P. Ábrahám Ernő (1882-1945): Az öreg Botos bácsi

Néha-néha már szép idő volt. A nap melegebben sütött, az északi szél helyett nyugati és keleti szél fuvintgatta a városba a friss mezők és földek illatát. Az öreg Botos is kiállott már a kis kapuba, de csak egy-egy félórára. Azután fázósan megrázkódott, összeborzadt s ment be a házba.

Az emberek pedig jókedvűen, bizakodva mondogatták:

- Már nem soká késhetik a tavasz. Nagyon kémleli az öreg Botos.

Egy reggel aztán egészen felhőtlen volt az ég, gyenge-meleg szél suhintgatott végig az utcákon, s a nap diadalmas melegséggel sütött. Az öreg Botos már reggel hét órakor kiállott a kis kapuba. Ahogy nekidőlt a kapufélfának, ahogy a szája szegletébe akasztotta kis makrapipáját, ahogy megszegte a fejét, minden mozdulatából, minden arcvonásából látszott, hogy jól érzi magát, s délig meg se fog onnan moccanni.

Az emberek pedig, akik a hosszú tél után bizalmatlanok voltak, s nem akartak hinni a meleg napsütésnek, mikor látták, milyen nyugodtan, komótosan pipázik az öreg, megkönnyebbülten biztatták egymást:

- A kis kapuban már az öreg Botos! Hála Istennek, végre itt a tavasz!

A napsugarak pedig nevettek, táncoltak körülöttük s boldog, ünnepélyes hangulatot loptak a szívükbe. Ők pedig elégedett örömükben olyan hálásan köszöngettek az öreg Botosnak, mintha egyedül csak neki köszönhették volna a tavaszt. Diadal, mámor csengett a szavukban.

- Jó reggelt, Botos bácsi! Itt a tavasz!

- Szép időnk van, Botos bácsi! Azt hiszem, így is marad.

- Csak jobb is már itt kint, mint a szobában; igaz-e, Botos bácsi?

Az öreg pedig csak félvállról, méltósággal felelgetett. Egy-két szóval. Olyan büszkén, mintha csakugyan ú csinálta volna a tavaszt.

- Ha egyszer kiállottam, akkor már csak szép idő is marad. – Ez volt minden, amit a dologról mondott. De ezt olyan meggyőződéssel és hittel mondta, mintha csak ő lett volna a kalendárium.

Az emberek pedig szájról-szájra adták, s délfelé  már az egész város tudta a nagy újságot:

- Kiállott már az öreg Botos a kis kapuba! Itt a tavasz!

A tavasz sok mindent elhozott. A kerítések aljába a gólyahírt, a libavirágot, a kankalint, füveket, zsályákat, elhozta a fecskéket, a mi utcánkba azonkívül a Jónáék öreg gólyáját.

Botos bácsi pedig csak állt a kapuban déltől estig, vigyázott az utcára s egykedvűen szemlélte, hogy elevenedik meg újra hosszú téli alvása után a mi kedves, széles akácfa-soros utcánk. A középen volt a házas, s a kapujából látta az egész utcát elejétől végig. Ismert mindenkit, aki csak az utcán lakott, agy akinek az utcánkon át volt útja. Ismerte a tanyáról hazajáró kocsikat, szekereket, ismerte az utcán járó csordát, a kutyákat. S számon tartott mindent. A házakat, az embereket, a fákat, állatokat, talán még – a legeket is. Nehéz lett volna elképzelni az utcánkat és Botos bácsit egymás nélkül. Hanem igaza is volt Botos bácsinak, hogy mindig csak az utcánkat nézte, mert volt is azon mit nézni. Széles, hosszú, egyenes utca volt. Olyan széles, mint valami országút; egész méneseket, gulyákat hajtottak fel rajta. Olyankor égig állott az utcánkon a jószágfelverte por, de valóságos porfelleget vert fel már egy szekér is. Azért szép volt az is. A lassan szálló, lomhán gomolygó, felhőző porfelleg. Az öreg Botosnak bizonyosan tetszett, különben nem bámulta volna, hanem bement volna a házba. Az utca elején, a Piac utcai Kistemplom esett az utcánk tengelyébe, az utca végén pedig a szekérút közepére épített. Újtemplom. A reggeli napsütés a Kistemplom ablakáról szórta a fényt, villanó, cikázó kévékben, a leszálló nap pedig az Újtemplom ablakait csókolta búcsúsugaraival. Szóval igaza volt Botos bácsinak. Nemhogy a i városunkban, de sehol a világon nincs még egy olyan gyönyörűséges, pompás utca, mint amilyen a Cegléd utca volt.

*

Az utcánk vigyázásán és a tavasz hirdetésén kívül még egy dolga volt az öregnek: őrizte a házát.

Nádfedeles ház volt, s az egész városban sehol sem lehetett jobb sárkánynak való nádat szerezni. Féltette is az öreg, vigyázta. De hiába, a mi eszünkön ki nem foghatott. Hiába, hogy egész nap a kis kapuban állt. Mi győztük türelemmel. A harmadik ház az öregétől sarokház volt. Amögött megbújtunk s vártunk. Ebédelni, egy pipazacskó dohányért, egy pohár italért csak be-be kellett az öregnek fordulni a házba. Olyankor alló! Egy pár ugrás s az öreg háza előtt voltunk. Két fiú a falnak hajtotta a fejét, a harmadik a hátukra állott s egy-kettőre kihúzta a szükséges öt-hat nádszálat. Avval usgyé! Mert olyankorra már az öreg is megneszelte a vásárt s nyargalt kifelé. Szidott bennünket, mint a záporeső. Egyszer még a pipáját is utánunk vágta. Horváth Feri fel is kapta, s egész az utca végéig nyargalt vele. Csak ott hajította el.

Néha megkergetett bennünket. Egyszer meg is járta vele. A kalapját elkapta a szél s fútta előre a lábam elé. Én felkaptam s behajítottam a Móriczék udvarára. Négy mérges komondort is tartott Móricz uram. Persze, hogy megörültek a zsákmánynak, s mire az öreg elvehette tőlük, akkorra már szét is tépték.

Hanem ígérte is az áldást az öreg váltig:

- Megállj, akasztófa, ahol talállak, ott ütlek agyon! Megállja csak! Kerülj a kezembe.

A fő az, hogy megvolt a nád s meglett a sárkány is. Egész diadal volt, mikor szárnyra kélt s szállott a magasba. Ott volt az egész utca gyereknépe. Az volt boldogabb, aki tarthatta. Még agy nyolc sárkány állott a magasban. Diadalmasan néztük őket:

- A miénk áll a legmagasabban – konstatálta Papp Jóska győztes büszkeséggel.

Hanem ügyeltünk is, hogy más utcabeli gyerek valahogy nádat ne lophasson az öreg Botos házából. Még sárkányozni se hagytuk őket a mi utcánkon.

Egyszer ez történt: Sárkányoztunk, s egyszerre egy kisleány befordult a Burgundia utcáról a mi utcánkra sesenkedve nézte a mulatságunkat. Csak lassan, lépésenként mert közeledni hozzánk.

- Hát te mit akarsz? – kiáltotta felé gőgösen Horváth Feri.

- Eredj a ti utcátokra! – hangoskodott Fábián Sanyi is.

A többi is mind készen volt a szájaskodásra:

- Sárkányoznál ugye? Kéne?

- Ilyen csámpás lányok vannak a ti utcátokon?

- Kis kócmadzag! Béka!

A kisleány pedig csak állt ott árván, tétován.

Horváth Feri mellé ment:

- Nem mész, he! – gorombáskodott vele s meglökte.

A kislány elsírta magát:

- Lehetek itt én is – pityergett.

- Ez a mi utcánk! Eredj a magatok utcájára! – replikázott Horváth Feri.

Én pedig csak néztem, hogy süti a nap a kislány aranyszőke haját, s milyen helyesen, csinosan tud állani.

Odamentem, megfogtam a Horváth Feri karját:

- Ne bántsd! – mondtam néki komolyan.

- Miért nem megy a maguk utcájára? – elégedetlenkedett Horváth Feri.

- Elfér itt is. Elég nagy az utcánk – válaszoltam.

- Felőlem éppen ellehet – mondta megvetően, s visszament sárkányozni.

Pár percig csak álltunk ott, én is a kislány. Zavarban voltunk.

- Hogy hívnak? – kérdeztem végre.

- Ilonkának.

- Szép név. Ilonka. Nékem tetszik.

- Hát téged hogy hívnak? – kérdezte a kislány is.

- Bélának.

- Az is elég szép név.

Pár pillanatig hallgattunk.

- Mék utcán laktok? – kérdeztem megint.

- Csapó utcán.

- Mért jöttél akkor a mi utcánkra?

- A nagyapámhoz jöttem.

- Ki a nagyapád?

- Botos Mihály.

Szinte a szó is elakadt a számban.

- Igazán? Nem hazudsz?

- Nem.

- Kár…

- Mért kár?

- Mert tetszel nékem, de ha az öreg Botos bácsi a nagyapád, akkor sose lehetsz a feleségem.

- Mért nem lehetnék?

- Mert Botos bácsi haragszik rám, s ha megcsíphetne, meg is nyúzna.

- Mért haragszik rád a nagyapám?

- Mert nádat húzok a házából.

A kislány elgondolkozott:

- Még addig, míg nagy leszel, sok minden történhetik. Talán még ki is békülhettek addig – mondta.

- Nem hiszem – feleltem. – Gyere na, sárkányozni -, híttam azután Ilonkát.

- Nem enged a többi.

- Dehogynem enged, ha én mondom.

Eleinte durcásan fogadták új pajtásomat a többiek, de lassan-lassan összebarátkoztak vele, s még azt is hagyták, hogy a sárkánymadzagot tartsa.

Sárkányoztunk, mulattunk.

Egyszer aztán csak elkiáltja magát Horváth Feri:

- Szaladjunk, jön Botos bácsi.

Alló, usgyé, nyargalt valamennyi biztos távolságra. Hogy éppen én fogtam a sárkányt, s éppen a sárkány irányában kellett volna megnekülnöm, nem volt más választásom, csak vagy elfutni s hagyni, hogy a sárkány lecsapjon, s esetleg más utcabeliek zsákmányául essék, vagy ott maradni s lesz, ami lesz, bevárni az öreget. Nem sokat gondolkozhattam, csak azt éreztem, hogy már fogja is a galléromat az öreg:

- Na, te gézengúz! Mégis megkaptalak, ugye? Hát már most mit csináljak veled, he? Megnyúzzalak?

- Ne bántson, Botos bácsi! – rimánkodtam.

- ugye, most rimánkodsz, he? – diadalmaskodott az öreg, s közbe nagy barackokat nyomott a fejemre.

A többi gyerek tisztes távolban nézte a dolgot. Egyszer aztán csak kivált közülük Ilonka s jött egyenesen hozzánk:

- Ne bántsa, nagyapa – kérlelte ő is az öreget.

Botos bácsinak szinte nyitva maradt a szája meglepetésében:

- Ejnye, te gézengúz, te, te is közibük keveredtél!

- Sárkányoztunk – szepegett a kislány.

- Eredj mindjárt haza. Oszt máskor majd még ki is kapsz! – kommandírozott az öreg; a kislány útnak indult.

- Téged pedig most az egyszer még nem nyúzlak meg, hanem legközelebb kapsz! – fenyegetőzött Botos bácsi. Azzal otthagyott, s játszópajtásaim gúnyszavaitól kísérve indult haza.

Ettől a naptól fogva Ilonka egészen átkapott a mi utcánkra sárkányozni. Az öreg tudta, de tette magát, hogy nem veszi észre. Még a nádlopásra is sokkal több alkalmat adott, int addig. Mi pedig sárkányoztunk állhatatosan, s én már-már abban is kezdtem reménykedni, hogy ha felnövök, valahogy kibékülök az öreggel, s akkor talán nem fogja ellenezni, hogy Ilonkát feleségül vegyem.

Az Isten másképp akarta, hát másképp történt.

Egy nap csak elmaradt a sárkányozástól Ilonka. Nem jött el másnap sem, harmadnap sem. Végre negyedik nap Kanyó Pista hozta a hírt:

- Ilona beteg.

Jó egy pár hét telt el. Egyre reménytelenebb híreket hallottunk Ilonkáról, s egy este otthon az apám elújságolta, hogy délután meghalt Bossányi Ilonka, az öreg Botos unokája. harmadnap el is temették. Én csak oldalogtam a temetésen a gyászolók szélén, s folytonosan szemmel tartottam az öreg Botos bácsit. Kisírt volt az arca, szomorú, s énrám inkább jóságosan nézett, int haragosan. Hanem azért mégis tartottam tőle egy kicsit. Minél távolabb, annál biztosabb, gondoltam.

Azután elmúlt ez is, s mi sárkányoztunk tovább. Egy délután szép magasan állott a sárkányunk, s a madzagján egyik postát a másik után eregettük fel az égbe izenetül Ilonkának.

Egyszer csak látjuk, hogy jön az öreg Botos. Csendesen, békésen jött, s szép sugár nádszálakat hozott.

- Jön Botos bácsi – csodálkoztunk.

- Nádakat hoz.

Rendes körülmények közt elszaladtunk volna. De akkor valahogy megéreztük gyerekösztönnel is, hogy nem veszekedni, verekedni jön az öreg. Bevártuk.

- Nesztek, na, hoztam nádat. Csináljatok sárkányt – mondta jóságosan.

Szép, nagy, nyolc krajcáros gombolyag spárgákat vett ki a zsebéből:

- Ehol e madzag is. Hanem olyan sárkányt csináljatok, aki egészen a felhők közé szálljon, még annál is magasabbra, hogy Ilonka is hadd játsszék vele.

- Küldjön Botos bácsi Ilonkának postát – mondtuk néki naiv gyerekhittel.

- Oszt megérti, amit izenek? – kérdezte.

- Meg. Hogyne értené – kiabáltuk. Postát csináltunk, s az öreg reszkető kézzel húzta a madzagra.

- Hátha csakugyan eljut hozzá – mondta nehéz, remegő hangon. A szellő szárnyra kapta a könnyű papíros-postát, s vitte fel a madzagon egyenesen az égbe, Ilonkához.

Az öreg Botos pedig csak nézte, nézte s titokban egy könnycseppet morzsolt szét a szemében.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.