Szathmáry Zoltán: Weisz Regina egyetlen regénye

Weisz Sami nagy üzleti zseni volt. Mindenfélékkel kereskedett, s mindenből pénzt tudott teremteni. Volt valamelyes sajátságos finom érzéke a régiségekhez, s ez a ki tudja melyik ősétől örökölt sejtelmes érzéke a régi műtárgyak iránt egyre jobban kifejlődött benne.

A kis vidéki város egy-két műbarátjának, különösen egy fogatlan s lényegesen kopasz középiskolai tanárnak az ösztökélésére keresett, kutatott nemcsak a kis városban, hanem a környéken is, s különböző ócska vasakkal s cserepekkel nagy szerencséje volt. Megtörtént pedig egyszer, hogy valami vidéki református papnál járt, s egy Dürer-metszetre talált.

A lapok is írtak a felfedezésről s Weisz Samu szerencséje nyomban meg lett pecsételve, hírneve megállapítva.

Csakhogy Weisz Samu nem sokáig örülhetett sorsa kedvezőbbre fordultának. A sok lótás-futásban sokszor átfőtt a gyönge teste, kimelegedett. Valahol hideget ivott, - mint a vidéki orvos nagyképűen megállapította a római pápához méltó csalhatatlansággal s holmi jóindulatú tüdőgyulladás végzett vele.

Weisz Samuné három gyermekével egymagára maradt, s felvevén a tisztes özvegyi nevét, leülte a gyászheteket, eközben erősen foglalkozván azzal a gondolattal, vajon mit is kezdjen ő az elhunyt pár ezer forintjával?!

II.

Hát persze a trafik! Jöjjön el, óh megszabadító védangyala az özvegyeknek és árváknak, a te segedelmed!

Fekete gyászruha, megtört özvegyi szemek, vajon vannak-e ennél meggyőzőbb érvek egy pénzügyigazgatói szív megpuhítására.

Mikor Weisz Samuné elmondta, dehogy is mondta, elzokogta a maga mondókáját Szívtelen Tamás királyi tanácsos és pénzügyigazgató előtt, Szívtelen Tamás nagyságos úr mellénye alatt megdobbant szervezetének sokszor kétségbe vont fontos szerve: a szíve.

Talán elébe is jutottak holmi fiatalkori álmok, holmi trafikos kisasszonyokról, akik mindig voltak, sőt, nagy veszedelmek esetén segítették is a pénz nélküli diákembereket nehány olcsó szivar, vagy szivarka erejéig.

Ellágyult, ismételjük, Szívtelen Tamás királyi tanácsos úr szíve, s moll-akkordban hangzott a biztató válasza:

- Megpróbáljuk, no majd meglássuk!

Weisz Samunénak valami olyasféle gondolat cikázott át az agyvelején, hogy talán kezet is kellene csókolni a nagyságos úrnak, de azután eszébe jutott a Dürer-metszet, amelynek felfedezésével elévülhetetlen érdemeket szerzett Weisz Samu.

Meg aztán szégyellte is magát a leánya előtt, aki mellette állott. A Regina, kifogástalanul szabott gyászruhában, s 16 éves fiatalságának teljes pompájában.

III.

A trafik megnyílt. Lassan, mint kezdetben a leggyorsabb menetű repülőgép is, de folyton növekedő forgalommal.

Tekintettel a nem államosított vidéki rendőrségre, sok minden egyebeket is árultak ott, mint amit a törvények megengedtek, de az emiatti veszedelmeket a Weisz Samu emléke mindenkor elhárította.

A rendőrfőkapitány mikor holmi őszibarack árulása miatt feljelentés érkezett hozzá, széttépte a rendőr feljelentését:

- Ugyan! – Hagyjuk! – Az ura sokat tett a tudományosságnak, művészeteknek. Egy Dürer-képpel ajándékozta meg a nemzeti Múzeumot.

Szóval a Weisz Samuné trafikja kezdett biztos megélhetést nyújtani a kis négytagú család számára.

Hanem azért körültekintőnek kellett lenni. Így Weisz Samuné elhatározta, hogy a háromszobás lakásból egyet ki fog adni. Ez a háromszobás lakás voltaképpen humbug volt, őnagysága egy téglával rakott helyiséget nevezett ki a harmadik szobának. Ez boldogabb időkben konyha volt, de most kosztot hordattak, s gyorsfőzőn melegítették a reggelit, uzsonnát s más egyebeket.

Berendezték tehát harmadik, külön bejáratú szobának. Nagyon szegényesen, s bizony a Weisz Samu ágya került a szobába, s ehelyett Regina a díványon aludt.

És jelentkezett a „csinosan” bútorozott szobába az első lakó.

IV.

Itt kezdődik a Weisz Regina regénye.

Az új lakó Nagy János volt, aki a vidéki város főiskolájában készült a papi pályára, s aki mint egyik jobb módú vidéki református lelkész fia, megengedhette magának azt a fényűzést, hogy havi 6 és fél forintokért kibérelte a Weisz Samuné szobáját, természetesen takarítással, de fűtés és világítás nélkül.

Különös istenteremtése volt pedig Nagy János.

A nagyhajú, beesett szemű, nagy fekete köpenyegben s széles karimájú kalapban járó ifjú lelkét egészen betöltötte a klasszikus költészet varázsa. Nem ösmert más költészetet, de tudományt sem, csak a görögöt és latint.

Az élet örök igazságait Plátó bölcselkedései szerint fogadta el. Szerinte a világon beszélni nem tudott más, csak Cicero és Bemosthenes.Verset, dalt legjobb meggyőződése szerint Anakreon, Horacius és Virgilius írtak csupán (talán még egy-kettőt Petőfi és Csokonai).

Ibsen, Shakespeare, Gorkij, Schiller csak kismiskák voltak Aichiloshoz és Sophokleshez, s szerinte az egyetlen igaz történetíró csak Xenophon volt.

A társaságban zárkózott természetű volt, de ha egy-két meghitt jó barátjával otthon nehány liter bor mellett bezárkózva, megoldódott a nyele, csodás, szépen meggyőző erővel szavalta a klasszikusokat.

Hatalmas erő, művészi megértés, felmagasztosult lelkesedés öntötte le minden ízét, s kipirult arcával, imponálóan dörgő bariton hangjával óriási hatásokat váltott ki hallgatóiból…

És ez a mély, drámai színezetű, dallamos bariton megejtette a Weisz Regina szívét.

V.

Weisz Regina anyjával felváltva látta el a házi teendőket s a trafikkiszolgálást egyaránt.

És sokszor magános délutánonként, mikor édesanyja a trafikban foglalatoskodott, ő pedig ledőlt a szegényes dívánra, egy kis ebéd utáni pihenőre, nem hagyta aludni a szobaúr dallamos, zengő baritonja, mely egy letűnt kor minden szépségét, művészetét dicsőítette.

Nem értette az elzárt s belölről egy szekrénnyel eltorlaszolt ajtón keresztül vágódó latin és görög sorok szövegét, csak a hang muzsikájának varázsát érezte.

Azt, hogy a világ legszebb költeményei lehetnek azok, melyek büszke szárnyalással röppennek el a Nagy János ajkáról.

… Ezután történt, hogy Nagy János egyszer egy orgonaágat, egyszer rózsákat, másszor más virágot talált az asztalán. Mikor pedig beköszöntött a tél, fahasábokat, szenet a kályhája mellett, amelyeket bizony nem ő hozatott a sarki kis boltból…

Egyszer azután ott csípte a szobájában Weisz Reginát, amint a könyvei közt babrált.

VI.

Mit hímezzünk-hámozzunk, Weisz Regina – aki naponta takarította a szobaúr szobáját, mert hiszen a szegény özvegyasszony cselédet nem tarthatott -, és Nagy János találkoztak…

Május lehetett már ez idő tájt, s az akácfa illatot behordta a szél a kis vidéki ház udvaráról.

És Nagy János úgy érezte, hogy nemcsak az Iphigéniák, Aspasiák lehettek szépek és fiatalok, hanem szintazonképpen szép – Weisz Regina is.

És ezután már csak neki szavalta a pattogó verseket, Anakreon szenvedélyes bordalait, szerelmi költeményeit, Virgilius mesekölteményét.

És magyarázott tűzzel-hévvel. A leány ékes fordításokban megértette, hogy mi azokban felmagasztosultan szép és lélekemelően örökbecsű művészet.

S valahányszor kérte a leány, hogy szavaljon valamit, azzal kezdte Nagy János, amivel Virgilius nagy, örökszép meséjét. Persze tréfásan, a kétségbeesés gúnyjával:

- Infandum jubes Regina renovare dolorem…

- Mély sebeket szaggatsz fel, óh királyné…

Mert hát még hosszú idő kellett ahhoz, hogy Nagy János tanulmányait befejezze, s elvigye valami csöndes parókia akáclombos tájékára Weisz Reginát, aki bár zsidó volt, de így is nevéhez, a Reginához méltóan, az ő szíve királynéja…

VII.

Talán tovább sem kellene mondani ezt a történetet. Hiszen az igaz szerelem nem ösmer távolságokat, hosszú időket!

De tovább kell mondanom… Mert az igaz szerelmet csak a költők találták ki, s nem ösmeri az élet.

Weisz Reginát az ezekre következő ősszel megkérte Schwartz Tóni: az Arany golyó vendéglő tulajdonosa, aki összes vendéglői, kávéházi és szállodai használatokra Weisz Samunénál szokta bevásárolni a trafikot, s aki nem egyszer személyesen is megjelent a trafikban, s megszólításával tüntette ki Weisz Reginát.

Ennek, az ezen időre eső heteknek felesleges leírni a könyörtelenül szomorú lefolyását.

De a dolog vége a régi…

Weisz Regina sírt, sírt, Nagy János még elkeseredettebben szavalta a görög és latin klasszikusokat…

És Weisz Regina a Schwartz Tóni felesége lett.

VIII.

Ez azután már évek múltán történt.

Nagy Jánost leverte a csapás, és nem nyújtottak neki vigaszt sem Homer, sem Tacitus, sem Anakreon, sem többi társai.

Azaz, hogy talán Anakreon mégis.

Ennek bordalaitól hangos volt az utca, mikor hazafelé járt. Később már nem is énekelte -, ordította.

És Nagy János egyre mélyebbre süllyedt Anakreon bordalai mellett.

Végül egész le-le, az árokba…

Egy szép májusi délelőtt, mikor fűszeres illatot leheltek az orgonabokrok s a megbontott akácfa lombok émelygős szagát messze hordta a szél, egy lerongyolódott ruházatú csavargó külsejű ember jelent meg az Arany golyó sörcsarnokában.

A schank-ban, vagy mint magyarul hívják: söntésben, ahonnan indul ki az Arany golyó szállodájának, összes éttermeinek, kávéházának szeszfogyasztása…

A söntésben selyem pongyolában ott forgolódott a tulajdonosné. Elhízott kövér asszonyság, aki szörnyű nagy veszekedést kezdett a söntésbeli felíró kisasszonnyal, aki talán egy pohár sörrel kevesebbet talált beírni az előtte való napon,mint kellett volna. Pedig ez a főpincér haszna és a tulajdonos kára.

A veszekedés közben éles kacagás sivított végig az anélkül is lármás sörcsarnok termen.

A csavargó külsejű ember kacagott, aki delíriumos reszketéssel ürítette ki sörös poharát.

A kövér tulajdonosné Schwartz Tóniné, Weisz Regina önkénytelenül a züllött csavargó felé fordult:

- Mit röhög! – kiáltott éles hangon.

A züllött csavargó csak kacagott.

- De hát mi baja magának?! Mit akar? – szólt az asszony.

- Infandum jubes Regina renovare dolorem – felelt a csavargó. De már nem kacagott. Hanem a könnyei végigcsurogtak régen borotvált arcán.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.