I.
Hiába nyit ezer virágot
a lángoló felséges nyár.
Én nem látok mást, csak gyászfátyolt,
az én lelkem a télbe’ jár.
Hiába ragyog csodás fénnyel
a nap, a rózsás föld felett,
ahol én járok, ott az éjjel
fátylával mindent betemet.
Nem lesz nekem sose nyaram már.
Örökre elment az Veled –
Reám csak a kegyetlen tél vár
a fagy, a hó, a nap helyett…
II.
A nappalokat gyűlölöm.
A nap, az gát közöttünk,
Nem látjuk egymást soha
míg az ragyog fölöttünk.
De ha lemegy s ha jő az éj:
találkozunk mi akkor.
S egymástól nem válunk, csupán
reggel, rút virradatkor.
A napnak mindenki örül.
Mi reánk borit gyászt csak.
Ragyogó, fényes napsugár
nekünk fele vagy gyásznak!
Míg nap ragyog: holtak vagyunk
külön sirba temetve,
de ha az álmok éje jő;
feltámadunk, nevetve.
S az álmok éji utjain
míg ölelkezve járunk:
Öröké j örök álmait
epedve, vágyva, várjuk…
III.
Még el se búcsuzhattam tőled,
tolvajként futottam előled.
Szó, köny, tekintet nélkül váltunk.
Nem volt bucsuról szó se nálunk.
Valamitől féltünk mindketten:
Könnyektől, búcsuzó szemekben.
S megtiltotta a büszkeségünk
hogy eláruljuk gyöngeségünk.
Tegnap még bátran kezet fogtunk –
Egymásnak mosolyokat dobtunk.
Volt nagy erőnk a tettetésre.
Nem gondoltunk a temetésre.
De ma: a temetőbe’ járunk.
Odahordjuk könnyünk, virágunk –
Én itt járok a temetőben,
Te ott, ezer mértföldre tőlem…
IV.
Sokáig éltem én nap nélkül.
Mindég ködbe, borúban jártam.
Dér, hó hullott fejemre egyre
és köves út vérezte lábam.
Megszokta már az éjet, lelkem.
A napot, szinte elfeledte –
S egyszerre csak kigyult egemre
a nap: az ő szerelmes lelke.
Ragyogott, fénylett és köröttem
mindent aranyszinüre festett.
S aztán? Napom lement egyszerre
s alkonyat nélkül, sötét est lett.
Most már nem tudok éjben élni.
Ha nem maradhattál – mért jöttél?
Mért ragyogtál be éjjelembe –
Egy percz gyönyöreért, mért öltél?...
V.
Csunyán éltem. De meghalok majd szépen.
Kisimit minden hibát
a halál.
S te türő Szent, akinek átka voltam
Tán sirsz is még, ha holtan rám találsz?
Tán elfeleded aljas rosszaságom?
S mindent, mit lelked értem szenvedett.
Ott, akkor, tán imára kulcsolod majd
átokra emelt, áldott két kezed…
Akkor talán nem jut eszedbe más majd
Csak az, az egy-két szomoru napunk:
mikor könny égett egymásért szemünkben
s csöndben imádkozott az ajakunk.
A többi, csúf nap, nem jut majd eszedbe.
És ugye mindent megbocsátsz nekem?
Azt is, hogy csak meghalni tudtam érted
Pedig te voltál az én életem…
Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIV. évf. 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése