Kecze uram, hogy miből élek én akkor három esztendeig, míg a fiam oda lesz? Mit szenved az a szegény gyerek a katonaságnál? Minden szüle örül, ha magzata kikerüli ezt a veszedelmet. Három keserves esztendő! Gondolja föl, Kecze uram!

Amaz föl is gondolta, s most rettentő csata indult meg, amelyből csak ennyi jutott napvilágra, míg a többi két lélekben folyt le. (Azaz háromban, mert az asszony is csak úgy küszködött, mint az ura.)

- Adok négyszázat.

- Tán ezerér’ megteszem – mondta könnyedén a házigazda, és amennyire görbe háta engedte, fölnézett a mestergerendára.

- Akkor legyék a Gáborom inkább katona – mondta tettetett keserűséggel a vagyonos és fölemelkedett. De amaz tudta, hogy nem megy el.

- Isten neki! Nyolcszáz korona legyék! akkor aztán nem bánom, - szólt a zsellér Kecze és lemondóan intett a kezével.

-  Drága fiam, drága fiam! – rítt az öregasszony -, nem látlak három esztendeig. Tán haza se gyüsz többet, drága jó Gáborom.

De a gazdag Keczét nem hatotta meg ez a búcsúztató. Kemény arccal, súlyos mozdulattal fölkelt és így szólt:

- Nyolcszázat nem adok. Hiszen az egész vagyon.

Amaz nyersen szólt:

- Ad-e hétszázat?

A vendég sóhajtott. Megtörölte izzadó homlokát,aztán mintha mázsányi terhet emelne, nyögve, fújva nyöszörögte:

- Isten neki, legyék hatszáz! – De aztán hogy tovább ne mehessen a hallatlan pazarlásban, hirtelen éles hangon hozzámondta: - Többet nem adok, Isten engem úgy segéljen!

A házaspár újra összepillantott. Mind a kettő siralmas képet vágott, sőt, az öregasszony rítt is. A gazda fejét ingatva, szemöldökeit föl és lerángatva, megtörten sóhajtotta:

- Legen hát hatszáz. Nincsen kigyelmednek szíve.

Azonban majd a lelke ugrott ki az örömtől: - Hatszáz korona, hatszáz korona!

- Ád még kend három mázsa búzát? – kérdezte váratlanul olyan mozdulattal, mint a támadó vadállat.

A gazda meghökkent, elsavanyodott, de ráhagyta:

- Adok. De ám egyet esztendőnkint.

- Jó no, vigye ördög – és a szegényebbik Kecze Tamás kezet nyújtott a vendégének.

A látogató kivett lajbija zsebéből egy koronát és így szólt:

-  Tegyék kend ehhöz húsz fillért, azut’ hozzék három üveg sört.

-Eredj, anyjuk, sörért! – szólt a gazda.

Megitták az áldomást és a vendég Kecze jól végezvén dolgát, még aznap este haza is ért.

*

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A hadkiegészítő-parancsnokság megvizsgálta a nyomorék Keczét és a gazdag Kecze fia kiszabadult. Volt öröm eleintén a szegény Keczééknél. azonban ez a boldogság nem tartott sokáig. Csak egy hónapig örült a pénznek a szegényebbik Tamás.A tél folyamán már tüsténkedett, böstörködött, aggságoskodott. Tavaszra pedig úgy megbánta, hogy olyan olcsón ment bele a dologba, hogy belébetegedett.

- Ostoba voltam – dörmögte az asszonynak -, elvette az eszemet a pénz. Nem kellett vóna ezeren alól engedni. Megadta vóna.

Az asszony még piszkálta, tódította a dolgot:

- Boldogtalan vót kigyelmed. Három esztendeig kereső nélkül hagyni a házat hatszáz koronáért. Azután minő gazdag az az ember, mi lett vóna annak ezer korona?!

És a dolog vége az lett, hogy április közepén a gazdag Keczének gyalogos vendége érkezett: a szegényebb Kecze.

Hosszú kertelés, sok hímezés-hámozás után kirukkolt a vendég:

- Avégből gyüttem kigyelmedhez, hogy aggyik még négyszáz koronát.

De a másik hallani sem akart róla. Durván utasította rendre a követelődző embert.

- Tán megbolondult kend, vagy engem néz bolondnak?

Újra beszéd, újra ravaszkodások, célozgatások. Végre enged a szegényebbik:

 - Aggyik hát csak kétszázat.

- Egy fillért se. Hagyjon nekem békét, nem ment el az eszem.

Végre csúnyául összevesztek.

- Följelentem kigyelmedet! – dühöngött a szegényebbik Kecze.

- Ha jól esik! – mondá a gazdag vállvonítva, hányaveti hangon – kendet még jobban megbüntetik. Én kifizetem, de kend be lesz csukva, vagy elvész a pénze, amit tőlem kapott. Tudom, hogy négyszáz koronát a takarékba vitt.

A szegényebb Kecze fogcsikorgatva fenyegetődzött, miközben gyűlölettel pillantott bozontos szemöldöke alól fösvény embertársára.

- Megálljon kend, megbánja kend még ezt!

És dühösen indult haza.

Amint közeledett szülővárosához, ravasz képe mindinkább derült, derült, végül azzal nyitott be házához:

- Anyjuk, megbosszulom magam.

- Nem adott? – kérdezte az.

- Nem, de ne félj, megbánja ő még azt.

Másnap elment a boltba, vett levélpapirost, kópertát, tollat, téntát és egész délután írt nagy keservesen. A levél alá azt a várost írta, amelyikben a gazdag Kecze lakott és fiával el is küldte, hogy ugyancsak a gazdag Kecze szülővárosában adja postára.

A levél elment és egy hét múlva a d-i hadkiegészítő-parancsnokságtól szigorú hangú behívó érkezett a gazdag Kecze házához, melyben Gábor fiát három nap alatt berendelik, különben pedig katonaszökevénynek fog tekintetni.

A Gábor gyerek be is rukkolt és elvitték tüzérnek Mosztárba.

A gazdag Kecze Tamást csaknem megütötte a guta. Szólni nem mert senkinek, és így csak esztendő múltán tudta meg a Gábor fiától (akinek a katonaságnál ugyancsak emlegették az apja levelét), hogy a szegényebb Kecze Tamás mit írt levélben?

(„… az Istenre kérem a nagyságos urakat, hogy Gábor fiamat tessen csak bevinni katonának. Ezerszer megbántam, hogy folyamodtam érte. Nappal nem dolgozik, éjjel a korcsmában ül, dorbézol, költi a tenger pénzt. Nyomorék apját megveri, szülőannyára kezet emel. Híres verekedő vált belőle; talán a nagyságos urak megtanítják becsületre! Könyörüljenek rajtam, szabadítsanak meg tűle; százszorta több kárral van itthon való léte, mintsem haszonnal! Az Isten szerelmére kérem a nagyságos urakat…” stb., stb.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.

Jablonczay Kálmán: Cséplés után

 

Le van tarolva a látóhatár széltében-hosszában; a ringó, tömött kalászok összezúzva, törve, ott a szalma, pelyva kazlakban, átkozva a gazdák szívtelenségét.

A síró északi szelek a Kárpátok felől keresztülvágtatnak a kopasz pusztaságon, megrázva a magánosan álló cserbokor sárguló leveleit.

Gulyák, ménesek elterülve legelésznek az avaros tarlók sovány mezején, szabad a vásár minden irányban, nem kell őket többé téregetni, hogy kárt tegyenek az elhajló kalászok országában.

A pásztor egy magas domboldalában fújja tilinkóját. Ennek a hangja sem szól már olyan idyllikusan; belekiált a hűvös szellő rohanása és megsemmisíti romantikus zenéjét, olyan zagyvalékos szerenádot teremt meg, mintha most componálná a gyászdalt a nyár temetésére.

A szénaboglyák a virágos rétek kebeléből betakaríttattak. Egy pár sarjú rudas van még néhány hozzáférhetetlen helyen, annak tetejében egy Mátyás madár tollászkodik, fél szemével a sugártalan napba néz, míg a másikkal a közelgő embert kíséri, kinek vállán ragyogó fegyver fényeskedik.

Az alantabb helyeken – összefutott vadvizek gyüldéjében – gyűlést tartanak a vadkacsák, szárcsák, sirályok. Olyan lármát csinálnak az esthajnali csillag felbukkanásánál, mintha az övék volna az egész határ.

Közé ereszkedik a levegőűrből lassú méltósággal a kék gém és fekete gólya, mint félistenek a madarak világában; fél lábon állva hallgatják az apró alattvalók tanácskozását, mely bizonyosan abban kulminál, hogy rövid idő múlva melyik irányban repülnek el egy szebb, melegebb hazafelé.

A özü hányások úgy szaporodnak a száraz tarlók poros felületén, mint a gomba az árokpartokon. Az elhagyott kalászok mennyiségét a rágcsáló állatok ezen legfurcsábbika halomra hordja és betakarja vastagon laza homokkal; majd a halmocskák közepébe költözik családostól együtt és ott jómódban, ellátva téli eleséggel, nyugodtan várakozik egy újabb aratásra.

A hörcsög tele pofákkal érkezik meg a lyukához rablási körútjáról. Felmászott a tengeri vastag szárára s éles metszőfogaival a csövet kihámozza a héjából és a zsengés, sárguló szemeket leharapdálja onnan. A szegényebb osztály gyermekei nagyon megvigyázzák az ilyen hörcsöglyuk hollétezését. Késő ősszel kiássák azt, a hörcsöggeli – nem éppen veszélytelen csata után. – Volt reá eset, hogy 2 véka vegyes szemet is találtak ilyen rablófészekben.

**

A lombos bokrok madarai is elnémultak. Ott ugrálnak most is a görbe ágakon, de dalos ajkuk énekre többé nem nyílik, a természet törvénye hallgatást parancsolt. Felborzolt tollakkal keresgélik az alkalmas faodúkat, hol kényelmes téli fészket alkossanak.

A természet andalító idealizmusát a száraz próza váltja fel teljes ridegségében.

Az állat keresi az enyhe helyet, az ember a szoba zárt levegőjét.

A gazdák napégetett arcai visszanyerik mindennapi színüket, a pirosságot felváltja a halvány fehérség árnyalata, egy aggódás vonásával, mely azt látszik kifejezni, vajon mit hoz a jövő? rosszabbat-e vagy jobbat??

A jelenben elszórt vetőmag megfizeti-e a reá szórt fáradságot, nyújt-e annyi mennyiséget, hogy árából kiteljék az adó és a gyermekek rongyos ruhácskáikat újabbal felcserélhetjük-e?

Az ember így gondolkozik. Az állat, az igavonó barom pedig egykedvűen húzza a nehéz jármot, neki minden mindegy, őróla az embernek kell gondoskodni.

A hűvös kárpáti szél erősebben fúj; a levegő hűvösebb lesz, a fecskék útra készen állanak, a gazda pedig hű társát, szorgalmas feleségét ölébe húzza és egy ajakkal, egy gondolattal rebegik: Uram!! adj egy boldogabb esztendőt!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VII. évf. 1907.