A férfi.
Lelkem kincsét szétszórtam régen
És lássa! Többé azt sem érzem,
Hogy volt virágja, csakhogy elhullt,
Nem bánt,ami van, jön vagy elmult.
Nincs mosolyom és nincsen könnyem,
El is mennék én nagyon könnyen,
Mert a haláltól már nem félek
S mert mit sem ér az ilyen élet.
Naponta egy-egy dalt feledni,
Mint valami elnyuzott verkli,
Pénzen szerzett mámorba futni
És amit tudtam, azt sem tudni.
Fonnyadt ajakkal csókot adni,
S a csók tüzétől jéggé fagyni,
Czéltalanul csak kelni-járni,
Nem remélni: jöjjön akármi!
Mondja!? Élet az ilyen élet?!
Ugy-e nem?! Én már nem is élek,
Csak vagyok, mint testetlen árnyék,
Hogy az élettől bármit várnék.
Jobb is lenne, ha hivó szómra,
Rám kondulna a végső óra,
S én szépen, lassan ugy elmulnék,
Mint elhangzott dal, kirezgett fény,
… S ha máskép’ nem… a sárba fulnék.
A nő
Nagyon kérem, hogy vessen véget
Ez érthetetlen sok beszédnek.
Édes barátom! Önt nem értem,
De tudja mit?! Tegye meg értem:
Szerezzen hát egy jó napot:
S vegye meg édes lelkem, nékem
Azt a kéktollas kalapot…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XII. évf. 1912.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése