Vándor Iván (Várady Ilona (1882-1962)): Egy pillanat Napóleon életéből

I. Napóleon 1809. május hónapjában beszállott a schönbrunni  királyi lakba. A nagy vendég, miután birtokába vette a kastélyt, az összes kandallókba tüzet rakatott, aztán lediktálta kiáltványát a magyar nemzethez, mikor ezt elvégezte, lement a parkba egyet járni.

A császár gyors léptekkel ment végig a nagy allén, közben unatkozva nézegette a szegény agyonnyírott fákat, melyek merev, szertartásos nyugalommal, mozdulatlanul sorakoztak egymás mellé, mint egy sor jól nevelt lakáj.

A fülkékben, melyeket szintén a bokrok alkottak, a fehér márvány osztrák-görög istennők és nimfák ellenséges indulattal néztek végig a császáron és mintha megvetően félrefordították volna a fejüket.

A császár gondolkozott. Tervei voltak a magyarokkal és félt, hogy az az egyenes lelkű, hűséges nép nem fog hozzá csatlakozni szövetségese, az osztrák ellen. És mikor arra gondolt, hogy tervének egy része emiatt meghiúsulhat: összeráncolta homlokát és a szeme tűzben égett. Az ellentmondásnak még a gondolata is felháborította.

Egyszerre hirtelen megállott és felderült az arca. A tekintete, mely komor fényben csillogott, vidám lett, szinte pajkos és a császár mosolygott.

Egyik fülkében, mely mellett éppen elhaladt, egy fekete hajú, fehér ruhás leány húzódott meg, és nagy szemeit tágra nyitva farkasszemet nézett a császárral. A leány nagyon bájos volt; magához ölelve egy halom virágot tartott, jácintot, rózsát, violát és nárciszt vegyesen. Mint egy szép kép, úgy vált ki a sötétzöld háttérből.

Napóleont megcsapta a virág illata és valami édes, tavaszi kedv lopózott a lelkébe, amint a kis lányra nézett, ki szemmel láthatólag nagyon megijedt a francia katonától. Egy lépéssel közelebb ment hozzá, mire a kisasszony halkan felsikoltott, elhullatott egy csomó virágot és hirtelen futásnak eredt. Kecsesen és könnyedén szaladt a széles, fehér úton, közben egyre hullatva a rózsákat, nárciszokat és rózsaszínű violát.

Napóleon magához intette egyik emberét és így szólt:

- Hívd vissza azt a hölgyet. Mondd neki: a császár akar vele beszélni.

Kis idő múlta a virágos ismeretlen még felhevülve a futástól, egy kicsit borzas hajjal ott állott egy sötét kárpitú teremben Napóleon előtt.

A kis lány lehajtott fejjel, bűnbánó arccal várt. El volt készülve a legrosszabbra. Azt hitte, kémnek nézték és a legjobb esetben agyon fogják lőni. Virágainak a felét elhullatta az úton, és ami megmaradt is, mintha megszeppenve, lankadtan simult volna előrehullott fekete hajához.

A császár odament hozzá, gyöngéden fölemelte a fejét és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Bájos kisasszony, félsz tőlem?

A kis leány lassan emelte föl a tekintetét, gyönyörű szeme könnyben úszott.

- Hát olyan rossz hír előzte meg Napóleont, hogy a szép leányok sírva fakadnak, ha arra gondolnak, hogy egy kis időt a közelében kell eltölteni?

Sűrű könnyek peregtek végig a fiatal hölgy arcán: ez volt a felelet.

- Kisasszonyom, a testvéreid már mosolyognak. Nézd, ez a rózsaszínű rózsa milyen bizalommal hajlik felém. Ne félj te se, Napóleon asszonyt, virágot nem bántott soha.

Míg beszélt Napóleon, le nem vette a tekintetét a vendége arcáról és a kis leány ennek a csodálatos tekintetnek a hatása alatt lassankint visszanyerte a nyugalmát. Letörölte a könnyeit és megszólalt olaszul.

- Nem értem, amit mond, Sire, de a hangja barátságos, meg a szeme. Igazán – ön – Napóleon?

- Úgy látszik, nem ilyennek képzeltél el. Mondd, mit hittél, hogy csúnyább vagyok?

- Hogy csúnyább? Nem, csak hogy más.  Azt hittem, hogy magasabb, meg a szeme – azt mondták, villámot szór a szeme és a tekintetétől a bátrak is remegve hullanak térdre. Nem ilyennek képzeltem el a szemét. A tekintete mosolyog és én, a gyáva kis leány nem félek a császártól.

- No, hála Istennek. Gyere, ülje le szépen és mondd, mi a neved?

- Fiora.

- Virág. Nem mondtam, hogy a testvéreidet szorítod magadhoz. Nem tudsz franciául?

- Az anyanyelvem az olasz és németül is beszélek egy kicsit, de franciául nem.

- Hol születtél?

- Venéziában. Vendég vagyok csak Bécsben.

- És hogy kerülték a parkba?

- Beszöktem. Aztán elrejtőztem a bokrok között és vártam…

- A császárt?

- Őt, a legyőzhetetlent.

- kérni akartál tőle valamit talán?

- Adni akartam neki egy csomó virágot.

- És mikor megláttad, elfutottál tőle. Kerested és elmenekültél előle. – Vágytál utána és féltél tőle. Asszony vagy.

- Nem ösmertem meg Napóleont. Még most se örmerek rá. Azt hittem, félisten…

- Vagy emberevő sárkány.

- Azt hittem, úgy jön, mint a haragvó Jupiter, mennydörgéssel és villámlással és a félisten helyett – egész embert találtam. Azt hittem, a császár csak haragudni tud és – íme, mosolyog.

- Bocsáss meg szép Fiora a császárnak, amiért ember és nevetni tud.

- Óh! szebb, ha valaki egészen ember, mintha félig isten.

- Ezt jól mondtad. Add ide a kezed,  hadd csókolom meg érte.

- Sire, nekem még nem csókolt soha senki kezet.

- Hadd látom a kezed. Milyen szép, kicsi, fehér. És ilyen puha. A lábad? Az is piciny. A hajad fekete. Illat leng körüled és a szemedből az éjszakának minden sejtelme szól hozzám bűbájos nyelven. Beszélj, hallani akarom a hangodat, - ne vond el a kezed, maradj csak így. Tetszel nekem, Fiora.

Napóleon halk, forró hangon beszélt és Fiora szinte hipnotizálva a szavaitól és a tekintetétől, odament hozzá és letérdelt előtte.

- Csodálatos –mondta elbűvölve, aztán fölkiáltott:

- Az nem lehet igaz, hogy Napóleon öl, az nem lehet igaz, hogy amerre jár, az útján a haldoklók hörgése a zene, hogy amerre megy, az ég piros az égő városok lángjától. Nem igaz, hogy a császár vért iszik, hogy csak gyűlölni tud, itt van előttem, a szeme vidám, mint egy gyermeké. A kezemet fogja és vigyáz, hogy érintése gyöngéd legyen. A hangja lágy. – Felség, hogy tud ilyen lágy hanggal parancsolni? A beszéde finom, minden szava kedves.

- Óh, nem! Napóleon nem lehet kegyetlen.

- Kegyetlen. Milyen rút szó, ne mondd előttem többször.

A császár egy percre összeráncolta a szemöldeit. Fiora félénken nézte az arcát, melyen mintha egy árnyék vonult volna keresztül. Egy kis ideig hallgatott, aztán odasimult az arcával a Napóleon kezéhez és alázatos, hízelgő hangon kérdé:

- Haragszik, felség?

A császár megsimogatta a fekete hját és tréfásan mondta:

- Ugye, most félsz?

Fiora huncutkodva rázta meg a fejét:

- Nem nagyon.

- És ezt be is vallod?

- Nem félek. Úgy érzem,mintha régen ismerném Felségedet. Most már tudom, mi volt az, ami néha kergetett, űzött. Egy megmagyarázhatatlan érzés, mely arra késztetett, hogy minden embernek a szemébe nézzek. Kerestem valakit, - valakit, aki több legyen, mint az ember. Most megtaláltam és…

Fiora végigsimította a homlokát, aztán összetette a két kezét, úgy rimánkodott:

- Szeretnék meghalni itt a lábainál.

- Meghalni! Hisz még alig éltél. Ha rád nézek, úgy érzem, az élet mosolyog rám és te a halálról beszélsz.

- Hát nem könnyebb meghalni, mint elmenni innen?

- Elmenni?

- Készülnöm kell. Alkonyodik. Otthon nem tudják, hova lettem.

- El akarsz menni, most? Tréfálsz?

- Este lesz mindjárt és a sötétben félnék egyedül a parkon keresztülmenni. Aztán meg később felségednek is más dolga lesz, int velem maradni.

- Nézz a szemembe. Komédiázol.

Fiora felnyitotta a szemét és Napóleon a szemén keresztül belelátott a lelkébe, az ő becsületes naiv, jó lelkébe.

- Hány éves vagy? – kérdé Napóleon.

- Tizenhét múltam.

- Vagy úgy! – kis ideig még nézte a leányt és gondolkozott, aztán parancsoló hangon mondá:

- Eredj.

- Megyek, pedig olyan nehéz. A lelkem itt marad felségednél.

A császár türelmetlen hangon ismételte:

- Eredj.

Fiora szomorú lett nagyon.

- Sire, szeretném megcsókolni – a kezét.

- Majd én a homlokodat. Isten veled, kis leány. Ne feledd Napóleont. A császár is emélkezni fog rád, valahányszor egy bájos fehér virágot lát.

Fiorának ismét könny csillogott a szemében. Napóleon csöngetett és a hadnagyának a következő parancsot adta:

- Kísérd haza a fiatal hölgyet és vigyázz, hogy az úton valami baj vagy kellemetlenség ne érje.

Fiora visszafordult az ajtónál, aztán ment sápadtan, szomorún.

A császár húszezer forintot utalványozott ki kis barátnője számára hozományul. Így fejezte ki háláját a fehér délután illatos emlékéért.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.