Móricz Pál (1870-1936): Az állatorvosok

Früstöktájt volt az idő, Dely Mátyás, a hortobágyi állatorvos már megtért a pusztáról. A hajnali kocsikázás a harmatfriss pusztán, meg a fújdogáló szél, kiűzik minden lomhaságát a testnek, a barna-piros arcszín mell állandó jó étvágyát is megcsinálják a pusztai lakosnak. Érthető a Dely Mátyás bosszúsága, hogy éppen, midőn früstökhöz készülődött, kocsizörgés ütötte meg fülét. Bosszúsan lépett a tanyaház ablakához. Felösmerte a város kocsiját, a kocsi hátulsó ülésén két katonatiszti sapkás, egyenruhás alakot.

- Hát ezek meg mán miféle naplopók lehetnek? Vajon miféle nemzet nyelvén dicsérik az Urat? – magában így zsörtölődött az állatorvos, mert a debreceni polgármester sok különféle rendű, rangú és hazájú kíváncsit kiüldözött a Hortobágyra, akik az orvost feltartották napi dolgaiban. Mindamellett kisietett a váratlan vendégek elé. Magyar embernek már vérében a barátság.

Aranygalléros, kardos vitézek szállottak le a kocsiról. Halálszínű, beteges, vékonypénzű úr volt az egyik.

- Adjon Isten jó napot – köszöntéssel lépett a hortobágyi állatorvoshoz.

- Hm – Dely Mátyást annyira meglepte a jó magyar köszöntés, hirtelenében szóhoz sem jutott.

- Ugye, Matyi bácsihoz van szerencsénk? – tudakolta az aranygalléros halavány tiszt úr, sőt, közbevágott a másik jövevény is. Ez a vastag, vörös ember már nyakatört magyarsággal beszélt.

- En fan a toktor Sokor, esz petig a toktor Azéri…

- Hm – Dely Mátyás kahintott, kimeresztette szemét, s magában töprengett, hogy talán csak nem a király őfelségének az orvosai ezek az aranygalléros doktorok? Hát szokára ellenére nagy főt hajtott előttök – méltóztassanak besétálni szerény hajlékomba.

- Kérem.

- Kerem – most meg a két doktor mereszkedett meglepődötten a hortobágyi állatorvosra, midőn az nagy köntörfarolva kibökte: - Uraim, már megbocsássák az én tudatlanságomat? Ám én a hátamon sohasem hordtam osztrák bornyúbőrt, s így az ilyen katonai méltóságok címét, rangját nem ösmerem. Nehogy tehát megsértsem kegyes színöket,  méltóztassanak tudtul adni, hogy kegyelmes, méltóságos vagy nagyságosnak szólítsam-e az urakat?

A két aranygalléros úr kacagásra fakadt. A „Sokor” nevű vastag németnek hasa is rengett belé. Végül a halavány, beteges tiszt megcsendesült, mosolyogva fogott kezet Delyvel:

- Matyi bácsi, kedves Matyi bácsi! Ne kegyelmes urazzon minket.

- Hát?

- Marhaorvosok vagyunk mi is.

- Ejnye – most már felfortyant Dely -, uraim, ez mégsem járja. Elértem én a jó tréfát, de hogy falhoz állítsanak, lóvá tegyenek, nem tűröm.

- Mink nem bolondítjuk Matyi bácsit – szólt szelíden a jó magyar beszédű tiszt úr.

- Nem-e? – ha megkötötte magát, nehézfejű ember volt Dely -, a kutyám tegyék bolonddá az urak. Az aranygalléros dolmány, az aranybojtos kard ugyan miről jó az állatorvosnak?

A vastag német is közelebb lépett.

- Matyi pácsi! Mink is fan állatorvos. Én a Pécs* (* Bécs) vatyok asz ety professzor, az  parátom fan a Butapest, ő is mekfan ety professzor asz Azári.* (* Dr. Azary Ákos 1850-ben született a Bereg-megyei Verbiáson. Az orvosi tudományokat tanulta. 1875-ben gyógyszertani tanársegéd volt a budapesti egyetemen, majd a berlini, müncheni, párisi egyetemeken az állatorvostanra képezte ki magát, és a budapesti állatgyógyintézet nyilvános rendes tanárává nevezték ki. A külföldön is nagyrabecsülték e nagy tehetségű magyar tudóst, aki koraifjan 1888-ban halt el.)

Dely Mátyás felhujantott:

- Azari! Az a derék tanár? Hát, öcsém uram az? – megölelték, megcsókolták egymást, majd Dely kissé távolabb tolta a professzort, mert az egyenruhába még mindig nem nyugodott bele – kedves öcsém uram, mondd meg mán, hát ezt a stiglincköntöst hol a fenébe vettétek magatokra?

Azari ismét nevetni kezdett:

- Matyi bátyám! Még azt sem tudja, hogy ez az állatorvosi díszruhánk? Ezután minden állatovosnak ilyenbe kell járni.

- Ühm – Dely Mátyás köszörült a torkán.

Azari nagy komoly képet vágott:

- Úgy lehet, a jövő hónapban megkapja már Matyi bácsi is a magas – minisztériumból…

- Tyüh, az árgyélus madárkáját, öcsém – Dely Mátyásból kitört a kurucság -, inkább tűzre vetem a kutyabőrt. Inkább gulyásbojtárnak csapok fel, de ilyen stiglincköntösbe nem búvok. Azért hagyjuk most ezt a maskarát. Inkább hagyjuk most ezt a maskarát. Inkább arra feleljetek, éhesek, szomjasak vagytok-e? Mosdóvizet, lábvizet hozassak-e? Addig is csatoljátok le azt a pőcsikkergető gyíklesőt…

- Matyi bácsi – Azari szomorú mosollyal szólalt meg -, én szomjas vagyok, csakhogy az én ásványvizem a kocsin maradt.

annál lármásabban kerepelt Sokor úr:

- Matyi pácsi! Én fanéhes! Valami húsféle mekenném. Por an a gocsin, kerem pehoszni aztat is.

Dely Mátyás özvegyi tanyaházánál Mária nevű öreg testvérnénje vezette a háztartást. Főző, sütő tudományáról híres gazdasszony volt Mari néni. Ámde, mint a vénasszonyok szokták, szeretett zsörtölődni. Ha beborul, ha kiderül az ég, az ilyen vénasszonyok kedvét nehéz eltalálni. Most is, hogy Dely Mátyás a vendéglátás ügyében felkereste, nekihevült Mari néni:

- Hát most meg mán miféle tüzes istennyilát hozott ide az ördög? Ezek megintelen miféle csodabogarak?- duruzsolta és nekieresztette a garatot. Tapasztalt Dely Mátyás hallgatag várta ki a szóőrletés végét és Mari néni magától rátért a dologra:

- Szólj hát már, no! Mit akarnak ezek?

- Ezek, kedves néném, állatorvosok.

- Állatorvosok? – Mari néni most csattant fel igazán, kezét is csípőre rakta: - És te elhiszed nekik? Hiszen néked minden famíliád állatorvos volt, hát láttál te valaha állatorvost gyenyerális ruhában? Elbolondítottak tégedet ezek, ecsém.

- Ne mondjon mán olyant, néném, hiszen az egyik egy bécsi  professzor, a másik a Gábor fiam oktatója, a budapesti Azari tanár.* (* Az 1880-as években történt ez a hortobágyi látogatás.)

- Hogy mondtad, ecsém?

- Azari professzor, kedves néném.

- Azari! – Mari néninek örömtől csillant meg a szeme, a régibb kedves emlékektől ellágyult a hangja, talán annak az orosz papnak*  a fia? (* Az Alföldön a görög katolikus magyarokat „orosznak” nevezik.) Derék, becsületes papi ember volt az az Azari. Szép hat vagy hét gyereket nevelt fel. Így már magam is bemegyek, megnézem, hogy ki fia?

- Jól teszi, kedves Mári néném – Dely Mátyás magában jóízűt mosolygott az öregasszony felbuzdulásán, - hanem azok éhesek. Valami húsféle étel van-e készen?

-  Hogyne volna, kedves ecsém! Van még abból a tegnapelőtt megdöglött kövér borjúból, amelynek a derekát őzderék módon szósszal készítettem el. Citromunk kis van itthon. Hidegen delikátesz ez, tudom, a szájukat is megnyalják utána. Ha kérdezik, bízvást mondhatod, hogy őzderék.

Mári néni a tányérokkal, kés, villával vidáman lépegetett be öccse előtt. Az orvos bemutatta nénjét a vendégeknek, előbb a vastag, vörös bécsi Sokort mutatta be, azután a halavány, beteges Azarit, akit szerető részvéttel vett szemügyre a néni:

- Azari úrhoz van szerencsém?

… Azari udvariasan meghajolt.

- A beregi Azari tisztelendő úrnak a fia Nagyságod?... Ilyen halavány, gyenge asszony volt az édesanyja is.

- Kedves jó Mari néni – Azari szelíd, szomorkás mosollyal fogta és csókolta meg a Mari néni kezét -, én nem emlékezem az édesanyámra, de szívemből boldog vagyok, hogy éppen ezen a nagy pusztán találtam olyan jó lelket, aki az én boldogult édesemet ösmerte.

A terített asztalnál még inkább nekimelegedtek a vendégek. A pompás őzderék kitűnően ízlett a vastag németnek, sőt, Azari is jó étvággyal falatozott belőle. Dely Mátyás bora mellé a doktor Sokor madárlátta bora is az asztalra került a kocsiderékból, és jó magyar szokás szerint kezdődött az ösmerkedés. A vígkedélyű Sokor tanár kezdte a bizalmasabb bemutatkozást:

 - Foltaképen én is félik fatyok német.

- Hogy értsem ezt, öcsém – tudakolta Dely.

- Nekem nehéz fan asztat asz enyim ikaszi nevet kimontani, mert én is megfagyok ety Tsokor.

- Csokor – helyesbítette Dely.

- Ja, ja, Tschokor! – avastag német tovább magyarázta, hogy az ő apja még színmagyar ember volt. Szeged vidékéről származott. Mint katonai orvos került ki az idegenbe. Német asszonyt vett feleségül, s ő – a fia – is az idegenben született. Bécsben végezte az iskoláit. Ami keveset megtanult magyarul a szülei háznál, lassan elfelejtette az idegenek között, s így lett belőle „Sokor”; majd az emberorvosi diploma megszerzése után hajlamai az állatgyógyászat tanulmányozására vitték, s így lett tanár a bécsi állatorvosképző intézetben – és mostan az enyim kollega Azárival a miniszteriumok küldöttek ki minket tanulmányozni az állati lépfenét.

- Erdélyben már jártunk – szólt Azari -. Most itt vagyunk a Hortobágyon. A lépfenét itt akarjuk tanulmányozni, de hogy fesztelenebbül beszélgethessünk, ha megengeded, Matyi bátyánk, legyünk szervuszok.

- Szervusztok fiúk -, Dely összekoccintotta poharát a két orvosprofesszor kollégával -, tik tudjátok, mit akartok, hát most kérdezzetek.

- Hány százalék az állatdöglés a Hortobágyon? – kérdezte Azari.

- A szarvasmarhából három, lovakból kettő, sertésekből hol több, hol kevesebb százalék hull el nyaranta.

- És lépfenében mennyi?

- Az esett jószágoknak fele.

Csokor kolléga, aki eddig hallgatott, miután poharát felhajtotta, jókedvűen kérdezte:

- Fan-e deg kötör?

- Van.

- Messze fan?

Dely rásandított a tudós félmagyarra.

- Dehogy is van messze, bruderkám. Ha kíváncsi vagy rá, mutathatok tizet is.

- Na, esz szep megfan. Csokor kezen fogta Delyt – jere! Mutassál mek asztat nekem.

- No, gyerünk cimborám. – Dely felállott. Azari gyanakvólag pislantott a híres hortobágyi orvosra, de azután csak követte a kollégákat. Nem kellett messzire menni, Dely Mátyás megállott mindjárt a tanyaház előtt, és hatalmas bariton hangján elkezdett kurjongatni: - Péter, Miska, Jancsi, Zsuzsi, Panni! – ezek voltak a cselédjei -, Tisza, Duna, Dráva, Száva, Fürge! – ezek voltak a kutyák. Négy óriási fehér komondor és a libakergető kis puli. Ahogy Csokor meglátta az össze-visszán rohanó vegyes társaságot, de különösen a hatalmas fehér kutyákat, menten a Dely háta mögé ugrott, sőt, Azari is közelebb húzódott  furfangos hortobágyi orvoshoz:

- Matyi bácsi, hát ezek meg mán micsodák?

- Wasz iszt dasz? – Csokor úr torkából nehezebben jött ki a szó.

- Ezek itt, öcséim, a hortobágyi döggödrök. A tizenegyedik magam vagyok, la! Mehettek – a hortobágyi orvos egy szavára elszéledtek a cselédek, kutyák.

Azari nem szólt semmit. Mosolygott, csupán a fejét csóválta meg. Azonban Csokor kollégát furdalta a kíváncsiság:

- Mattyi pácsi, a teghus tán mek nem enni?

- Megesszük bizony mink azt, bruderkám. – Dely meggyőződéssel felelt a németnek.

- Asztat a teghust? – Csokor nem hitt a fülének.

- Csak a javát, barátom, a pásztorokkal… A többit a kutyák, a kopasznyakú keselyűk, más húsevő madarak, meg a rókák szokták elpusztítani.

- Jesszás! – Csokor ámulatában felkiáltott -, na, megfan is itten sog ertegra.* (* Pokolvart akart mondani a bécsi kolléga.)

- Nincs itt, bruderkám. az ördög se meri a Hortobágyra hozni a farát. No de, ha nőstény volna, nem is ajánlanám neki – mondotta Dely, hogy nemcsak Csokor fakadt kacagásra, midőn megértette, miről van szó, hanem az Azari szomorú szemében is fellobbant a jókedv tüze és szívből úgy nevetett.

Dely Mátyás később a hortobágyi dögteret is bemutatta a kiváló orvoskollégáknak. Kocsin olyan helyre vitte ki Azariékat, ahol a károgó varjaktól, komor keselyűktől megszállottan bevertek szanaszét a tíz nappal azelőtt megnyúzott dögtestek. A kutyák is részt szedtek azokból, azért voltak így széghúzgálva a csontos dögtest darabok.

- Borzasztó! – az orvostanárok egész megilletődtek ezen az óriási, ázsiai hanyagságon, csupán Csokor doktor vigasztalódott hamari nagy örömmel:

- Esz itt iken szep tanulmányoszni.

- Nem is reméltem, hogy ilyen szép helyre találunk – tódította Azari* -, akiben a fő állategészségügyi őr felett felülkerekedett a tudós kutató. (* Valamikor az 1880-as években történt ez, amikor is végre a debreceni tanács Azari doktorék közbelépésére állandósította a hortobágyi döglött állatok elföldelési költségeit.) Előszedték az apró üvegcséiket, a dögtestek alól port, füvet kapartak fel, sőt, a testek lágy részeiből is vagdaltak ki. Majd még a hortobágyi határon túl a nagymajori gazdaságba is átkocsiztak az állatorvosok. Ott már elásták a dögöket és Dely Mátyás kalauzolása mellett a pár ásónyom vastagon elföldelt, a lépfenében egy hónappal azelőtt eldöglött lovacska sírhantjáról szedegették földet, füvet. Az orvostanárok három napig tanyáztak kint Delynél. A régi tudások, régi tapasztalatok kiváló tehetségű ösmerője, az őstermészet és természeti erők páratlan megfigyelője, a hortobágyi babonás hírű orvosmester, az öreg Dely a régiek meglepően sikeres, csodásan egyszerű és természetes eljárásairól beszélt az európai  modern tudású és hírű orvostanár kollégáknak, akik amennyire tréfáiért megszerették, nagy és eredeti tudásáért még inkább bámulták Delyt. Azután Azariék tárták fel a modern orvosi tudomány legújabb felfedezéseit. A hortobágyi állatorvos Azari tanár előadásai után ösmerkedett meg az eddig csak hírből hallott baktériumokkal. Harmadnap gyakorlatilag is felvilágosították Delyt, amikor előszedték a kísérleti műszereiket és az üvegekbe kapart porban, az állati dögtest lágy részeiben nagyító készülékkel fürkészték a Delytől nem ösmert állatkákat. Ámultak-bámultak az orvostanárok, mert egyedül a szomszéd határból, a nagymajori dögsírról hozott porban, füvön találtak baktériumokat. Hosszas tárgyalás után az öreg Dely hozzászólásával megállapították, hogy a lépfene, az ilyen ázsiai kezelés mellett, azért nem terjedt el féktelenebbül és nagyobb mértékben a Hortobágyon, mert a hortobágyi száraz időjárás és a szikpor megölik a titokzatos vészférgecskéket…

Három nap elteltével ismét kocsira ültek az állatorvos tanárok. Elbúcsúztak a hortobágyi kollégától és készültek Debrecen felé. Dely Mátyásból kitört a kutyálkodás, és midőn Csokorkolléga kezét szorongatta a kocsinál, ráhunyorított a tanárokra:

- No, fiúk! Hát ti ugye lépfenét jártok tanulmányozni?

Azari hallgatott, Csokor azonban rábólintotta:

- Iken!

- Ugye, azt is mondtátok, hogy a Hortobágyon tanultatok legtöbbet?

- Iken, Matyi pácsi!

- Arról is meggyőződtetek, ugye, hogy a hortobágyi lakosoknak az esett hústól sem külső, sem belső betegségök nincsen?

… még Csokor is elhallgatott és kíváncsian várta, hogy mire lyukad ki „Mattyi pácsi”.

- Nohát, nektek sem ártott meg,mert úgy tudjátok meg, hogy nálam is ettetek lépfenés marhahúst… Váljék egészségetekre!

Azari tágult szemmel meredt Delyre:

- Matyi bácsi,igaz ez?

- Igaz hát! – mondta Dely -, mert az első ízletes pecsenye is, melyet nálam őzderék gyanánt fogyasztottatok, olyan borjúnak a húsából készült…

- Matyi bácsi – Azari szomorkás szemében pillanatig felragyogott az eredendő jókedv -, ha fájdalom nélkül ölne meg, örömest szabadulnék szenvedéseimtől; hanem ezért az egészséges, pocakos németért még kár volna!

- Mit folna gár! Én nem fél. - Csokor professzor derűsen tiltakozott és fogadkozott -, ha Martsa néni a Pétsbe tudja külteni mindennab olyan  hortopagyi kosztot telegrammal, én fiszetek annyid, hogy Pétsben sem fiszetem több!

- Csakugyan igaz ez, Matyi bácsi? – a búcsúzkodó Azari ismételten megkérdezte.

- Igaz, ha mondom! Hiszem a lépfenét tanulmányozni jöttetek a Hortobágyra öcsém, a hortobágyi babonás hírű, nagy veterinarius keményen, szeretettel szorította meg a jókedvre derült tanár kollégák kezét. A robogó kocsi darab ideig még látszott a sík, egyenes pusztán. Trilláztak a magasreptű pacsirták. A tudós doktor Azari napjai már meg voltak számlálva, nem sok idő múltán halálhíre érkezett a pusztára. Trilláztak a magasreptű pacsirták. – Örökre eltűnt a távozó jóbarátok kocsija.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.