Bodor Aladár (1880-1952): Új szövetség*

 
… Így szólt Isten: „Elfogadom váltságul
A mult bűnéért a magyar honvédet,
Eltöröm a vesszőt gyermekeiknek,
Emelkedjék föl a lesújtott élet…

Vérző magyar, kiterjesztem fölédbe
Védő karomat, míg e csontok érnek,
A Kárpátokig megváltott s megáldott
Hazád lesz itt, - túl rajta nem kísérlek.
A Duklától Rotundáig fehérlő
Csaba útján én őrködöm veled,
S a megbűnhődött multért és jövőért
A víg esztendőt elhozom neked.”

(* Töredék a költőnek Gyulai Ágost Háborús antológiá-jában, a világháború elején megjelent verséből.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 9. sz. 1939.

Bodor Aladár (1880-1952): Kőkereszt a sivatagon

 
Teste vétetett az erős kősziklábúl,
Rontó idők ellen megfeszülő gátúl,
Roppant egydarabban,
Lelke amaz erős nagy hittől lelkezett,
Mely hőssé avatja a fáradt lelkeket
Ostromlóviharban.

Odaállították, a hitet hirdette
És a pusztaságban tévelygőknek messze
Az utat jelölje, -
De utat és forrást elöntött azután
A homok rőt árja, gyilkosan és bután,
Ráfekve, megölve.

Áll a kereset. Dacos, szétfeszülő karján
Élősdi törpe moh tenyész buján, tarkán, -
Mit bánja, mit érzi?
„Megtart az erős  hit”, ez az imádsága
S csak egyre keserűbb, követelőbb vágyba
Lázadozva végzi.

A dölyfös homok már övig harapdálja,
Holnap vállig sülyed a homokhullámba
Égő gályaképen.
… S a katángkóró majd buta diadallal
Lármázva, röhögve feje fölött nyargal
S ő megfúl sötétben…!

S minden kősejtben, mint megőrülő agyban
Cikázó láz fut át – és a siavatagban
Az éjféli csendben,
Két csukló kiáltás a homoktengeren,
Messzenyúló, rémes: - Istenem, Istenem,
Mért hagytál el engem!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 51. sz. 1906. dec. 22.

Bodor Aladár (1880-1952): A cseppkő

 
Lenn, lenn a föld sötét mélységében,
Hol durva vassal nászágyon pihen
A fényrevágyó, bűntermő arany,
Hol a föld vére lüktet hangtalan:
A föld bordái közt sötét üregben,
Öröktűl fogva, halhatatlan csendben
Csöpp-csöppre hull.

Csöpp-csöppre hull
Öröktűl halhatatlanúl,
Mint az örök Időnek érverése,
Sötétbűl hullanak sötétbe
E vak gyémántszemek,
S körül a néma sziklarengeteg
Hallgatja az időnek puszta létét.

Nagy megkövült szívkamra, teli éjjel,
Nagy némasággal, nagy feketeséggel,
Örök titok örök kősírja,
Hová a kőszirt titkon sirja
Könnycseppjeit -
Könny könny után.

A barlang zord boltozatán
Elrejtve, titkolva fénytűl,
Halandó kéz s szem illetéstűl:
Egy megpattant ér sebnyílása
És rajta átizzadva ássa
Örök útját a bús fekete vér,
Amíg e zord szívkoporsóba ér
Csöpp-csöpp után.

Láthatlan repedés, alig hajszálnyi, -
Elég a gyötrő vérnek áttalálni!
Átalszivárog, csöpp a csöppre hull
Vérezve halhatatlanúl.

Parányi seb… mitől lett és mióta?
Erős kéz volt-e, mely e szirtbe rótta?
Földrengéstűl volt szirtje roppanása?
Föllázadt láva forradalma ásta?
Vagy szótlan bánat, meggyűlt áradat
Égette lassan át a szirtfalat?

Könny könny után…
Könny-könnyre hull…
Lehull és meghal szótlanúl!
És holttestükből lesz fehér halom,
Kővé meredt az elsírt fájdalom.
Niobe könnyeként peregve
Hull, hull a könny a hullahegyre,
S évszázakon, évezreken
Emelkedik a sok tetem,
A megfagyott könnycseppek oszlop-orma,
Egy halhatatlan fájdalomnak szobra!

Óh halhatatlan fájdalomnak szobra!
Im egy halandó áll kőzsámolyodra;
Halandó, mint a többi, de szivében
A te örök fájdalmad hordja épen.

Halandó lettem, jajgató, kis lelkű, 
Halandó, mit szám mond, az örök eskü,
Anyám: az ismeretlen éjszaka,
Én: nyári éjfél hullócsillaga, -
Hullócsillagnak dobtak ki az égbűl:
De egy nagy álmot raboltam emlékűl:
Föllázadt kézzel markoltam a tűzbe.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 48. sz. 1906. dec. 1.

 Bodor Aladár (1880-1952): Som

Fejem fölött mosolyg a nyári éj:
A végtelenség kék selyem ruhában.
Alattam évezrektől álmodozó
Kihült vulkán; köröttünk pusztaság van.

Magános vulkánkúp, nagy hallgató,
Úgy tornyosúlsz roppant puszták fölébe,
Mint lelkünk elsimult emléki közt
Nagy elviharzott szenvedély emléke.

Te nagy beforrt seb, csöndes szív fölött,
Megérzed-é, hogy rajtad bolyg egy ember,
Lelke rádhajlik s lassan eltelik
Te nagy tüzedről szóló sejtelemmel.

Fejem ráhajtom megfagyott lávádra
S nagy álmod fátyla rálebben szememre,
Kihamvadt vulkán! Végső tüzszikrádat
Fölszívja szívem ittasan remegve.

Kihalt tüzek! Fölöttetek jár lábam!
Álmok parázsán járok tántorogva,
Vad szenvedély láváját issza ajkam
S kéngőzt lehell rám izzó kráter torka.

Szemem véresre gyúl a lávatűztől,
És látja lelkem kintól részegen,
Hajh látom a minden tüzek törvényét,
Azóta, hogy tűz gyúlt Hóreb hegyen.

Mi, kik testéből vétettünk a földnek,
Lelke kinos tüzéből is kapunk,
És megrendülünk s széthasad a mellünk,
S vérrel éget kéjünk s kárhozatunk.

A föld izzó véres epéjét hányja,
Mi bűnnel áldunk s erényt vétkezünk,
Láván hajózunk s szétolvad iránytűnk,
Remegve áld vagy öl ittas kezünk.

És mivé lesz e tűz? A tűz virága
Elhervad tán, csirába visszatér?
A halhatatlan tűzből, hol Illés ég,
Csak egyszer jött el a tüzes szekér?

Felelj kialvadt lávaszirt, felelj,
Te láttad az évezrek százait,
A föld szivének ömlő véreért
Csak örök intő emlékül vagy itt?

Hát minden tűz csak? Jaj, én föld anyám,
Leroskadok, mellem megtépem én…
… A részeg újra bután inni kér csak…
Megnyitom keblem? Tüzet önts belém!

Mit bánom én, csak hadd fürössze ajkam,
Mint megélő vulkán ajakát, a láva;
Mit bánom én! Ha üdvre, kárhozatra:
Csak éghessek el tüzek mámorába!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 33. sz. 1906. aug. 28.

Bodor Aladár (1880-1952): Hamlet

 
Mikor legfényesebb a nap: előtte
Gyáván lezárul fénysóvár szemünk;
Úgy van mindig, hogy sóvár életünkbe’
Midőn a legforróbb csókig kerülne:
Csókolni nem merünk.

A legsujtóbb vágást a kellő percben
Kislelküen nem sujtja el karunk,
A sülyedő hajón, az égő házba’
A legdrágábbat hagyjuk tétovázva,
Aztán sirathatunk.

… Haj, volt egy álom, égből szállt le értem,
Mint Illésért, úgy jött tüzes szekéren,
Álom, mit nem mert még álmodni senki!…
S én, jaj, nem mertem vértanúja lenni,
S tűz-sebjétül örökre hull a vérem.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 22. sz. 1906. jún. 2.

Bodor Aladár (1880-1952): Fajok harca

Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parázsa ég érte szemünkbe’,
S nevére, mind titkon imádott leányért,
Lesütjük a szemünk s lángbaborul képünk.

Én szülőfalum is hullámmarta szikla,
Százados őrhelyét még dacosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Zord polgárháboruk alvó keselyüi.

Én bölcsőm fölött is remegett borus gond:
„Jaj, ha ezt is egy nap havasok vad népe -”
Nagyanyó sötéten: Nem! Ez lesz bosszulónk,
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőjj gyermek, s vérünkért vért végy majd cserébe!

Sötét gyermekálmok sivár zátony-élen!
Idegen néptenger hulláma köröttem…
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását
A vér gyülölségét én is örököltem!

Hajh, én se vagyok jobb, féltem a fajtámat,
Bús, kétségbeeső lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad
S évezrekkel visszahanyatlik e század
S büszke fényes arca elborul szégyennel.

S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hiv a vér, hiv a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 17. sz. 1906. ápr. 28.

Bodor Aladár (1880-1952): A bezárt templom előtt (1906. március 15-ikére)

I.
Mondá Isten: „Legyen tavasz!”
S a mélységek s vizek fölött
Szent lelke széjjeláradott,
S a tél hatalma megtörött.
Jön március s Isten szavára
Teremtő láz, gyúl fűbe-fába,
És gyűl a nép, hogy elmondhassák
Évi imádat, szent Szabadság.

II.
S parancsolá a fejedelem:
„Megtiltom, hogy tavasz legyen!
Megtiltom, hogy folyó s patak
Bilincseket szakgassanak!
Megtiltom minden fünek-fának,
Hogy illatozzék más királynak;
S megtiltom im, hogy kedves népem
Egy Szabadság-Istent dicsérjen!”

„Mert bűn, amit ma fü-fa sug,
A napfény lázadó, hazug;
A sóhajtás a sziveken,
S a pir az arcon – bűn nekem!
Csodálatos és érthetetlen,
valaki bujtogat szinetlen,
S hogy bút hozzon jámbor szivemre,
Föllázit füt-fát rendre-rende…”

Hajh, fejedelem!… Csodálhatod,
Mi is csodáljuk bánatod,
Mi is sajnáljuk szivedet,
Hogy Istenünk’ nem ismered.
Nézz, nézz Keletre: minden lázad,
Tilalmad ellen kél a század,
Föllázad minden rendre-rendre,
Mi Istenünk – te Istenedre!

Tavasz ne érezzünk? – de halld:
Pacsirta mond lázitva dalt;
Megölheted, ha szól, - de már
Dalától lázban a határ,
A jég pajzsát széttörték, látod,
Parányi cseppek, lágy hullámok,
S szelid napsugár csókos ajka,
Mind lázadóiddá avatja!

Ne ünnepeljünk? – ámde lásd:
Kizöldül a majthényi pást,
Mig egy füvét kitépheted:
Százmillió nő ellened,
Mint kivont kardok – rettegsz tőle?
Mi áldást olvasunk belőle…
Megtiltod, hogy ünneplőt öltsünk?
Nézd: zöld ünneplőt ölt a földünk!

Nézd: az erdő jő ellened,
Kalász lándzsája rádmered,
A szellő lázadást tanit,
Folyónk rádontja gátjait;
A puszta visszatér pogánynak
S föltör, mit rég elhantolának,
Roppant oltár a Tisza-partra:
Germán téritők vére rajta!…

Lesz még ünnep! Már napja kél,
Lázitó himuszt zúg a szél;
Csak ember lesz miellenünk,
de Isten lázad föl velünk!…
… Bús szent viharban, menydörögve,
Úgy szállsz közénk a véres rögre,
S emelsz oltárt, melynél imádjunk,
Lázadó Isten: Szabadságunk!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 10. sz. 1906. márc. 10.

Bodor Aladár (1880-1952): Viharmadár dala

 
Jövök a mélyből. Az ébredő tenger
Lázas szive küldött föl sóhajképen,
Hogy itt fönn megjelentsem: mi fáj ott lenn,
S a csöpp a csöppnek mit suttog a mélyben?

Anyám a tenger. Szivembe sötét vért
Tajtékos zord habjábul ő adott,
Lázadt hullám vonagló, dörgő ajka
Csókolt szárnyamba birkózó dacot.

Szerlemesem: az árbóc lidérclángja,
E halálos szép tűztollú madár,
Álmom: bús sejtés a nagy zivatarról,
Dalom: jóslat, mit küld a tengerár.

Jaj, mért nem néma lettem! Szörnyű végzet
Rámrótta s kell dalolnom jóslatot
Sikoltó fájdalommal egy hajóról -
S e jóslásba, érzem, beléhalok.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 6. sz. 1906. febr. 10.

Bodor Aladár (1880-1952): Látogatás

 
Úgy érzem néha, nálam jár a lelked.
Te messze tőlem még tán meg se sejted,
Hogy ábrándozva, szép fejed lehajtva
Hozzám jöttél egy pillanatra.

Eljösz, fölvéve rózsaszin ruhádat,
Szobámban rózsaszinü hajnal támad,
Tekinteted mosolyogva rámveted,
S kezembe simul a kezed.

S csak mintha halk imát vennék ajkamra,
Mint fecskeszárny a tó tükrét suhanva
Érinti, hogyha száll a tó felett:
Megcsókolom a szemedet.

Aztán eltünsz. S te nem tudod, nem sejted,
Hogy ábrándozva nálam járt a lelked,
Nem tudsz a csókról, csak azt érezed,
Hogy valamimtől forró a szemed.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 1.sz. Pápa, 1906. jan. 6.

Bodor Aladár (1880-1952): Ligeti pad

 
Nem csak az a szépség, mely mingyárt szívem üt,
Akad szép mindenütt.

Nem csak az a jószív, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.

Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!

(Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!

Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.

Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.

Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.

Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.

S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.

Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!

Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!

Forrás: Magyar Írás 2. évf. 8. sz. 1933. okt. 1.

Bodor Aladár (1880-1952): Piros mozdony

 
Földobog… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.

Elég volt itt. Bus állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!

Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj krpitját,
Oh, röpülni uj szelekkel!!…

Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
Szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!

Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…

… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze, messze dobog bennem…

Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tüz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!

Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, Ismeretlen!

Forrás: Magyar Írás 2. évf. 8. sz. 1933. okt. 1.

 
Kopogok a fagyon idefenn,
Ibolya, hallod-e odalenn?

Én vagyok, a régi szeretőd,
Ácsorgok a fagyos ház előtt.

Kopogok, fagyon át üzenek:
Ibolya, én most is szeretlek.

Kék ibolya, várom a szemed:
Mosolyogjon belém kék eget.

Jöjj kékszemű tavasz-kisasszony,
Szemed áhítattal itasson.

Dobbantam a fagyos föld-falat,
Dobbanj e is lenn a föld alatt.

Ős nyelvén a börtön-lakóknak,
Akik egymás fel dobognak.

Forrás: Magyar Írás 3. évf. 1. sz. 1934.

Bodor Aladár (1880-1952): Magyar dalos Szent-Gallenben

 

A Tiszahátrúl, kopár pusztákbúl
Nyargalva jöttünk, friss széllel jöttünk,
Kakukfüves még lovunk sörénye,
Tiszai nóták kószálnak köztünk.
Hajtott a lélek erre nyugatra
Fölverni várost, gazdagot, fényest,
Látni csodákat, szikrázó pompát…
Nekünk nincs ilyen… Pajtás, dúld, égesd!

A Tiszaháton, kopár pusztákon
Nyugtalan lelkek csak kerekednek,
Lelkünket szivják, éjjel is hivják
Aranyos tornyok, szép puha selymek,
Uj muzsikával vért megkavarni,
Inni Nyugatnak borát, az édest,
Ölelni fehér, pirosra gyúlt lányt,
Heverni selymen… Pajtás, dúld, égesd!

Tavasszal zsendül nyügös lelkekbűl
Vért hajtva-bontva tart mezők szomja,
Szemünkben égnek forró éhségek,
Forró irigység zaklat titokba.
Durva az öklünk, csak összetörjük
E sok szép finom csudást, szépségest;
Bús büszkeségünk lett, hogy minden nép
Fél s gyűlöl minket… Pajtás, dúld, égesd!

Szent-Gallen tornya, le fogsz ma hullni!
Arany tető, fal, le kell ma égned!
Pusztább leszel ma a Hortobágynál
S csendül fölötted keleti ének,
Urad leszünk ma, lelked lefojtjuk,
Tort ülünk rajtad, kegyetlent, rémest,
Ma hadd örüljön a honi isten,
Egész Szent-Gallent oltárúl égesd!

Huj! Égjen égve! Nótát melléje,
Tisza partjárúl, puszta hazárúl;
Szóljon zokogva bús magyar nóta,
Dicséret a mi üres pusztánkrúl.
Dacos lelkünket keletre hajtsuk,
Huj, nyeljük el a bús irigységet…
Szent-Gallen, pompád, könyved, finom nőd
Rút idegen mind!… Pajtás, dúld, égest!

Nyugati asszony rád ne tapadjon,
Lelked megbontja, véred megrontja,
Uj, más a selyme, más a szerelme,
Lelked mindünnen nyugatra vonja.
Álmodozó lész a Tiszaparton,
S kivánsz örökre idegent, fényest,
Élsz gyalázatban, Nyugat reád ül…
Húnyd be a szemed s csak dúld, csak égesd!

Ha hazaértünk, ne ejts bámész szót
Pompára, fényre, lágy fehér szűzre,
Gúnyold meg azt, ki a Tiszaparton
Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,
Nyugati átok kisérti lelkét!
Zavard! Átkot mond rá szörnyűségest!
Jaj, ha közénk jár Szent Gallen lelke!…
Otthon is, pajtás, csak dúld, csak égesd!

 
A Szajnábúl fölszállt az esti köd,
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.

Fönn a gót templom kőbordái közt
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.

Bennem a kicsiny magyar Tisza habja
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása -
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok.

Nálunk halálos szomjbúl fakadoznak
A délibábok és a mocsárlázak, -
Itt a kő és kihajt, palota sarjad…
Beszélj Nagy Szajna, a kicsiny Tiszának.

Termő kőágyad párnára fekszem,
Boldog nagy szived fenekébe nézek,
Megnyitom szívem, áradj bele új viz,
Uj kéjek, kinok, rejtett ihletések.

Kábít, ahogy tódúl az erekben
Feszítő, mély, illatos áradatja,
Kéjeivel s halottaival forrón
Hömpölyög bennem keresztül a Szajna.

Részeg pillámra uj rózsák hullongnak,
Mélyebb, telibb mámor támad agyamnak,
A Tisza vére tornyosúl, forr bennem,
Amint új vizek belészakadnak.

Fölkavarogva, sarát fölszaggatva
Szétmarja gátját, hab a habot marja,
Foganó kéjben s lázban jajgat bennem
Az új Tiszának forró zivatarja.

Uj magyar Tisza! Ugy-e lesz még tisztúlt
Áldott vized, termő partod, virágod,
Ki bennem is kéj s kin közt fogansz ujjá,
Ugye jön nagyszerű megújulásod!

Kábúltan, forrón heverek a parton.
Ajkam remeg, egy uj nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.

Forrás: Nyugat 1908. 20.sz.

Bodor Aladár (1880-1952): A tenyerem

 
Éji folyóviz, hulló hullám,
Fölpihegő mély fekete márvány,
Te, ki a partod csókolod s dúlod,
Szivedre hajlok szomorú-árván.

Belédhullajtom komor, nagy öklöm,
Benned meglágyúl, megnyil, szétroskad,
Ringasd mély hullám e béna istent,
Gyáva kezemet sodorjad, mossad.

Tenyérrel égnek ringassad ringva,
Ringassad forró fészkét száz tettnek,
Akik röpűlni sovárgón s félve
Suta kudarccal belőle kiestek.

Ringasd a kezem, e forró bölcsőt,
Kiben királyfik fejét ringattam,
Telhetlen dölyfök, nagyravágyások…
Dübörgőn kondúl sirjuk alattam.

Ringassad, mossad komoly hűvös viz
E forró méhét száz verő vágynak,
E szomjú méhét száz hatalomnak,
Kitárt kelyhét száz nyomorúságnak.

Ringasd a kezem, az égnek tárva.
Ez az öt ujj tud csókolni s marni,
Bűnbe ringatni, átkot fölásni,
Ezekre, jaj, mind gyászt kéne varrni.

Ringasd a kezem, az égnek tárva,
A sötét égnek torz tüköréül,
Mindenhatóság fájó gúnytükrét,
Aki homályos könnytűl és vértűl.

Oh égnek gyászos fekete könyve,
Bús gyalázatod olvasd kezembűl,
E tenyér minden kusza vonása
Káromlást szór rád e bűnverembűl.

Most, most taposs rám Sors a szent égbűl
E zavart vizek sötét partjára,
Lecsüggedt kézzel és akarattal:
Fekszem alája, hanyatt alája.

Forrás: Nyugat 1910. 1. sz.

Bodor Aladár (1880-1952): Keserű földön

Sírtam én is titkon,
Sírt más is, fennen,
Miért éppen magyarnak
Kellett itt születnem?

S ha már magyarnak is,
Miért ez esett korra,
Konkolyos kenyérre,
Penészes borra.

Félre hullt vetőmag
Sorsát sírja holtig,
De remény nélkül is
Csírája kibomlik.

S kell adni gyökerét,
Szegényes virágját,
Megszeretni is kell
Bánatos világát.

S még hogy fogósabb is
A gyökér ily földben,
Hűbb a szerelem is
Esetten, gyötörten.

Az élet dacosabb,
S a kín tapadóbb is,
S szinte hisszük: szebb így,
Szinte hisszük: jó is.

Nem lehet már másképp,
Ezt szeretjük holtig,
A végzetes hantot,
Melybe testünk porlik.

Keserű apákból
Lett ilyen idáig,
S eggyel keserűbb lesz,
Ha szívünk szétmállik.

forrás: internet 

Bodor Aladár (1880-1952): Fekete angyal

 
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.

Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.

Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.

Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem!…
Utána sietni késtem.

Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot.
Árván
Őrizi a sírban a márvány.

Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kéke:
Följön,
Számot tart rám még e földön.

Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.

Telt ma a hold s egy tükrös szemben
Látom: a széken ülünk ketten
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.

Forrás: internet

Bodor Aladár (1880-1952): Édesanyám

 
Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőm felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, -
Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varra rám?
Ki csent cukrot kis zsebembe?
Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva,
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított „isten” szóra?
Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevelen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát, ha rosszul éltem…
Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmi Mária-szívvel?
Édesanyám, édesanyám!

Forrás: Internet 

Bodor Aladár (1880-1952): A költő útj

 
Halott-színü, bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt – pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyúja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem sülyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár… jár a tengeren!

A mord hiéna rászűköl kacagva,
Számum harapja, keselyü mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja:
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezre járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag kapúit?
Nem kérdi már a boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Épp ott haldoklik az útszélre rogyva:
A könnyelmű, elvérzett szívű költő!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Bodor Aladár (1880-1952): Két vers

 
PIROS MOZDONY

Földoboz… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.

Elég volt itt. Busz állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!

Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj kárpitját,
Óh, röpülni uj szelekkel…

Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!

Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…

… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze,messze dobog bennem…

Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tűz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!

Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, ismeretlen!

LIGETI PAD

Nem csak az a szépség, mely mingyárt sziven üt,
Akad szép mindenütt.

Nem csak az a jósziv, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.

Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!

Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!

Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.

Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.

Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.

Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.

S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.

Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!

Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október