I.
Hosszú volt az éjszaka,
De csak itt a reggel!
Vége lett a sötétnek,
Végre a nap felkelt.
Én aranyos szép napom
Légy ezerszer áldva,
Hogy a hajnalt elhoztad
Hosszú éjszakámra.
Már azt hittem, nem virad
Én nekem meg többé,
Azt hittem, hogy lelkemen
Éj marad örökké.
És ime: ragyog a nap
Két kék szemed napja
S elfelejti a lelkem,
Hogy éj feküdt rajta.
Mintha sohse lett volna
Részem szenvedésben,
Mintha csupa nappalból
Állt volna az éltem!
Egy szavadra lelkemből
Kiszállt minden bánat,
Egy csókodra telemből
Rózsás tavasz támadt.
Hosszú volt az éjszakám,
De már nem sajnálom,
Annál inkább élvezem
Napos viradásom.
II.
A halálra gondoltam eddig
Minden reggel, mikor ébredtem.
Arra, hogy hogy fogok feküdni
Ágyamban, egykor megdermedten.
A reggeleim szörnyűk voltak
Az ágyamban ravatalt láttam
S aztán reggeltől késő estig
Sirok hangulatával jártam
S egyszerre csoda történt vélem!
Eljöttél hozzám megváltónak.
Te csodalélek, te szent asszony
Te, képe a fenséges Jónak!
S azóta, reggel, ébredéskor
Csak arra gondolok, hogy látlak –
Azóta eltünt fátyla, árnya,
Hangulata, a zord halálnak.
Azóta nem gondolok másra,
Csakhogy jók jója, szépek szépe –
Itt élhetek a viradatban,
Napfényes lelked közelébe’.
III.
De sok szenvedésen ment keresztül lelkem!
S mióta itt vagy te édes, mellette,m
Úgy érzem, mintha sohase lett volna
Lelkemnek a gyásszal, fájdalommal dolga.
Emléke is elszállt a borus napoknak,
Feltámadása lett elhantolt halottnak, -
Koporsó fedelét leemelted róla
és a halott, most a menyország lakója.
Feltámasztó szentem, áldjon meg az Isten;
A nagy csodáért amiben sose hittem.
S ha neved nem lenne örök imádságom,
A legnagyobb gonosz lennék a világon.
IV.
De Istenem, mi lenne akkor,
Ha egy szomorú alkonyatkor
Itt hagynál engem, lelkem lelke?
Mi lenne, ha a nap lemenne?
Ujra rám szállna a nagy éjjel,
Dermesztő, szörnyű sötétjével.
De többé reggelt sohse érnék,
Napom nyugtán tul én sem élnék.
V.
Te vagy utolsó álmom
Csodásan szép, mesés!
Egy ilyen álomért még
A halál is kevés!
Te voltál legszebb
nyaram,
Most jöhet már a tél.
Emlékedből fonódik
Reám a szemfedél.
Puhán, szeliden, lágyan
Emléked rám terül
S elkisér míg a lelkem
Végtelenbe merül…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése