- A nagy orosz író és
forradalmár születésének századik évfordulóján –
Most
a tavaszon, április 6-án ünnepelte Oroszország egyik legnagyobb fiának,
Herzennek a százéves születési évfordulóját. Az ünnepi szónokok, a nagy lapok
jubiláris cikkei nemes versengésben hódoltak a nagy forradalmár emlékének,
akinek nem kevesebbet köszönhet a mai Oroszország, mint a szabadságot és a
parlamentarizmust. – Kivette a maga részét az ünneplésből a hivatalos
Oroszország is, s maguk a kormány lapja adóztak a legnagyobb elismeréssel ennek
a gigászi szellemnek, akinél nemesebb alakja alig volt a XIX. századnak. Az
orosz ünnepély visszhangra talált Európa nyugati részén is, a németeknél,
angoloknál, franciáknál, ahol szinte megemlékeztek könyvekben, cikkekben,
felolvasásokban a nagy orosz születéséről. Ez a körülmény teszi némileg
indokolttá a jelen vállalkozást: bemutatni Debrecen város közönségének azt a
nagy férfiút, aki egész életén keresztül a szabadságért küzdött, felrázta
elmaradt hazáját a nehéz á lomból, elvetette a magvát azoknak az eszméknek,
amik kicsírázva 130 millió orosz lelkében, gyökeresen átalakították a rengeteg
birodalmat.
Herzen
egyéniségének a különös érdekességet az adja meg, hogy anarchista ízű eszméi
nem puszta elmélkedési tárgy voltak számára, hanem élő valóságok, amikben hitt,
és amiknek átadta magát. Nem csak hirdette a tanokat, amiket hatalmas
agyvelejével egyéni igazságokká
dolgozott ki, hanem küzdött, szenvedett is értük, áldozott a megvalósításukért,
ha kellett: szabadságával, ha kellett: vagyonával. Szinte azt lehetne mondani,
hogy az élete ezekért az eszmékért való küzdelmekben eksztériorizáltatott; a
küzdelmek és az áldozatok voltak számára az eszmék maguk, mint belső lényének a
kisugárzásai. Felállítani egy ideált, megépíteni egy intellektuális rendszert,
ez is nagy munka, ahová igen kevés ember jut el, de szenvedni ért börtönt,
száműzetést, áldozni értük egy nagy vagyont, ide nem csak nagy elme, hanem nagy szív is kell.
Alekszánder Ivánovics
Herzen
1812-ben született (április 6.) Moszkvában. Az apja Jakovlev Iván herceg
dúsgazdag földbirtokos volt, aki rokonságban állott Oroszország legnagyobb
családjaival. Teljesen felvilágosodott, a maga idejében túl modern orosz főúr
volt Jakovlev herceg, teljesen átivódva a francia szabadgondolkodástól, akinek
a szellemi tápláléka éppen Voltaire
volt, az emberi gondolat egyik legnagyobb megváltója. Jakovlev herceg előtt csak
egyetlen tekintély volt, az ész, csak egyetlen morált követett, a józan észét.
A hagyománnyal igen korán végzett, még ifjú korában, midőn a francia konventnek
egy későbbi tagja volt a nevelője. Ez a túl modern, de erőszakos jellemű ember,
Stuttgartban való tartózkodása alatt elszöktette egy német polgári családnak a
leányát, Henriette Haagot, s ebből a
viszonyból származott a későbbi nagy orosz író és forradalmár, Herzen Sándor.
Jakovlev
a bolondulásig szerette a kis Szasát (a Sándor névnek a kicsinyítője), s azért
adta néki a Herzen nevet, ami olyasmit jelentene, hogy a szív gyermeke. Egyes
orosz írók szerint meg is esküdött volna a leánnyal, s csupán a házasságot, a
szerelmi mámorban, nem törvényesítette Oroszországban. Egyes orosz
irodalomtörténet-írók ezen az alapon Herzen-Jakovlev
kettős néven tárgyalják a nagy anarchistát. Herczen emlékiratai azonban egész
más színben tüntetik fel a dolgot. A voltairianus gondolkozású Jakovlev-nek
esze ágában sem volt megesküdni a leánnyal, hogy így állandó rabságban
tarthassa. A kis Szasa valódi helyzetét mindig titokban tartotta a rokonság
előtt, néha fogadott fiának, máskor rokonnak adta ki.
A
kis Herzen ott nőtt fel az apja palotájában, Moszkvában. Az atyja teljesen
racionalista szellemben nevelte; ki akart belőle ölni minden romantikus
hajlamot, ami az ifjú korban minden fogékony lelket meglátogat. Az a
racionalista irány, racionalista szellem, amely mindenben csak az elme
működését látja, amely szerint mindaz, amit az elme felfogni nem tud, nem
létezik, csak üres ábránd, amely tévútra visz. A racionalizmus ki akarja
kergetni a lélekből emberi lényünk legnemesebb részét, az érzelmeket, el akarja
nyomni azt a hangos beszédet, aminek a szív szózata a neve. Ha világos is a
racionalizmus, ám lendület nélkül való. Levágni a léleknek a szárnyait, hogy
biztosabban járhasson a földön – ez a racionalista nevelés lényege. Egy óriási szemmé tenni az embert, amely mindent
lát, mindent elemez, mindent megért – szív nélkül, érzés nélkül.
A
kis Szasa első olvasmánya Voltaire
lett, akinek a szabad gondolatai, gúnyos észrevételei, finom elemzései atyjának
a lelkét is ellátták tartalommal. Ha nincsenek mellette a dajkái, ezek a
jóságos öreg parasztasszonyok, gazdag szívvel, de kevés értelemmel, talán
sohasem tudta volna Herzen, mi az imádság, mi az a jó istenke, a kis Jézus, a
Szűz Mária, ind az a sok bájos hit, ami a gyermeki szívet oly derült
boldogsággal tölti be. A kis Szasa hamar észrevette, hogy az ő lelkének a
hatalmasabb nevelői mégis csak a tudatlan öreg dadák, int a felvilágosult,
gúnyolódó filozófus apa.
Az
öreg dadáktól tanulta meg, igen korán, szeretni és becsülni a derék orosz
parasztot. Atyjának a rokonsága, amely hercegi, grófi címek alapján valami
kiváltságos osztálynak tartotta magát, egyenesen gyűlöletet ébresztett benne;
annál jobban kereste a szegény parasztok társaságát, akikkel érzésben teljesen
egybeolvadt. Egyszer – ez kilenc éves korában történt - azt kellett látnia,
hogy apjának a jószágigazgatója egy szegény öreg parasztot ütlegelni kezd;
Herzen nem tudta végignézni a jelenetet, ráugrott a jószágigazgatóra,
belekapaszkodott annak hosszú szakállába s rángatta, tépte, míg csak az el nem
engedte a szegény muzsikot.
Ugyanaz
nap, az előbbi eset után az apja szobájában az orosz nemesség családi
leszármazását lapozgatta (afféle orosz góthai almanach), s midőn megkérdik
tőle, hogy mit olvas, szinte gyűlölettel vágta oda:
-
Egy állattani művet! A gúnyt, ezt a végtelen finom, hajlékony, de amellett éles
tőrt, igazi virtuózképp kezelte, épp úgy, int az atyja. Kitűnően értett hozzá,
egyetlen szóval megbélyegezni egész korszakokat, intézményeket, épp úgy, mint
mestere, Voltaira. Öröklött természete, neveltetése, első olvasmányai tökéletes
franciává tették szellemben, épp úgy, mint Puskint,
a nagy költőt, aki gyermekkorában alig tudott oroszul. Nagy dicsősége az orosz
szellemnek, hogy vissza tudta hódítani ezt a két lángelmét. Bármennyire igaznak
tartsuk Wilhelm von Humboldt szép
mondását, amely szerint: die wahre Heimat
ist eigentlich die Sprache (voltaképp a nyelv az igazi haza), mégis úgy
kell találnunk, hogy nem a vér és nem a születés adja meg valamely nemzethez
való tartozásunk igazi lényegét, hanem az, hogy miképp gondolkozunk. A születés
egyszerűen a véletlen műve, míg egyéniségünk felépítése, a szakadatlan belső munkával,
ez adja meg a valódi lényünket. Az a fontos, hogy miképp gondolkodunk és
érezünk. Petőfiről senki sem
tagadhatja, hogy szláv vér folyt az ereiben, ám azért a legizzóbb magyarrá lett
érzésében és gondolkodásában. „A születés, mondja Herzen is, egy fizikai köteléket teremt, amely nem egyesíthet
feloldhatatlanul és ha a rokonság nincs meg a szellemben is, akkor az
egyáltalán nem létezik; nem egyéb akkor az egész, mint egy lánc, egy erőltetett
kötelék. Vajon az elválást csak a házasságra nézve jelent megengedni? Miért nem
lehetne helye ennek egyéb rokonsági kötelékeknél is, az apai és anyai viszonyt
sem véve ki?”
A
gimnáziumot elvégezve, beiratkozott a moszkvai egyetemre, a természettudományi
fakultásra. Atyja ugyan mindenáron diplomát akart volna belőle faragni, de
Herzennek semmi kedve sem volt a fényes egyenruhához. Első egyetemi éveire esik
életének egyik legelhatározóbb és legboldogabb eseménye. Mint mondottuk, az
apja tiszta racionális szellemben akarta nevelni, s gondosan eldugott tőle
minden olyan könyvet, amely romantikus gondolatokat és érzéseket sugallhatna a
zsendülő léleknek. Szerencsére a fiú felfedezte atyja könyvtárában Schiller műveit, s mohón adat át magát a
nagy német költőből kiáradó nemes érzelmeknek. – Epedni kezdett a barátság
után, amiről atyja voltaire-i gúnnyal nyilatkozott előtte.
A
véletlen egyszer összehozta az ifjú Herzent apjának egyik távoli rokonával, egy
vele hasonló korú ifjúval, Ogarev Miklóssal.
A két fiúnak a természete a lehető legellentétesebb volt. Ogarev magába zárkózott,
merengő természet, nagy költői mélységgel, míg Herzen maga az elevenség és a
nyíltság. Azt azonban hamar észrevették, hogy ízlésük ugyanaz, ugyanazon
eszmékért lelkesednek, mintha valami eleve megállapított harmónia lenne a
lelkeik között. Együtt olvasták Schillert és együtt lelkesedtek a francia
szabad eszmékért. Az egybeolvadás folyamata lassan ment, de annál tartósabb és
szilárdabb lett. Herzen és Ogarev barátságához hasonló nemes viszonyt nem ismer
a XIX. század irodalomtörténete; a régi görög regékhez kell visszatérni, hogy
párjukat találjuk.
A
nagy anarchista még idősebb korában sem tudott könnyek nélkül visszaemlékezni
egy feledhetetlen jelenetre, midőn végképp megértették egymást az ifjú
Ogarevvel. Egy szép nyári estén sétakocsizást tettek Moszkva körül. apja és
nevelője a hintóban maradtak, ő pedig Ogarevel előre szaladt, s felmásztak a
Verébhegyre, ahonnét a legszebb kilátás nyílik a nagy Moszkvára. „Megállottunk
a hegy tetején, egészen kipirulva, lihegve, homlokunkról törülgetve az
izzadságot. A nap éppen alkonyodott, a száz meg száz aranykupola csillogott a
nap utolsó sugaraiban, s a város ott terület el szélesen a hegy lábánál; üdítő
szellő csapott ránk. Ott állottunk egy darabig, egymás vállaira támaszkodva,
midőn egyszer csak a karjaink kitárulnak és egymásba fonódtak. És akkor ott,
Moszkva jelenlétében megesküdtünk egymásnak, hogy annak a küzdelemnek
szenteljük életünket, amit kiválasztottunk életünk céljául. Ez jelenet talán színésziesnek tűnhetik fel, de
még most is, 26 év után is könnyek jőnek a szemembe, ha rája gondolok; hogy
szent komolyság volt a kísérője ennek az eskünek, arra bizonyíték egész életem.
Ettől a naptól kezdve a Verébhegy zarándoklási hely lett a számunkra; minden
évben elmentünk oda kétszer vagy háromszor, de mindig csak kettesben.”
Herzen
1830-ban, 18 éves korában iratkozott be az egyetemre. A moszkvai egyetemen
akkor rendkívül élénk, pezsgő szellemi élet uralkodott. az orosz ifjúság nagy
nekilendüléssel boncolgatta és elemezte Hegel
mélységes elvonásait. A német gondolkozó ekkor állott a filozófiai hírnév
zenitjén. El lehet mondani, hogy az orosz intelligencia forrongásban volt. A
mindenfelülről összehordott gondolatok azonban lassanként tisztulni kezdettek,
s a forrás megszűntével az orosz intelligencia két nagy irányra vált szét, ú.
m. a nyugatiak (zapadnyikok) és a szlávofilek irányára. Nem politikai
pártok voltak ezek, hanem pusztán tudományos és filozófiai irányok. a nyugatiak
mindenben a nyugat eszméit és intézményeit akarták meghonosítani a roppant
birodalomban, a szlávofilek viszont a régi szláv hagyományokért lelkesedtek.
Herzen, mint Voltaire tanítványa természetesen a nyugatiakhoz csatlakozott.
Az
orosz ifjúság rendkívül nagy várakozással tekintett a 30-iki francia forradalom
elé. Olyasmiről álmodoztak, hogy a forradalom szele átcsap Oroszországba is,s
elsepri I. Miklós rendőri és katonai uralmát, amely egész Oroszországot
ostromállapotban tartotta. A párizsi forradalom ugyan rövidesen véget ért, de a
nagy lengyel felkelés újra felvillanyozta az ifjúságot.”Ujjongtunk a lengyelek
sikereinek, s Diebics minden egyes
vereségét enthuziázmussal fogadtuk. Szobámban ott díszelgett Kosciuszkó arcképe
is, int legújabb szerzemény, a többi nagy emberek képei mellett.” Fájdalom, a
lengyeleket leverte, nem ugyan Diebics, hanem a magyar történelemből is
ismeretes Paskjevics. „Vége egy szép álmomnak!” – írja Herzen, midőn
megérkezett Moszkvába Varsó elfoglalásának a híre.
A
nyugtalan, forrongó fejek azonban sehogy sem tudtak lecsillapodni. Miklós cár
kormánya előtt ettől fogva minden szellemi mozgalom gyanús lett. A politikai
rendőrség, a rettegett „Harmadik ügyosztály” ott is összeesküvést látott, ahol
egyszerű tudományos vitatkozásról, ártatlan ifjúsági mulatozásról volt szó. A
harmadik ügyosztály már régibb idő óta gyanús szemmel nézte a moszkvai
liberális ifjúság vitáit és összejöveteleit, amikben vezető szerep jutott
Herzennek is, Ogarevnek is. Egy diákmulatságon, ekkor mindössze 22 éves volt,
valami forradalmi dalt énekelt el általános tetszés közepett. A rendőrség
tudomást szerzett a dologról s letartóztatott a diákok közül többeket, köztük a
két jó barátot, Herzent és Ogarevet is. Egy ideig börtönben tartották őket,
később azonban számkivetésbe kellett menniök; Herzennek előbb Permbe, azután
Vjatkába s onnét Vladimirbe, Ogarevnek pedig a penzai kormányzóságba.
Herzennek
ez a száműzetése hat évig tartott, s csak 1840-ben engedték meg neki, hogy
visszatérhessen Moszkvába… A következő évben atyja kieszközölt a számára egy
állami hivatalt a fővárosban, Szankt-Peterburgban. Az állami szolgálatban
azonban sehogy sem érezte jól magát, azonkívül újra érdeklődni kezdett a titkos
társaságok iránt. Ekkor kezdett behatóbban foglalkozni a saint-simonizmussal,
amit főbb vonásaiban már eddig is ismert. „A saint-simonizmus – mondja egyik
helyen emlékirataiban -, hozta nekünk egyik oldalon a nők egyenjogúsítását, a
közös munkára való felhívást, másik oldalon pedig a test jogának a
rehabilitációját. Fontos eszmék, amik egy egész új világot zárnak magukban, új
viszonyokat az emberek között, egy egészséges és szép világot, amely önmagától
morális és ezért erkölcsileg tiszta. A lelkeink és szíveink széltében
kitárultak ezen csodás világ előtt. A saint-simonizmus előtt a mi eszméinknek
az alapja és az is maradt lényeges vonásaiban.”
A
saint-simonista egyesületekkel való összeköttetése új száműzetést jelentett a
számára. Eltávolították a fővárosból Novgorodba. Igaz, hogy az eltávolításnak
„áthelyezés” címet adtak, s tartományi tanácsosi állásra „nevezték ki”, de
azért rendőri megfigyelés alatt állott. Novgorodi száműzetése alatt írta Herzen
első nagyobb művét, az életrajzi feljegyzéseit, afféle naplószerű munkát. Egy
kis megalázkodással, bocsánatkéréssel visszamehetett volna a fővárosba, de
büszke lelke irtózott az ilyen lépéstől. „Vajon kinek volna szüksége én rám s
kivált, ha ily módon menekülök meg? Vajon van-e belső élet az olyan ember számára, aki nem tudja alávetni m agát a
rosszabb állapotoknak anélkül, hogy elveszítené jogának a büszke öntudatát?”
Így nem maradt hátra más, mint hallgatni, amint a Volchov folyó szabályos
ritmusa „skandálja az időt”.
Eközben
megjelenik Herzen életének a színpadán a harmadik főszereplő is, Natása. Ki volt ez a Natása s minő
befolyással volt Herzen életére és fejlődésére? Natása unokatestvére volt az
orosz forradalmárnak s később felesége „két ízben is”. Különös család volt a
Jakovleveké. Három férfi és két leány testvérből állott, s a férfiak mind különcködők
voltak. Herzen atyja, mint tudjuk, nem nősült meg soha, bár több természetes
gyermeke volt, s majdnem valamennyi más-más viszonyból. Henem különcködésben és
összeférhetetlenségben még őrajta is túltett egiyk bátyja, aki egy időben a
Szent-szinódus főügyésze volt, amely állás egyike a legnagyobbaknak
Oroszországban. Herzen nagybátyja azonban összeveszett mindenkivel, s így a
püspökkel is, amiért ott kellett hagynia ezt az állását is. Volt különben
előzetesen katona is, Potyemkin herceg hadsegéde, diplomata is.
Mint
Jakovlevék egész családja, ez is nőtlen volt, egy csomó törvénytelen
gyermekkel. Élete végén összeveszett a testvéreivel, s hogy megbosszulja őket,
kizárhassa az örökségből, elvette a legidősebb törvénytelen gyermekének az
anyját. Ennek a nyugtalan vérű, legidősebb Jakovlevnek volt a törvényesített
lánya Natása. A kis leány nemsokára árván maradt, s a nevelését Mescserszkája
hercegnő, Herzen nagynénje vette át. Az ifjú Herzen megszerette az árvát, s
hogy kiragadja a száraz, álszenteskedő hercegnő zsarnoksága alól, megszöktette
őt vladimiri száműzetése alatt, s titokban egybekelt vele. maga a megszöktetés
igen veszélyes kaland volt, mert a leány Moszkvában lakott, ahonnét Herzen ki
volt tiltva.
Ez
a házasság, ami inkább „elvi alapokon”, mint tényleges szerelmen épült fel, úgy
látszik, nem volt a legboldogabb, legalább Herzennek a sok tépelődése,
elmélkedése a házasságról, arra engednek következtetni. „A házasság, midőn az
éltető szellem eltávozott belőle, többé nem egyéb, mint egy szégyenletes és
ostoba láncz.” „A jelen házassági berendezés mellett nincs se haladás, se jövő.
A férfi az erélyének a felét a meddő családi harcokban emészti fel, és mennyi
nemes lény nem pusztul el a buta előítéletek áldozata gyanánt!” „A házasság nem
természetes következménye a szerelemnek, hanem igenis annak keresztyéni
következtetése… Vajon nem alacsonyítjuk le a nőt a házasságban egész az állati
fokig, azáltal, hogy az egyszerűen az ura, vagy gazdája nevét viseli?”
Novgorodi
tartózkodása alatt már határozottan anarchista ízűek a gondolatai. Elítélte a
társadalom mai berendezését, amely középszerűségre van alapítva, s a gyengének
a védelmére. Hangoztatta, épp úgy, mint később Nietzsche a nagy szabd egyéniségek jogait az arc nélküli,
kifejezéstelen nagy tömeggel szemben. Gyűlölte már ekkor az önző
középszerűséget, amely se felemelkedni, se lesüllyedni nem tud, hanem mint
valami sűrű pép, megfogja az eszme-lepkéket. A középszerűség nem tud
felemelkedni az ízlés és az eszmék magaslatára; az ormon álló egyéniségeket
szeretné lehúzni magához, de viszont az alsóbb rétegeket magához felemelni
képtelen. Arra se szíve, se agyveleje nincs. Az igazi liberalizmus azonban,
mondja, nem a magasan állók leráncigálása, hanem az alattunk levőknek hozzánk
való felemelése.
Herzen
házassága Natásával (a Natália név kicsinyítője olyan saint-simon-féle elvi
házasság volt, ahol a házastársak mindegyike kiköt a maga részéről egy bizonyos
szabadságot, „hogy külön-külön fejleszthessék egyéniségüket”. Herzennek a
házasságából két gyermeke született, két fiú, Miklós és Sándor; azonban csak az
utóbbi maradt meg, s előbb Florencben, majd Lausanne-ban lett az élettan tanára
az egyetemen.
Házassága
nem kötötte le az erélyének felét, hanem fokozta eddigi tevékenységét. A nagy
kérdés, ami előtte állott, az orosz nép
felszabadítása. De hogyan végezhesse el azt otthon, a rendőri és katonai
diktatúra alatt? „Az orosz szabadságnak a harangja sokkal hatalmasan fog
kongani a túlsó partról, Nyugatról.” Menekülni, mentül előbb, az elnyomatás
földjéről a szabadság honába, Párizsba! Ott csíráznak, ott virulnak azok az
eszmék, amik újjá fogják szülni a világot. Hanem, hogy mehessen ő oda, ő, aki
különben is rendőri megfigyelés alatt áll? Miklós cár kormánya s a rettegett
„harmadik ügyosztály” nagyon vigyázott rá, hogy oroszok Párizsba ne mehessenek.
Szerencsére a felesége megbetegedett, s ezen a jogcímen kérhetett útlevelet,
nem Párizsba, mert ezt úgysem kapta volna meg, hanem Itáliába. Tömérdek
utánjárás, protekció után végre 1847-ben megkapta a várva-várt útlevelet, s
elhagyhatta Oroszországot, ahová nem is tért vissza többé soha.
Egyenesen
Párizsba rohant, vágyainak Mekkájába, ahol nyomban belevegyült az eszmék és
események forgatagába. Éppen a 48-iki, februári forradalom előestéjén ért
Párizsba, s sietett megismerkedni a gondolkodó és cselekvő emberekkel. Eközben
meghalt az atyja, s reá maradt a roppant Jakovlev vagyon, úgy, hogy teljesen
gondtalanul élhetett volna, ha nem hajtotta volna forrongó feje. Párizsban a
forradalmi eszmék előharcosai mindjárt észrevették, hogy a barbár oroszban nem
annyira tanítványt, mint vezető egyéniséget, irányítót kaptak, aki a maga
képére és hasonlatosságára szeretné vezetni a forradalmat. Biztos fellépése,
rendkívüli tudása, éles gondolkodása, ami a természettudományok szigorúságán
épült fel, nem annyira segítő tömeggé, mint központtá tették. A forradalmi
gondolkodók összejövetelein előre megjósolta, hogy ebből a nagy társadalmi
küzdelemből nem az intelligens elite, s nem is a szegény, szenvedő munkásság
fog kikerülni győztesen, hanem a lapos középszerűség, a bourgeoisié, amitől ő legjobban irtózott.
Párizsból
Rómába sietett, hogy szolgálhassa a felkelés ügyét, életével és vagyonával.
Belső barátságot kötött itt Garibaldival,
Mazzinivel, Orsinivel – valamennyi izzó, nyugtalan vér -, tettre buzdít,
lelkesít, áldoz pénzt, s ha kell: életet. Ekkor hallja, hogy Párizsban kitört a
forradalom, s azonnal ott termett. Abban reménykedett, hogy a forradalom végig
fog seperni egész Európán, s természetesen Oroszországot is lángba borítja,
aminek eredménye csak az orosz nép felszabadulása lehet. Tömérdek pénzt
áldozott fel, s háza (mert Párizsban házat vett menhelye lett az üldözötteknek
s száműzötteknek. A bécsi forradalom menekültjeit tekintélyes összegekkel segélyezte
egy meghitt barátja útján, akinek azonban eskü alatt meg volt tiltva, elárulni
a pénz eredetét. Mennyire nemes lélek, s mennyire a szabadság volt az ő éltető
eleme! Két forradalmár nőt hónapokig rejtegetett. Proudhon-nak a forradalmi anarchista lapját ő tartotta fent.
Miklós
cár, aki a párizsi orosz nagykövet útján pontosan volt értesülve Herzen nagy
forradalmi tevékenységéről, felszólította őt, hogy jöjjön haza Oroszországba,
mert máskülönben a birtokait elkobozza. Herzen azonban Párizsban maradt. Az
orosz császári kormánynak azonban sikerült kierőszakolni a francia kormánynál
(Cavaignac tábornok diktatúrája, hogy Herzent kiutasították Párizsból, mire ő
Genfbe ment, s onnét Londonba, ahol a magyar
szabadságharc menekülőivel, s így Kossuthtal
is belső, meghitt barátságot kötött.
Ez
a korszak Herzen életében igen fontos fordulópontot jelen. A felesége, Natása
Jakovleva elhagyta; az egzaltált, túl modern nő megismerkedett egy német
költővel, Georg Herwegh-gel, s
megszökött vele. A német irodalomtörténetében eléggé ismert név ennek a
kalandor természetű, szocialista költőnek a neve. Befurakodott Herzen családi
körébe – akivel azonos elveket vallott -, s elszöktette a szép orosz hercegnőt.
Natása később megbánta a lépését, s visszatért férjéhez, aki ekkor Turinban
tartózkodott. Így Herzen Turinban másodszor vette el Natását. A szegény nő
azonban nem sokkal élte túl férjével való „második” egybekelését. Herzent
rettenetes csapás érte. Egyik fiacskája, a dajkájával együtt hajón igyekezett
hozzá, Marseillesből Nizzába. A hajó elsüllyedt, s a kis Kólya (Miklósnak a
kicsinyítője: Nikolya-Kólya a tengerbe fúlt. A szegény asszonyt ez a rettenetes
eset úgy megrázta, hogy nemsokára belehalt, s Herzen ott temettette el szerető
nejét a nizzai gyönyörű temetőben.
Valami
balsejtelemtől illetve, már akkor kijelölte a maga sírhelyét is. „Nincs a
világon gyönyörűbb temető, mint ez a hegy; néha gyönyörködve nézem el ezt a
helyet, amit kiválasztottam és így szólok magamhoz: Itt fog nyugodni Ogarev és
én is itt leszek.” Majd elfelejtettem mondani, hogy Ogarev költő, az
elválhatatlan hű barát, mindenütt követte Herzent a száműzetésben. Egy test és
egy lélek voltak ők, s közös eszméiknek az adta meg a nagy erőt, hogy Ogarev
adta meg hozzá a költői lendületet és tüzet, Herzennek a mély gondolkodása
pedig a szilárdságot.
Hanem
a tér szűke miatt sietnünk kell. Nejének halála után 1851-ben Herzen Londonba
ment, ahol Ogarevel és egy lengyel menekülttel, Staniszláv Vorszel gróffal együtt egy orosz nyomdát alapítottak, ahonnét éles
hangú röpiratokat adtak ki Miklós cár katonai és rendőri diktatúrája ellen. Az
orosz kormány tehetetlen volt Herzen maró gúnyjaival szemben. A röpiratokat
később egy politikai almanach
váltotta fel, az Éjszaki csillag,
amely évenként egyszer jelent meg, s a legkíméletlenebb, leggúnyosabb
támadásokat intézte az orosz kormány ellen. Az almanachnak óriási hatása lett
Oroszországban.Mindjárt maga a címlapja rendkívül fájdalmas emlékeket idézett
fel az orosz földön. Az almanachnak a címlapját annak az öt decembrista
férfinak az arcképe koszorúzta, akiket I. Miklós cár 1826 januárjában
felakasztatott.
Kik
voltak ezek a decembristák - oroszul dekábriszt-ok? Az 1825. évi december
15-iki felkelés vezéremberei. Mikor a liberális érzelmű I. Sándor 1825-ben
meghalt, az egész orosz intelligencia a meghalt cár idősbb testvérét,
Konsztántin nagyherceget szerette volna a trónon látni. (Sándor cár
gyermektelenül halt el, s így a trón jogosan idősbb testvérét, Konsztántin
nagyherceget illette volna, aki barátja volt az alkotmánynak. Konsztántin
nagyherceg azonban lemondott a trónról az öccse, Miklós nagyherceg javára. A
hadsereg egy része és a polgárság nyíltan felkelt Konsztántin nagyherceg
mellett, s véres utcai harcok fejlődtek ki Szent-Pétervár utcáin. A „decemberi”
felkelőket leverték, s egy részüket, az orosz főnemesség színe-virágát a
szibériai ólombányákba deportálták (az Obolénszky, Volkonszky, Trubeczkoj,
Odolévszky stb. hercegeket öt vezért pedig felakasztottak, köztük Ruljejev költőt.
Eközben
kitört a Krími-háború, 1854-ben.
Angol- és Franciaország háborút izentek Oroszországnak. Herzen is, Ogarev is
azt hitte, hogy ímé, elérkezett az idő az orosz parasztság felszabadítására. Az
európai közvélemény határozottan Oroszország ellen volt. Felszabadításukat
várták a lengyelek is. A hatalmas ihlettségű történetíró, Michelet, harsogó röpiratban izgat Oroszország ellen. „Mondom,
hiszem, állítom és be fogom bizonyítani, hogy Oroszország nincs, nem létezik” –
kezdi a villámokat szóró füzet, amely ontja a megbélyegzéseket Miklós cár
uralmára.
Herzen
egy nagyszerű, nyílt levélben fordul a francia tudóshoz, amelyben kimutatja,
hogy a békés és szelíd, türelmes orosz népet, amelyben meg vannak a legnemesebb
és legértékesebb emberi adományok, nem lehet azonosítani az orosz kormány rabló
és elnyomó politikájával. Az orosz nép a maga falu-községi szervezetével
/oroszul: mir/ maga a megtestesült szocializmus. A mirben nincs senkinek se egyéni vagyona, hanem minden a községé,
ahol a sztaroszta a gyermekek arányában osztja ki a földet a családok között
évről-évre. Az orosz mir egy külön
civilizáció-típus, ami teljesen a békés, demokratikus szellemen épül fel.
Ebben a mir-rendszerben élt az orosz nép századokon át, s legideálisabban
valósította meg az önkormányzatot. Oroszországban Nagy Péterig nem volt
arisztokrácia, amely a feudális Európában a kard jogán épült fel. Az
arisztokratikus rendszer Oroszországban csak betolakodott idegen, amely
semmiféle közösségben nincs a nép lelkével. A mir az az alap, amelyen a jövő szociális társadalma fel fog épülni,
ez az a minta, amit bár nem ismerve, Saint-Simon
is, Fourier is, Proudhon eszményeikben felállítottak. Az orosz falu-civilizáció
utánzása fogja megmenteni Európát a kapitalizmus uralmától, s a véres
szocialista harcoktól.
A
krími háború után Ogarevvel együtt egy politikai lapot indított Herzen,
amelynek a jellemző címe Kolokol volt
(A harang. Ez a lap havonként jelent meg, s ott volt minden száma a császár
asztalán is. II. Sándor maga is előfizetője volt a Kolokolnak, amelynek
hivatása leendett az orosz szabadság hajnalát bejelenteni. Mindjárt az első
számban kijelentette Herzen, hogy a császárnak a személyét nem fogja támadni,
ha az felszabadítja a jobbágyságot. Legfélelmetesebb fe4gyvere itt is, a
Kolokol cikkeiben, a gúny és a nevetségessé tétel volt. Hogy minő tekintélye
lett a lapnak, mutatja az alábbi eset, amit Turgenyev, a világhírű regényíró
beszél el.
Az
orosz főváros egyik színházának /császári színház/ a színészei valami
fizetés-részlet elmaradása miatt összeütközésbe jöttek az intendánssal,
Gedeonovval. Az intendáns hallani sem akart a fizetésről, s gőgösen utasította
őket, hogy menjenek akár a rendőrséghez, akár a bírósághoz, ő fütyöl rájuk. Az
így elutasított színészek egyik küldötte, Scsepkin,
a híres színész, erre a kihívásra nyugodtan jegezte meg:
-
E szerint nincs más hátra, mint a Kolokolhoz forduljunk panaszunkkal. Az
intendáns megrémült, s még aznap teljesítette a színészek kérését. E lelhet
mondani, hogy 1857-1863-ig a legnagyobb tekintély, tehát hatalom, a Kolokol
volt Oroszországban, amelynek a cikkeire maga II. Sándor cár is sokat adott, s
helyeselte a tartalmukat. Sándor cár maga tele volt jóindulattal, s mélyen meg
volt győződve a reformok szükséges voltáról. Ez a férfiú volt igen sokak
szemében az utolsó lovag a trónon,
akihez hasonló ezután nem fog jőni. A Kolokol néha közölt részletes
tudósításokat a titkos tanács üléseiről, amiket feltétlenül a titkos tanács
egyik vagy másik tagjának kellett küldenie. Hogy mennyire méltányolta Herzen a
cár nemes lelkét és jóindulatát, mutatja az, hogy mikor aláírta a jobbágyságot
felszabadító dekrétumát, a nagy publicista egy ilyen című cikkben üdvözölte őt:
Vicisti, Galilei! (Győztél, galilei!)
A
Kolokol nagy tekintélye csak 1863-ig tartott, a lengyel felkelésig. Herzen
erősen pártját fogta a lengyeleknek, mire az orosz közvélemény teljesen
elfordult tőle. A Kolokolt Genfbe vitte át, de itt, az orosz menekültek között
is éreznie kellett, hogy teljesen elveszítette lábai alól a talajt. Az új
nemzedék egész más eszmékért hevült; jobban hallgatott Herzen régi barátjának, Bakuninnak a szenvedélyes forradalmi anarchista tanaira, mint
Herzen romantikus anarkizmusára.
„Caro mio – írja Ogarevnek -, itt az ideje, hogy visszavonuljunk. Az ifjúságnak
nincs már szüksége a mi szavunkra, nagykorú lett.”
Az
orosz ifjúság ugyan nem szűnt meg tisztelni a nagy publicistát, de hallgatni
már nem hallgatott rá úgy, mint eddig. Herzen ugyanis minden anarchista ízű
gondolkodás mellett, lényegében orosz főúr
maradt, a finomabb ízlés és az emelkedettebb gondolat embere. Azonkívül minden
francia műveltsége, nyugodtsága mellett is orosz volt, aki hamar kiábrándult a
„rothadt Nyugat”-ból. Észrevétlenül, éppen a nyugati műveltség nagy
központjaiban, Párizsban és Londonban visszavedlett igazi vérbeli szlávofillé; a rothadt Nyugat kifejezés éppen az ő
találmánya. A nemzetközi, Bakunin nyomán haladó orosz ifjúság egyrészt ezért
húzódott tőle félre.
Herzen
hol Genfben, hol Londonban, hol Párizsban élt. 1869-en egy sürgős dolga
Párizsba szólította. Éppen az év vége felé járt az idő. A forradalmi vezetőkkel
való beszélgetésben meggyőződött róla, hogy a császárság napjai meg vannak
számlálva. 1870 január elején tevékeny részt vett egy köztársasági népgyűlésen,
ahol meghűlt, s influenzába esett, s január 21-én meg is halt. Utolsó gondolata
is egyetlen hű barátja, Ogarev volt, aki ugyanakkor Genfben feküdt betegen. Úgy
halt meg, a barátja állapotáról szóló táviratot várva, amit azonban már nem
olvashatott el, mert nagy kék szemeit lezárta a halál. Ogarev, a hű barát, a filozofikus
költő hét évvel élte túl Herzent.
Mikor
az első duma (1906) összeült, az első feladatai közé számított a nagy
szabadsághős hamvainak hazaszállítását Nizzából, ahova Herzen holttestét
Párizsból elszállították. A franciák azonban, Herzen végrendeletére támaszkodva
nem voltak hajlandók kiadni az orosz menekült hamvait. Egymás mellett alszik az
orosz szabadság három oly érdekes egyénisége: Herzen, Natása s Ogarev. Még csak
annyit kell megjegyeznünk, hogy a régi,
1906 előtti Oroszországban oly rettegés vette körül Herzen nevét a hivatalos
Oroszországban, hogy Ogarevnek a pusztán filozofikus költeményeit sem volt
szabad kiadni – egyedül azért, mert Herzennek barátja volt, s a Kolokol munkatársa. 1904-ben az
orosz-japán háború évében, 40 évvel a Kolokol megszűnése után még annyira félt a
cenzúra nem Herczel nevétől, hanem attól is, ami arra emlékeztette. Ezt egy
orosz kiadótól hallottam. Ogarev művek csak 1907-ben jelenhettek meg otthon,
épp úgy, mint Herczené.
*
Hát
csak ennyi? – kérdi csalódottan az olvasó. Mindez még nem elég arra, hogy
valaki európai nagyság legyen, hogy négy-öt országban ünnepeljék a születése
százéves évfordulóját. Bizony nem. Publicista tevékenységén kívül – amik
utoljára is a napnak szólnak másnemű tevékenységet is fejtett ki Hercen, amik
nem a napnak, hanem századoknak
szólnak. Írt több örökbecsű művet, amik úgy a stíl szépségénél, mint a tartalom
mélységénél fogva csak magával az orosz nyelvvel fognak elveszni. Művei között
előkelő helyet foglal mindjárt egy regénye, ami úttörő a maga nemében: Ki a
hibás? A hőse ennek a regénynek maga Herzen, aki Beltov álarca alatt fejti merész, meglepő gondolatait a mai
társadalom berendezéséről, a házasságról, államról, egyházról. Beltov egy
rendkívül képzettségű ember, de aki éppen kiváló voltánál fogva semmire sem
alkalmas. Éppen kiemelkedő nagysága teszi képtelennél mindenre. Félnek tőle
mindenütt; tisztelik, bámulják, de nem szeretik, mint ahogy nem is lehet
szeretni azt, aki magasan áll. A németeket sokoldalúságával, a franciákat
mélységével ejti bámulatba. És Beltov a nagy távolság miatt, amely őt a
középemberektől elválasztja, kezdi észrevenni, hogy ő mindenütt
hasznavehetetlen, tehát mindenütt felesleges.
Az ilyen emberre nincs szükség sehol a mi középszerű világunkban.
Az
Emlékiratai két vaskos kötetet
tesznek ki, s Európa majd minden nyelvén megjelentek. Hugo Viktor, mikor elolvasta őket, ezt írta többek közt Herzennek:
„Ön művész és meg van önben a két becses adomány, ami a legszebb ékessége az
emberi léleknek, hogy tud gondolkodni és szenvedni…
Ön orosz és rehabilitálja Oroszországot. Egyformán hazafi és kozmopolita, aki
védelmébe veszi minden népek ügyét” stb. Írt ezeken kívül több tudományos
művet, mint pl. A dilettántizmus a
tudományban, színművet A tolvaj
szarka címmel, több elbeszélést, nem is szólva nagy publicista működéséről,
ami tömérdek magvas cikkben nyilvánult
meg úgy, hogy fel tudta velük rázni az egész roppant Orosz-birodalmat, a
Kárpátoktól a Csendes-óceánig.
Az
Emlékiratokat Ogarevnek ajánlta ezekkel a sorokkal: „Nikoláj Petrovics
Ogarevnek. Ebben a könyvben két személyről van szó; az egyik már nem létezik
(Natása); te, te maradsz még meg nékem, s ezért barátom, a tiéd ez jog szerint.
1860. júl. 1. Eagle-nest”. Nemde, nemes ajánlkozó sorok? A legfőbb művét: A Túlsó partról c. mélységes
feljegyzéseket pedig fiának, Alekszándrnak ajánlotta, aki később egyetemi tanár
lett Florenzben, majd Lausanneban. Az ajánlólevél oly nemes, oly szép, hogy
mélyen kell sajnálnunk a kényszerűséget, a térszűke miatt csak kiragadott
részletekben adni:
-
Kedves Sándor! Néked ajánlom ezt a könyvet, mert ennél jobbat nem írtam, s
valószínűleg nem is fogok írni… Ne adja Isten, hogy mentve légy a
szenvedésektől és a munkától. Még csak 15 éves vagy, s máris nagy
megpróbáltatásokat láttál. Ne keress megoldást ebben a könyvben, mert ilyesmi
nincsen benne! Ami meg van oldva, annak már vége; és a jövendő forradalom még
alig kezdődik. Mi nem építünk, hanem rombolunk, nem jelenthetjük be az új
kijelentést, csak épp eltávolítjuk a régi hazugságot. A jelenkori ember a
szomorú pontifex maximus csak lerakja
a hidat; egy más ismeretlen, jövendőbeli ember megy át majd rajta. Ne maradj a
régi parton, drága fiam, jobb elveszni az új áradattal, mint üdvöt találni a
régiben. A jövő társadalmi újjászervezésnek a vallása, az egyedüli vallás, amit
rád hagyok. Ebben nincs paradicsom, nincs megjutalmazás – saját
lelkiismeretünket kivéve. Eredj, ha itt lesz az ideje, hirdetni ezt a vallást
otthon, Oroszországban; egykor ott szerették az én szavamat s meglehet,
emlékeznek még rám… Megáldlak erre az útra az emberi észnek, az egyéni
függetlenségnek és a testvéri szeretetnek nevében. Atyád. Turickenham, 1855.
jan. 1.”
A
Levelek Franciaországból és Itáliából
egy nagy sorozat, amelyben az európai intézmények éles megfigyelőjének mutatja
magát. Ezeket a leveleket a német, angol és francia lapokban is lenyomatták,
miközben a fordítások pontosságát maga Herzen őrizte ellen. A levelek óriási
feltűnést keltettek Európa nyugati részén, s olyan hírnevet biztosítottak
írójuknak, mint aminővel ma Tolsztoj bír Európában. A magas műveltség, finom
ízlés, a választékos, csodás stílus, a biztosság, amellyel kezelte a nyelvét,
minden olvasót meghódítottak eszméinek. Vegyük hozzá az előkelő származást,
roppant ismeretségét Európa, majd minden kiemelkedőbb közéleti szereplőivel,
elkezdve Marxon, Lassalleon, Garibaldin, Kossuthon s végezve a német, francia,
angol, orosz miniszterekkel, - megérthetjük, hogy minő súlya volt akkor Herzen leveleinek.
Mielőtt
bevégezném ezt a spongyaszövetű, laza ismertetést, egy rövid részletet be kell
mutatnom a műveiből, hogy legyen az olvasónak némi fogalma arról, hogy mi volt
hát Herzen. Egy levél ez, töredékekben, amit barátaihoz írt, akik hívták őt
vissza Oroszországba. „Egy legyőzhetetlen ellenszenv és egy erős belső hang
tart engem vissza, hogy valaha átlépjem Oroszhon küszöbét. Nem az öröm, nem a
szórakozás, s nem is a személyes biztonság tart engem vissza… Nem szeretek
semmit ezen a világon, csak azt, amit a világ üldöz, nem tisztelek mást, csak
azt, amit az kárhoztat és itt maradok; itt maradok azért, hogy kétszeresen
szenvedjek; szenvedjek a magam fájdalmával s szenvedjek a világ szenvedésével.
Itt
maradok, mert itt van a harc, mert a vérnek és a könnyeknek dacára itt dőlnek
el a nagy társadalmi kérdések; a szenvedések itt akut állapotban vannak, de be
merik vallani őket, a küzdelem nyílt, nem búvik el senki. Az erőszak nagy, ám a
tiltakozás ellene magas; a küzdőket gyakran küldik gályarabságra, bilinccsel a
kezeiken és lábaikon, de ám a fejüket felemelve tartják, és a beszédük szabd.
Ahol a szó nem veszett el, ott a test sem veszett el. Ezért a küzdelemért
feláldozom vagyonom egy részét, feláldozom, ha szükség lesz rá, az életemet
azon kevés erélyesek soraiban, akiket üldöznek, de akik legyőzhetetlenek.
legyőztem
magamban a belső fájdalmat, kemény küzdelmen mentem át és határoztam, nem mint
egy bosszankodó ifjú, hanem mint érett férfiú, aki meggondolta, hogy mit tesz
és mit veszít. Hónapokon keresztül gondolkodtam, mérlegeltem és azzal végeztem,
hogy mindent feláldozok „az emberi méltóságnak és a szó szabadságának”. Otthon
csak egy dolog állott hatalmamban: nem engedelmeskedni s nem engedelmeskedtem.
Alávetni az embernek magát, meggyőződése ellenére, midőn van lehetőség alá nem
vetni magát, ez immorális dolog… Itt maradok és nincs itt más érdekem, mint a
mi érdekeink.
Az,
aki egyetlen gondolatot táplált a szívében húsz éven át, aki szenvedett érte,
benne és általa élt; szenvedett érte börtönt, száműzetést, s aki ennek a
gondolatnak köszönheti élete legjobb pillanatait, legforróbb érzelmeit: az nem
fogja azt elhagyni soha, s nem fogja alávetni a külső kényszerűségnek, s a
földrajzi szélességi és hosszúsági fokoknak. Ellenkezőleg, itt sokkal
hasznosabb vagyok, a ti szavatok
vagyok itt, felszabadulva a cenzúrától, a ti szabad orgánumotok, s ha kell, a
ti képviselőtök…
Az
oroszoknak a külföldön igen sok a tennivalójuk. Ideje, hogy valóban
megismertessük Oroszországot Európával. Európa nem ismer bennünket, csupán a
kormányunkat, a homlokzatunkat ismeri. Tanuljon meg végre ismerni ez a gőgös
Európa közelről egy népet, amelynek ifjúi erélyét volt alkalma értékelni a
harcban, ahol a nép maradt győztes, beszéljünk néki erről a hatalmas és
talányszerű népről, amely egész csendben egy hatvanmilliós birodalmat
alapított, amely oly hatalmasan és olyan meglepő módon növekedett anélkül, hogy
elveszítette volna a vagyonközösségi elvet és amely először tartotta azt fönn
az állam fejlődésének előzetes forradalmai között; beszéljünk néki erről a
népről, amely oly csodálatosan meg tudta őrizni magát a mongol hordák és a
német bürokraták járma alatt, a káplárnak a botja és a tatárnak a szégyenletes
kancsukája alatt, amely megőrzött sok nemes vonást, egy élénk értelmességet, s
megőrizte egy gazdag természetnek az életerős nedvét a jobbágyság nyomása
alatt, és amely végre válaszul a császári
parancsra, hogy tanuljon, száz év múlva előhozta Puskin kolosszális
alakját.
Ismerkedjenek
meg végre az európaiak a szomszédjukkal; ámde csak félnek tőle; márpedig meg
kell ismerniök azt, amitől félnek. MI oroszok eddig megbocsáthatatlanul
szerények voltunk…
Sikerül
vajon elérnem valamit? Nem tudom, de remélem. Addig is, barátaim, isten
veletek, talán sokáig… adjátok nekem a kezeitek, s adjátok a segítségteket –
szükségem van mind a kettőre. És ki tudja? Meglehet, nincs is olyan messze az a
nap, midőn újra összejövünk, mint ahogy a múltban tettük oly gyakran
Moszkvában, s félelem nélkül koccintjuk össze poharainkat ezzel a lelkes
kiáltással: „Oroszországért és a szent szabadságért!” És ha nem… nos, akkor a
gyermekeimre hagyom ezt a felköszöntőt és idegen földön halva el, megőrzöm a
hitet az orosz nép nagy jövőjében, és megáldom őt száműzetésem mélyéről!”
Sokat
lehetne még beszélni Herzennek erről a ragyogó munkájáról, ami a
világirodalomnak egyik legszebb gyöngye, - de eddig is nagyon hosszú voltam.
Meg kellett elégednem az orosz publicista életével; Herzent, az anarchistát és
mély szociológust majd máskor. No de, nem volt-e nemes lélek Herzen?
Hajdúböszörmény, 1912.
aug. 4.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése