Nagy Vilmos: Női mozgófényképek

Becses engedelmökkel néhány női mozgófényképet fogok bemutatni. Előre is kijelentem, hogy az olvasó bájos hölgyek közül egyik sem hasonlít a bemutatandó arcképekhez, mert pillanatfölvételeim nem mind Debrecenben készültek. Lesznek bennök torzított vonások is, de erről nem tehetek, mert nem értek a retouschirozáshoz. Sokaknak az a felfogásuk, hogy a nő a bakfisnál kezdődik; én meghajlok e felfogás előtt, s először a bakfis arcképét mutatom be.

Bakfis

Kedvesen duzzadó rózsabimbó. Szőke agy barna kócos haj által koszorúzott kerek arc, itt-ott egy-két pattanás, piros ajk, fitos orrocska, élénk fénnyel ragyogó szemek. A szemek mélyébe nem láthatunk be, valami alig észrevehető fátyolszerű hártya leng a bizonytalan mélységek felett. Néha hirtelen pír futja el az egész arcot. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy a bakfis zavarban van, ez azonban téves felfogás, mert tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy ilyenkor kezd látni és hallani. Meglát valakit, vagy hall valamit, és ez a látás vagy hallás jól esik neki, hevesebb lesz tőle a vér cirkulációja, - innen a pír. Uraim! hagyjanak már fel azzal az ósdi felfogással, hogy a bakfisokat nem illik zavarba hozni; dehogynem, csak bátran, mert hiszen szeretnek zavarba jönni.

A bálkirálynő

Nyiladozó rózsabimbó-csésze, még erősen szorítja a sziromleveleket. Éles kontúrokat nem lehet róla rajzolni, mert szülei és a saját szempontjából minden bálozó leány bálkirálynő, azért csak általános nagy vonásokban mutathatom be. Frizura, arc, ruházat ünnepies, úgy, hogy még a meghittebb ismerősökre i s tartózkodó tiszteletet parancsol. Diszkréten kivágott decolletage-ja még inkább a hattyúnyak szelíd hajlását mutatja, semmint a kapcsolt tartományok domborzati viszonyait. sokat táncol, de mindenkivel csak egy túrt, a táncrendjébe tett előjegyzéseket még a második négyes előtt is megnézi a kis hamis, pedig nagyon jól tudja, hogy erre ki van betáblázva, - csakhogy azért mégis megnézi, mert nyilván tetszik neki az a név. Ha a sok túr közt van egy szabad pillanata, hirtelen átvillan agyán a kérdés: vajon a felesége leszek-e annak a kópénak? Felelni nem tud a kérdésre, mert ismét jelentkezik egy táncos, de a következő szabad pillanatban azután megadja magának a választ: hogyne, csak kérjen meg! Fensőbbségét a kelleténél jobban emelik az apa bizonytalan mennyiségű ezrei. A sok katonatiszt táncos azt jelenti, hogy – nincs kaució, kivéve  tiszti kränzcheneket, ahol a táncosok mind katonatisztek. A civilek az első bálon nem sokat számítanak, csak a 4-ik, 5-ik báli szezon végén, mikor már az apuka báli váltóit még a legkétségbeesettebb pénzintézetek is – szó nélkül – visszautasítják.

Ezeket a 4-ik, 5-ik szezonokat már szilaj elszántsággal táncolja végig. A túrok hosszúságát illetőleg nagyon liberális gondolkozásúvá fejlődik, és a melegebb kézszorításokat nagy intenzitással viszonozza. Most már több ideje van a túrok özt is gondolkozni, hogy vajon elveszi-e valaki és démoni erővel törtet kitűzött célja – a főkötő felé. Szája szélét dacosan beharapva mondja ilyenkor magában:

- El kell vennie!

Hajnal felé – de nem utolsónak – hazamegy és aludni próbálna, de apukája eszmecserét folytat a szomszéd szobában a mamával, melyből csak egy-két elejtett szó jut el a becsukott ajtón keresztül fülecskéjéhez.

- Ezt én nem bírom tovább – szól az apa.

- Jó, fiam, hát majd itthon marad a leányod vénleánynak – válaszol a mama.

- Ha itthon marad, itthon marad, de egy estére 800-1000 koronákat kiadni kész veszedelem, - szól indulatosan az apa.

- Ne kiabálj, legalább az álmait ne zavard!

És az apa elhallgat, a bálkirálynő pedig álmodozva tervez.

Az asszony

A csésze egy cseppet sem szorítja a sziromleveleket. A rózsa kinyílt. De a rózsával egyidejűleg kinyílt a szájacska is. A szemek mélytűzűek, az arc rózsás, a tekintet bátor, itt már nincs pirulás, mért is lenne. A menyasszonyi kelengye kopik, új kell, feltétlenül új kell, mert a barátnő, aki még sokkal fiatalabb házas, máris új beszerzésekre vetemedett.

- Egy szilszkin boa kell, muffal.

- Meglesz,fiam!

- Egy plöröz tollas kalap kell!

- Meglesz, fiam!

- Egy színházi kabát kell!

- Talán még ez is meglesz, fiam!

- Egy kékróka-prémes bunda kell!

- De hisz a drága, fiam!?

- Drága, drága, hát vőlegény korodban nem mindig azt mondtad, hogy a világ minden drágaságát szeretnéd a lábaim elé rakni, hát most rakd.

- Jó, jó, kérlek, de ez meghaladja az anyagi erőinket.

- Igen! Mert már nem szeretsz!

- Szeretlek én, kedvesem, de ezt nem szabad a szeretet rovására írnod.

- Hát hova írjam? Igenis kimondom, amit már régen tapasztalok, hogy én egy elhanyagolt asszony vagyok!

- De hisz akkor te teljesen igazságtalan vagy!

- Óh, hogy ezt meg kellett érnem – és itt már a könnyek is csorognak -, én vagyok igazságtalan? Mikor még azt nem is mondtam, hogy a barátnőim a Széplakiék zsúrján olyan fitymálva nézték az én rongyos fülbevalóimat és mindenik elmondta, hogy az ő fülbevalója 1000, meg 1500 korona volt.

A férj az önkénytelen eszmetársítás folytán a füle tövét vakarja, de szólni nem tud, mert őnagysága folytatja:

- Én vagyok igazságtalan, akinek még egy rongyos kolieje sincs, no hallod, te nem szerelemből vettél el engem, hanem azért,mert azt hitted, hogy az apám milliomos. (Sírás.)

- De kedvesem, hát te okos nő vagy, számolj az anyagi viszonyokkal, az apád ígért apanázst, amely az első részlet után megszűnt, háromévi lakbért ideadott, de mi azt három hét alatt elköltöttük a Riviérán.

- Már azokat a szép napokat is sajnálja, szégyellje magát!

- Nem kedvesem, a szép napokat nem sajnálom, csak a pénzt!

- Pénz, pénz! Hát akkor mért jár a kaszinóba kártyázni, mért hagy itthon egyedül. Óh, én szerencsétlen, elhagyott, védtelen nő. (Sírás.)

- A kaszinóba csak azért járok, mert az embernek valamelyes társadalmi érintkezésre szüksége van.

- Igen, de arra nincs szüksége, hogy ezreket veszítsen – szólt felcsattanva a menyecske.

- Ki veszít ezreket?

- Maga, maga, igenis! Maga, hiszen maga mondta vőlegény korában, mikor hozzám jött, hogy megint 4000-ret veszített, de nem bánja, mert én kárpótolom.

A férj arca felderül.

- Persze, hogy mondtam, és persze, hogy vesztek most is ezreket, de szívem, értsd meg, hogy 1000 point 5 fillérjével fizetünk, és ha elvesztek 10 ezret, az csak ötven fillér.

Az asszony arca felderül.

- No látja, maga gonosz ember, akkor meg hát megvannak azok az ezrek, amiket én itthon magános óráimban elveszítettem,  hiszen akkor semmi sincs veszve, ugye, drágám?

- Nincs, nincs! – összecsókolóznak.

- Parancsolsz egy feketét, mert csináltam ám az uracskámnak!

Micsoda figyelem? Feketéznek, csevegnek, a férj készülődik a hivatalba s mikor már felöltözködött, visszaszól:

- Hol lehet azt a kékróka bundát és muffot kapni?

- Molnárnál,fiacskám – szól boldogan a menyecske -, a butont és koliért pedig Löfkovicsnál.

És a szobába visszatérve trillázva teszi a két csészikét a kredencre.

A Balsac-kora nő

A sziromlevelek teljesen szétnyíltak és sóváran várják az üdítő harmatot. A csésze hervadt, de ez a sziromlevelektől nem látszik. A rózsa üde illata sincs már meg, de ez nem baj, pótolják a parfümök – és micsoda bódító parfümök!? A szeme fénye egy kissé tört, de a sugárzása intenzív, a velőkig ható. Be nem vált remények lidércfénye villog át egy-egy téveteg tekinteten. Ez a vár nem fél a tüzeléstő, sőt, provokálja a bombázást, de az első, vagy legkésőbb a második rohamra fehér lobogót lenget, hiszen a békekongresszusok korát éljük és oly humánus dolog a békés megadás, melyről a költő oly szépen énekli, hogy a „megadás szelíd nyomán kél a valódi tudomány?” Az arc látszólag közömbös, de csak látszólag, mert a pókháló finomságú ráncok a hamu alatt lappangó parázs melegétől lopták magukat a szem szögletébe, mosolyogni éppen emiatt nem mer, mert mikor a tükörbe megpróbálta a mosolygást, a napfénytől búcsúzó tuberkulotikus vigasztalan melankóliájával mintegy önmagát biztatón állapította meg, hogy hátha elmaradnak ezek a tünetek. Többször is megpróbálta – és nem maradtak el! Óh, szörnyűség, még ősz hajszálak is vannak – nem szerencse-hajak, hanem csomókban -, már úgy látszik, itt az ősz! Erélyesen összeharapja száját:

- Nem engedem! Nem és nem!

És az ősz kezdetén tavaszias hangulatban érzi ereiben a perzselő nyár hevét.

Az anyós

A rózsa eltűnt, de megmaradtak a tövisek. Az arc energikus, a szem, mint az ég a kitörő viharok előtt, gyanúsan borús és szúró tekintetű. A száj még némaságában is beszédes. Az orr élénk vibrálása, mint a megbízható barométer, előre jelez mindent. Az orr az anyósnál egyébként is igen fontos szerepet játszik, mert ezzel érez meg mindent. A stílusa szélcsendes időben édeskés s a viharok alkalmával, melyeket oly bámulatos rátermettséggel tud jelenetezni, hogy akár Shakespeare is tanulhatna tőle, - fönségesen dörgedelmes és lesújtó. Az alaptermészete általában gyanakvó, ez különben érthető, mert a leánya vagy a fia boldogságáért kényszerképzetek közt aggódva őrködő anyai szeretet kellemetlen nyúlványának tekinthető. Ha csendes, szelíd természetű a meny, vagy vő, akkor az az anyósi vélemény alakul ki lelkében, hogy alattomos, vagy ha szókimondó, harcias temperamentumú a meny vagy a vő, akkor már előre lelki orgiákban ujjong, hogy „majd megtanítom én kesztyűbe dudálni”. Jellemző, hogy élettársa, az após, mint jelentéktelen függelék szó nélkül kíséri s a döntő jelentőségű ütközetben, mint akarat nélküli fegyvertárs feszeng a háttérben, akinek azonban a békepontok megállapításába egyáltalán nincs semmi beleszólása.

A példaképpen felvett anyósnak veje van – ezek az igaziak! A leánya már fél éve, hogy férjhez ment egy kedves, szelíd, csendes fiúhoz. Az ifjú pár zavartalanul boldog és minden vasárnap egész napra, ebédre, vacsorára hazajönnek az öregekhez.

Az anyós eleinte úszik a boldogságban, hogy a leánya jó szerencsét csinált. De a boldogság, ha hosszabb ideig tart a normálisnál, mint elsőfokú vegyi képződményt az unalom látszatát választja ki. Az ifjú pár az unalom látszatát még csak elűzi valahogy, - de az anyós semmiképpen.

- Leányom! Te nem vagy boldog!

- Ugyan, mama, sohasem voltam boldogabb!

- Ha már boldog nem vagy, legalább őszinte lehetnél.

- De mondom, mama, hogy nagyon boldog vagyok.

- Nono, nekem hiába beszélsz, én látom, hogy nem vagy boldogé s amit én látok, az úgy is van. Azért, hogy én nem szólok semmit, tudok mindent.

- Mit tud anyám?

- Nono! – és elhallgat, mert megérkezett a vő. Szívélyesen üdvözli ifjú feleségét, szinte hódolattal az anyósát, melegen kezet szorít az apósával és leülnek egy kis idő múlva ebédhez. A mama „Nono”-ja a kis menyecske szívében valami kellemetlen érzést keltett fel, olyan gyanakvásfélét és bizonytalan lelki ingoványokon járva gondolatban, szótlanul ül mit sem sejtő férje mellett.

- Egyél még abból a töltött káposztából – szól az anyós kínálkozva a vőhöz.

- Kisztihand, nem kérek már, hisz úgyis nagyon sokat ettem már.

- Nincs étvágyad? – de ebben a kérdésben már valami szúrós mellékzöngét is észrevehetett a zeneileg művelt fül, azonban a vő semmit sem.

- Van nekem, hála Istennek – válaszolta – még ma ugyancsak jó étvággyal ette, de ez nem is csoda, mert a mama töltött káposztája a mesébe való.

- A te étvágyad nekem ma egyáltalán nem tetszik; mért jársz abba az átkozott sörcsarnokba? Ott rontod el az étágyadat és azért fitymálod az én főztömet.

A levegő puskaporossá kezd válni, és a szelíd vő kényelmetlenül mozgolódik a székén.

- De hiszen, mama kérem, nekem a sör nem szokta elrontani az étvágyamat, hiszen mindennap iszom!

- Ugye mondtam, látod – fordult az anyós leányához -, hiába, amit én tudok, azt tudom, nem is tagadja, hogy mindennap jár a sörházba, szép dolog… nem vagy okos asszony, ha ezt megengeded.

- De mama, hisz abba nincs semmi – szól közbe a leány férjét védve -, pedig otthon már ő is tett szemrehányást ezért.

- Nincs benne semmi? Nincs neked, mert te még nem tapasztaltad ezeket, gyermek vagy. Apád is így kezdte, eleinte csak egy pohár sör, később csak két pohár sör, aztán csak egy vacsora, csak két vacsora, csak egy ebéd, csak így, csak úgy és lett belőle egy országos lump.

- Nem egészen így van, fiam- szólt közbe az após.

- Csitt! Egy szót se szólj! Nem nekem köszönheted, hogy a gyomrod most is rendben van? Egyebed sincs rendben – és ezzel mérhetetlen lenézéssel tőle elfordulva a leányához intézi szavait:

- Így megy ez fokról-fokra, ha mondom, és vigyázz! vigyázz! Nekem ne jöjj haza sírni, hogy az urad ilyen, meg olyan lett; amit főzöl magadnak a lágyszívű eszeddel, azt edd is meg. No, megmondtam! – és az asztalkendővel legyezgeti magát. Közben az após áthúzódik a másik szobába – morogni. De már erre a szelíd lelkű vőben is felébred az önérzet.

- Igazán nem értem, hogy a mama miért támad ilyen igazságtalanul nekem. Ha még én ellenem is kifogásai vannak, akkor már igazán nem tudok mit mondani, minthogy a kákán is csomót keres. Az ember eljön ide a leggyanútlanabbul és íme, kisül, hogy a melegnek hitt fészekben kígyómarásokban részesül.

- Mit mondtál? Hogy én kígyó vagyok? Jaj… Jaj… és ájulást szimulál!

A szomszéd szobából bedöcög az após, odaszalad az anyjához a leánya, legyezgetik, ecettel dörzsölik a homlokát, a vő makacsul és szótlanul ül kikelt arccal a helyén. Nagy a zavar. A menyecske szemrehányólag néz az urára, hogy ezt ő csinálta. Az anyós kezd magához térni, - hirtelen drámai pózzal feláll, lesújtóan végignézi a cigarettája hamvát idegesen verdeső vőt:

- Látni sem akarom ezt az urat! – és férje meg a leánya karján átvonul a másik szobába.

A vő magában marad, egy ideig bambán bámul, aztán felkel, levervén ruhájáról a kenyérmorzsákat, mintegy önkéntelenül megnézi óráját, egy pár bizonytalan lépést tesz az ablak felé, fordul egyet és bekiált a másik szobába:

- Margit! – megyünk haza!

- Én még nem megyek – válaszol a menyecske -, mert a mama rosszul érzi magát.

- Ha nem jön, akkor marad! Alászolgája!.. és ezzel távozik.

A menyecske látva, hogy a férjecskéje olyan komolyan elment, feszélyezve érzi magát, szintén búcsúzni kezd. Az anyós szótlanul nézi leánya készülődését és végre ismét megszólal:

- Látom már, hogy te is azt a gézengúzt szereted és nem anyádat. Eredj!... Légy vele boldog… de nekem máskor ne panaszkodjál, hogy nem vagy boldog!

A fiatalok távozása utáni kínos csendben az após a pipáját szurkálja, az anyós pedig csendesen könnyez, egyszer csak rákiált férjére:

- Eredj azonnal utánok, hogy jöjjenek vissza okvetlen uzsonnára és természetesen vacsorára!

Az após kérdőleg néz az anyósra, de jól lévén idomítva, alig hallhatóan hümmögve elindul, hogy jóvátegye felesége hibáját.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.