Jókay Lajos (1814 körül-1895): A két Kecze

Kecze Tamás gazda indulatosan szól rá feleségére:

- Ugyan, hagy abba már! Ha örökkétig rísz is, mégse szabadítod ki a fiadat.

Az asszony kötőjével törülgeti vörösre sírt szemét és így felel vissza szemrehányó hangon:

- Bizony, ki tudná kelmed szabadítani, de olyan fösvény kelmed, mint a kutya! Egyetlen fiunk a Gábor, aztán most három esztendeig ott kínozzák a katonaságnál. Ha vóna szíve, hát nem nézné.

- Hallgass, Asszonynak hallgass a neve. Nem értesz hozzá, hát ne járjon mindig a szád. Kérdeztem sorozáskor a tekintetes polgármester urat, aki jó emberünk, azut’ azt mondta, hogy kétezer koronába is belekerülne, azut’ akkor se lett vóna bizonyos. Nem hal bele a gyerek! – fejezte be Tamás gazda és befordult az első házba egy kis dohányért, mert hogy kifogyott a zacskójábul.

A szép tiszta szobában megállt, egy darabig gondolkodott, majd a kemencéhez lépett és a búbos mellől törlőruhába, meg újságpapirosba csavart, jó szűzdohányt húzott elő. Csendesen rakta az ’acskóba, de közben ugyancsak gyakran megállt a keze. Hej, mert az ő szívét is rágta, az ő fejét is főzte a gond! Nagyon szerette a Gábor gyereket! De hát ezer pengő! azut’ mégse bizonyos! És nehéz sóhajtással kötötte be a dohányzacskó száját.

Szép szál ember Kecze Tamás; barna bajszú, piros arcú. Nincs még ötven éves, de nem is látszik többnek negyvennél. Csak fekete haja őszül kétoldalról a halántékánál.

Mén ki a feleségét vigasztalni.

A barátságos képű, csinos kövér asszony ott áll a pitvarban és még mindig szipog a sírástól. A gazda megsajnálja.

- Ugyan, Erzsi, ne ríjj mán! Majd eltelik az a rongyos három esztendő -, és át akarja ölelni az asszonyt.

De az eltaszítja magától.

- Menjen kelmed, hagyjon nekem békét! Üljön a pénzes ládájára. Nincs magának szíve, mer’ a fukar embernek nincs is lelke.

Azzal kiperdült a pitvarból és magára hagyja dörmögő urát.

Az elkényeztetett Gábor gyerek kinn dolgozott a mezőn. Szántottak javában, mert augusztus vége felé járt az idő.

Mikor este hazajött, nagy búslakodásban és haragban találta édes szüleit. Nem szóltak egymáshoz, csak a vacsoránál lökte oda a szót az asszony:

- Egyéb kend!

- Nem kell – morgott a gazda, és félretolta a tálat.

Két álló napig tartott ez az áldatlan állapot.

A harmadik napon reggel, álmatlan éjszakára virradva, Tamás gazda jó kedvvel fütyürészett az udvaron.

Kihúzta a színből szép kis sárga kocsiját, beléfogta két legmutatósabb lovát, ünneplőt húzott és föl akart ülni a kocsiba. Felesége nem állhatta tovább, mogorván kérdezte:

- Ugyan, hová mén kend?

Az ember ravaszul mosolygott. Most már az is tetszett neki, hogy az asszony mikor haragszik, mindig kendnek szólította; bezzeg máskor a „lelkem Tamás, édes uram” járja.

- No – gondolta Kecze gazda -, majd leszek én még „lelkem Tamás” is. Hangosan pedig ennyit mondott:

- Megyek a szomszédba!... – azzal közévágott lovainak és gyorsan kifordult a kapun.

Az asszony bámulva nézett utána.

Kecze Tamás sebesen hajtott és csakhamar maga mögött hagyta a porban fürdő alföldi várost. Egy jó órai kocogás után újra város tűnt föl előtte.

Az út porzott, a nap égett, az ég sötétkék boltozatján és forró szél hömpölygött a kitikkadt rónán keresztül. A városra homályos harangként borult a fölötte úszkáló por; egészen jól lehetett látni, meddig száll föl a por és hol kezdődik a tiszta levegő.

De Tamás gazda most nem sokat gondolt mindezzel. Meglassította a hajtást, a gyeplőt megeresztette, mert nagyon, nagyon tusakodott elméje, hogyan menne ki minél jobb végre az ő dolga?

A város szélén nádfedeles, görbefalú, alacsony ház udvarára fordult be kocsijával. Az udvaron megrokkant istálló düledezett, ökölnyi disznóól kuporgott. Néhány tyúk kapirgált a szemétdombon, öt-hat liba gágogott a kút körül kiégett pár szál füvön. Mindenen látszott a szegénység.

A kocsi megállt. Kecze gazda leoldta az istrángot és felhajította lovai hátára. Jó csomó szénát húzott elő a hátulsó ülés alól és állatai elé dobta, hadd egyenek.

Ebben a pillanatban csikordult a pitvar lécajtaja. Sovány, időses parasztasszony lépett ki rajta. Leste ugyan már a ház egérlyuknyi ablakán is, hogy ki légyen a látogató, de nem tudta kitalálni.

Szíves köszöntés után Kecze Tamás kérdezte:

- Mondja kigyelmed, Keczéné, itthon van-e a gazda?

- Biz az elment a Molnár sógorhoz. Haza híjjam?

- Ha nem esnék terhére kigyelmednek.

- Jó; tessék addig belől kerülni az első házba, ott hűvös van -, és megmutatta az ajtót, ő maga pedig a kíváncsiságtól hajtatva loholni kezdett a poros utcán végig; színehagyott kék szoknyája csak úgy csapkodott jobbra-balra.

Kecze Tamás körülnézett odabent. Két ágy egész a mennyezetig púpozva párnákkal. Barnára festett asztal, pár cifrahátú szék. Búbos kemence s a fal mellett fekete, támlás lóca, meg egy tulipántos láda. Ez volt az elsőház bútorzata.

Kecze Tamás leült a lócára és még egyszer végiggondolta mondanivalóját. Nem sokáig tüsténkedhetett, jött a gazda, kit ugyancsak Kecze Tamásnak hívtak. Vásárokról, korcsmából ismerték egymást.

Köszöntek, megrázták egymás kezét és a szegény Kecze is leült, szembe a gazdaggal; aztán nagy figyelemmel nézte vendégét, vajon mit akarhat ez? Mi haszon származhatik ebből a látogatásból? Mert hiszen másképpen hogy is jött volna ide a szomszéd városból ez a kevély ember?

A szegényebbik Kecze előre hajolt.

Csúnya ember volt. Haja őszes, hajdan veres; ilyen a bajsza és a borostás tíznaponként beretvált szakálla is. Arca szeplős, szeme szürke, s fölötte két, fehérre őszült, bozontos szemöldök: közülök a bal lejjebb van, s a szőre is hosszabb. A háta görbe ennek a Keczének, s a jobb lábát nem tudja jól kinyújtani.

A vendég Kecze egyenesen,kevélyen ül a padon; mellét kifeszíti, de hangja alázatos.

Keczéné szótlanul, figyelve ül a kemence-padkán, s ravasz lelkének minden erejét szeretné urába plántálni.

A gazdag Kecze szól, mivel amaz makacsul hallgat.

- Ugye, kigyelmednek van egy fia?

- Van, hál Istennek! Nagyon fáin gyerek – szól a szegény Kecze, azt hívén, a gyerekre van tán amannak valami szüksége.

- Hány esztendős a fiú?

- Tizenkilenc lesz Szent-Mihálykor. De azért embernyi ember mán!

- Gábornak híjják, ugye?

-  Gábornak: szép szál legény.

Mind a ketten hallgatnak. A szegénynek bozontos szemöldökei egészen lehúzódnak, szeme csak néha csillan át a fehér szőrszálak közt. A másik azon tűnődik, hogyan adja elő kívánságát, hogy meg se alázkodjék, se pedig sokat ne kelljen fizetnie.

- Szegény a világ, nagy a drágaság! – szól a gazdag, hosszú hallgatás után.

- Bizony igaz – hagyá helyben a vendéglátó Kecze Tamás -, nehéz a szegény embernek. Nem bírok keresni, mióta elnyomorodtam.

- Tudom, tudom, biz ez baj, baj! Hallom – szólt előrehajolva a gazdag -, hogy tán valamelyes adóssága is van kigyelmednek!

A szegény Kecze összezsugorodik, szempillái sebesen járnak és csontos, sovány kezével megvakarja tarkóját.

- hát bizony van, sok van. Kétszáz korona.

- Hallom, hogy meg kék fizetni.

- Szorítanak érte – mondta a szegény, és elereszkedett, mint a kioldott zsák.

A gazdag Kecze szigorúan néz, szemöldökét összekapja, kezével az asztalra csap és kurtán, pattogtatva vágja ki:

- Kifizetném.

 A hatás nagyszerű! Mintha villám ütött volna le! A szegényebb Kecze kinyitja szemét-száját, s meredten néz vendégére, az asszony lepattan ülőhelyéről, s egészen ura háta mögé áll, előregörnyed és ebben az állapotban marad egy jó darabig; szinte ijedten bámul, mintha halottat látna.

A vendég élvezi szava hatását.

Azonban a házigazdában felülkerekedik a ravasz, józan ész. Halkan, rekedten kérdi:

- Mit kíván kigyelmed?

A gazdag súgva felel:

- Ki akarom a fiamat szabadítani.

- A katonaságbul? – kérdi a szegényebb szintén súgva, mintha csendőr hallhatná meg.

A gazdag ráüt a fejével. Aztán csendesen elmondja, mint ahogyan már százszor is elgondolta:

- Kend kiadja magát az én Gáborom apjának. Folyamodik, hogy mivel kend munkaképtelen, egyetlen fiát engedjék ki. Fölmegy, megvizitálják kigyelmedet és megvan az egész. Én meg kifizetem a kétszáz koronát. – És nyögve hozzátette: - Még rá’dást is adok.

Amazt más érdekelte:

- Hát aztán az én fiammal mi lesz?

- Mi lesz? Hát mi lenne? Esztendő múlva sor alá kerül, beveszik. Úgy veszik be, mintha az én fiam volna. Eddig van. Azér’ adom azt a sok pénzt.

A szegényebb Kecze szörnyen elkomolyodott; fejét lelógatta, karjait leeresztette, még a bajusza is lekonyult. Aztán hirtelen megfordul és összenéz élete párjával.

Nagyon megérthették egymást, mert az asszony nyugodtan visszaült a padkára, Kecze Tamás, a szegényebbik, pedig nyomatékosan jelentette ki, hogy:

- Ezer koronáér’ se tenném meg.

A vendég elhalványodott, megrázkódott, aztán úgy tett, mintha el akarna menni. A szegény ezt nem szerette volna.

Siránkozni kezdett.

- Gondolja meg, kigyelmed, Kecze uram, hogy miből élek én akkor három esztendeig, míg a fiam oda lesz? Mit szenved az a szegény gyerek a katonaságnál? Minden szüle örül, ha magzata kikerüli ezt a veszedelmet. Három keserves esztendő! Gondolja föl, Kecze uram!

Amaz föl is gondolta, s most rettentő csata indult meg, amelyből csak ennyi jutott napvilágra, míg a többi két lélekben folyt le. (Azaz háromban, mert az asszony is csak úgy küszködött, mint az ura.)

- Adok négyszázat.

- Tán ezerér’ megteszem – mondta könnyedén a házigazda, és amennyire görbe háta engedte, fölnézett a mestergerendára.

- Akkor legyék a Gáborom inkább katona – mondta tettetett keserűséggel a vagyonos és fölemelkedett. De amaz tudta, hogy nem megy el.

- Isten neki! Nyolcszáz korona legyék! akkor aztán nem bánom, - szólt a zsellér Kecze és lemondóan intett a kezével.

-  Drága fiam, drága fiam! – rítt az öregasszony -, nem látlak három esztendeig. Tán haza se gyüsz többet, drága jó Gáborom.

De a gazdag Keczét nem hatotta meg ez a búcsúztató. Kemény arccal, súlyos mozdulattal fölkelt és így szólt:

- Nyolcszázat nem adok. Hiszen az egész vagyon.

Amaz nyersen szólt:

- Ad-e hétszázat?

A vendég sóhajtott. Megtörölte izzadó homlokát,aztán mintha mázsányi terhet emelne, nyögve, fújva nyöszörögte:

- Isten neki, legyék hatszáz! – De aztán hogy tovább ne mehessen a hallatlan pazarlásban, hirtelen éles hangon hozzámondta: - Többet nem adok, Isten engem úgy segéljen!

A házaspár újra összepillantott. Mind a kettő siralmas képet vágott, sőt, az öregasszony rítt is. A gazda fejét ingatva, szemöldökeit föl és lerángatva, megtörten sóhajtotta:

- Legen hát hatszáz. Nincsen kigyelmednek szíve.

Azonban majd a lelke ugrott ki az örömtől: - Hatszáz korona, hatszáz korona!

- Ád még kend három mázsa búzát? – kérdezte váratlanul olyan mozdulattal, mint a támadó vadállat.

A gazda meghökkent, elsavanyodott, de ráhagyta:

- Adok. De ám egyet esztendőnkint.

- Jó no, vigye ördög – és a szegényebbik Kecze Tamás kezet nyújtott a vendégének.

A látogató kivett lajbija zsebéből egy koronát és így szólt:

-  Tegyék kend ehhöz húsz fillért, azut’ hozzék három üveg sört.

-Eredj, anyjuk, sörért! – szólt a gazda.

Megitták az áldomást és a vendég Kecze jól végezvén dolgát, még aznap este haza is ért.

*

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A hadkiegészítő-parancsnokság megvizsgálta a nyomorék Keczét és a gazdag Kecze fia kiszabadult. Volt öröm eleintén a szegény Keczééknél. azonban ez a boldogság nem tartott sokáig. Csak egy hónapig örült a pénznek a szegényebbik Tamás.A tél folyamán már tüsténkedett, böstörködött, aggságoskodott. Tavaszra pedig úgy megbánta, hogy olyan olcsón ment bele a dologba, hogy belébetegedett.

- Ostoba voltam – dörmögte az asszonynak -, elvette az eszemet a pénz. Nem kellett vóna ezeren alól engedni. Megadta vóna.

Az asszony még piszkálta, tódította a dolgot:

- Boldogtalan vót kigyelmed. Három esztendeig kereső nélkül hagyni a házat hatszáz koronáért. Azután minő gazdag az az ember, mi lett vóna annak ezer korona?!

És a dolog vége az lett, hogy április közepén a gazdag Keczének gyalogos vendége érkezett: a szegényebb Kecze.

Hosszú kertelés, sok hímezés-hámozás után kirukkolt a vendég:

- Avégből gyüttem kigyelmedhez, hogy aggyik még négyszáz koronát.

De a másik hallani sem akart róla. Durván utasította rendre a követelődző embert.

- Tán megbolondult kend, vagy engem néz bolondnak?

Újra beszéd, újra ravaszkodások, célozgatások. Végre enged a szegényebbik:

 - Aggyik hát csak kétszázat.

- Egy fillért se. Hagyjon nekem békét, nem ment el az eszem.

Végre csúnyául összevesztek.

- Följelentem kigyelmedet! – dühöngött a szegényebbik Kecze.

- Ha jól esik! – mondá a gazdag vállvonítva, hányaveti hangon – kendet még jobban megbüntetik. Én kifizetem, de kend be lesz csukva, vagy elvész a pénze, amit tőlem kapott. Tudom, hogy négyszáz koronát a takarékba vitt.

A szegényebb Kecze fogcsikorgatva fenyegetődzött, miközben gyűlölettel pillantott bozontos szemöldöke alól fösvény embertársára.

- Megálljon kend, megbánja kend még ezt!

És dühösen indult haza.

Amint közeledett szülővárosához, ravasz képe mindinkább derült, derült, végül azzal nyitott be házához:

- Anyjuk, megbosszulom magam.

- Nem adott? – kérdezte az.

- Nem, de ne félj, megbánja ő még azt.

Másnap elment a boltba, vett levélpapirost, kópertát, tollat, téntát és egész délután írt nagy keservesen. A levél alá azt a várost írta, amelyikben a gazdag Kecze lakott és fiával el is küldte, hogy ugyancsak a gazdag Kecze szülővárosában adja postára.

A levél elment és egy hét múlva a d-i hadkiegészítő-parancsnokságtól szigorú hangú behívó érkezett a gazdag Kecze házához, melyben Gábor fiát három nap alatt berendelik, különben pedig katonaszökevénynek fog tekintetni.

A Gábor gyerek be is rukkolt és elvitték tüzérnek Mosztárba.

A gazdag Kecze Tamást csaknem megütötte a guta. Szólni nem mert senkinek, és így csak esztendő múltán tudta meg a Gábor fiától (akinek a katonaságnál ugyancsak emlegették az apja levelét), hogy a szegényebb Kecze Tamás mit írt levélben?

(„… az Istenre kérem a nagyságos urakat, hogy Gábor fiamat tessen csak bevinni katonának. Ezerszer megbántam, hogy folyamodtam érte. Nappal nem dolgozik, éjjel a korcsmában ül, dorbézol, költi a tenger pénzt. Nyomorék apját megveri, szülőannyára kezet emel. Híres verekedő vált belőle; talán a nagyságos urak megtanítják becsületre! Könyörüljenek rajtam, szabadítsanak meg tűle; százszorta több kárral van itthon való léte, mintsem haszonnal! Az Isten szerelmére kérem a nagyságos urakat…” stb., stb.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.