Szász Károly (1829-1905): A határ-pör

 
Két alföldi város, (elhallgatom nevét,
Csak annyit mondok, hogy nem Körös s Kecskemét,
S hogy ne származhassék ily gyanú belőle.
Ünnepélyes óvást teszek jó előre).
Két alföldi város, mondom régtől olta
Nagy vetélkedésben, versengésben volt a
Határjárás miatt: egyik mint a másik
Foga egy szép darab kövér földre vásik.
S addig versengenek egy darab föld mián,
A királyi táblán, a kancellárián,
S addig huzódik el a pör évről évre,
Mig magok sem tudják mit kivánnak, végre
De valamiképen, - ha takarja parázs,
Soká de biztosan készül a gyuladás,
S az elrejtett szikra egyszer csak meggyulad:
úgy lappangott itt is a bőszült indulat;
S a két szomszédváros között, az elsőség
Felett, kitört végre a szörnyü gyülölség,

De (nem sértve senkit, - világosabb lészek):
Legyen egyik Porvár, a másik Sárfészek.
Porvár és Sárfészek között a határon
Szép sudarfák álltak, számra nézve három.
Egyik,- a legnagyobb,i – egy gönyörű nyárfa,
Rezgő ezüst levél diszítette nyárba,
Télen, a lombtalan törzsét megbecsülnék,
Két vagy három ölfa belőle kitelnék;
Termetes sudarfa, egy kis dombon álló,
Körülötte selyemfüt adó kaszáló.
- E szép nyárfa felett volt a kérdés épen,
Ezért veszekedtek, vívtak, szörnyüképen.

Porvár azt beszéli: „Mit akar Sárfészek?
Ilyet állitani, vagy bolond vagy részeg.
Nézze bér akárki a határtól kezdve
Az országut fákkal van végig ültetve.
Egész a szőlőkig sőt által a mesgyén,
Száz esztendő olta fáknak sora menvén.
Már most: azt a fák is ki ültette volna,
Ha Porvár városa nem ültette volna?
Azért hogy egy kissé a többitől messze,
Köztük egynéhány fa ki is lehet veszve;
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa,
Ide tartozik a porvári határba!”

Sárfészek ellenben védte dolgát:
„A porvári tanács kövesse meg magát!
Im archivumunkban a török levelek,
Napnál fényesebben bizonyitjuk velek:
Hogy, anno Domini ezerötszáz hetven,
(Abdi basa vala ur a kerületben)
Városunk határa körül vala járva,
S határunkban állott ez a sudar nyárfa;
Sőt még azon túl is, még egy jó darabot
Lovai számára velünk kaszáltatott,
Vitéz Abdi Basa; - kinek ez sem elég,
Ám olvassa maga a török levelét.
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa
Ide tartozik a sárfészki határba!”

Eképen folyt köztük a pör évrül évre,
Egyik a más ellen igazságot kérve.
Porvár eskü-szóval ötven tanut állit:
Hogy ez a fa az ő határában áll itt.
Ennek ellenébe Sárfészek se restebb:
Ötven tanú ellen, ő száz tanut esket.
Esküszik az ötven és esküszik a száz,
S a kétféle eskü semmit sem magyaráz.
S végre is nem tudják, hogy hol áll a nyárfa:
A porvári, - vagy a sárfészki határba?

Látván hogy a porból így nem lesz eredmény,
S mégis egymás ellen váltig fenekedvén,
Más vetélkedésre megy a két fél már át,
(Mintha Bodónétól kérik a bor árát)
A határt mellőzve, egyebekről szól már
Porvárral Sárfészek, - Sárfészekkel Porvár.

Először is Porvár elkezdi beszélni!
„Micsoda, Sárfészek? ’sz nem lehet ott élni.
Valóságos falu, dehogy volna város!
Az utczája görbe, a piacza sáros.
Kőháznak hire sincs, minden csupa vályog,
Náddal van födve a legszebb palotájok.
A városház fából, a templom meg olyan,
Minden nap azt várják, hogy öszve omoljon;
Födelénél roszabb csak a fundamentom,
A padok recsegne, ing a padimentom;
A katedra mint egy kis gyerek zsámolya, -
No de hiszen hozzá csak a pap is olyan!
Hát még az iskola! Iskola? Nevetség!
Taval neki fogtak hogy felépittessék;
Fel is építették… bizony, szép épület,
Ha hogy kiállana egy jókora szelet;
Dehogy állja: dehogy! Félő igen nagyon
Hogy egyszer öszve dül a sok embert üt agyon.
Sok embert? – legfölebb húsz gyerek jár bele.
Csak tél-időn jár föl annak is a fele:
Nyáron gulyát őriz, vagy a kertben gyomlál;
- Nagy tudós is ott az a ki tizig számlál.
Mikor pedig fel  nő: hogy ha könyvek lát, - a
Sárfészki embernek borsódzik a háta!”

Ám a felelettel Sárfészek sem késett.
Nagyot káromkodik: „De a teremtésed!
Hogy te nálad elébbvaló vagyok így is,
Már azt megadhatja nekem az irigy is.
Zsiványokat nevelsz, ország-világ tudja,
Ismeri népedet minden országutja.
S bár gazságod sokszor a torkodra forrott:
Mégis olyan hetykén fenhordod a orrod.
No ugyancsak van is mire büszkélkedni:
Sok adósságodat nem birod fizetni,
Adósságaidat? Bár csak a kamatját!
Pusztáid maholnap biró-kézre adják,
Derék városházad van épitve kőböl,
De hogy miből fizess, még azon törődöl.
Senatusod tudja az aritmeticát,
De néped nem bírja a nagy domestikát.
Iskolád? – Az igaz nagy marha épület;
Fel is tették reá immár a födelet,
De még vakolatlan állanak a falak,
Az üres ablakok csak úgy vigyorganak,
Az udvara szemét, tornácza nincs készen,
Irtózatos monstrum, csak valld meg egészen!
E nagy épületnek elég volna fele;
Professort fizetni nem jobb volna vele?” -

Ekép feleseltek mindig a beszédbe.
A sok perpatvarnak nem volt hossza-vége.
De, hogy Sárfészeknek elejébe vágjon,
Törte fejét Porvár valami ujságon.
Neki fog, egy kórház épitésébe kezd:
Sárfészek is épít, alig hallja meg ezt.
Sárfészek tovább megy: tervez nagy kaszárnyát,
Kölcsönpénzzel fel is építi egy szárnyát.
Porvár sem marad el: ő is, csak azér’ is,
Kaszárnyát épít, ha mindjárt kölcsön kér is.
Sőt, hogy Sárfészeknél előbbvaló légyen,
Szinházat terveznek hárman avagy négyen.
Sárfészek sem hagyja az ő elsőségit,
Szinház helyett ő meg bálteremet épit.

Ennyi épitésnek az vége márma:
Hogy nincs sem ispitály sem pedig kaszárnya.
Sem szinház Porváron, sem Sárfészken bál-ház, -
- S a sok hitelező sok vagyont betábláz.
Hejh! Azért kellett ily sokfélét tervelni:
Magatokat ennyi adósságba verni!

Nem megy, sehogy sem megy, De halálig készek
Versengeni egymással Porvár és Sárfészek.
Ki dönti el, hogy az elsőség kié lesz? -
Kapja magát Porvár, megy a felsőséghez:
A vármegye házát tegyék oda, kéri,
Az épités felét hordozni igéri.
Szalad Sárfészek is, ő sem hagyja magát,
Még többet igéz: a költség két-harmadát.
Igérnek mindent, hogy egymást elnyomhassák,
Felejtik hogy mennyi már is az adósság.
Unják fenn a dolgot, és annyiba hagyják;
A vármegye-házát – egyiknek sem adják.

S ennyi perpatvarra, ennyi versengésre,
Még sincsen eldöntve a határ kérdése:
Porvári, vagy pedig sárfészki határba
Tartozik-e végre az a sudar nyárfa?
De, - a mely két várost oly sokáig gyötört, -
Egy rosz szabó-legény ketté vágja a pört.

Szép nyári éjszaka, ragyog fenn az égbolt,
Végtelen pusztára tekint le a szép hold.
Fű nincs a határon, a rétek ki asztak,
A szántóé-földeken alig egy-két asztag.
Forrás nem csergedez a kiszáradt kúttól,
Kiveszett tók helyén béka nem kuruttyol.
Minden arra mutat: hogy esőtelen nyár
Fonnyasztó hevétől tikkadt el a határ;
Buzából, szénából, nem termett majd semmi,
Embernek, marhának, alig van mit enni.
Csendes az éj csendes… De Sárfészek felől,
Micsoda emberi alak merüle föl?
Hosszu pózna lába, mint valami kútgém,
Halvány képe mintha mondaná: „ehetném!”
Rongyos a kaputja, alig fityeg hátán,
Száradt torka mintha hörgené: „ihatnám!”
Vállán, görbe boton batyuját hordozza,
Csizmája is ott lóg, de nincs megfoltozva.
Batyujában sincs más, mint egy ócska rékli,
Egy rossz nyakravaló s egy félpár fuszékli.
Lyukas lajbi-zsebe ki vagyon fordítva,
Hogy egy krajczárja sincs, nyiltan bizonyítja
Szánalomra méltó, nyomoru egy alak;
- Szabó-legény –, csak az nem látja a ki vak.
Porvárra igyekszik, Sárfészken az este
Megverte a májszter, aztán elkergette.

Most a határhoz ér. Meg kell hogy pihenjen.
Nincs annyi ereje hogy egy tappot menjen.
S mint ha fáradt barom lerázza az igát,
Ugy veti le ő is a fa alá magát.
Nagyot sohajt, - s mintha felelne valaki:
Nagyot sohajtanak a fa bús ágai.
Kisértetet gondol: fel néz megijedve…
S ah!… a szép fán függni jó egyszerre kedve.
Minek élni? Minek hurczolni a terhet?
Egy hitvány maiszter befogad, - kikerget! - 
Nincsen a zsebében egy árva garasa.
Egy itcze sörre, hogy somját elaltassa;
A csizmája lyukas, és az inge ronda,
Kalapja tertyedt mint egy csiperke gomba;
Legbecsesb jószága még a nyakravaló,
Rá akassza magát, - az is arra való.
S mily szép halál lenne… zöld-fa sudarára,
Hol édesen csipog egy piczin madárka.
Gazdag lombok között, hives árnyék alatt,
Egyszerre halni meg: mily édes gondolat!
Felakasztja magát… fel… az lesz belőle.
Siet is úgy tenni a mikép beszéle;
A nyakravalóját kirántja hirtelen,
Gyönyörü hurkot vet a tarka kötelen, -
s hogy egyik szavam a másikba ne öltsem:
Ott függ a szép fának gyönyörü gyümölcse!

Jó a reggel. Kelet tájain megvirad.
A harmat a lomb közt egy új hullát sirat.
Vásár van Porváron, s hol az ut tekereg,
Jőnek megterhelve négy-ökrös szekerek.
Nem telik egy óra, - s Porváron, Sárfészken
Beszélik már a hirt minden mészárszéken.
Hallja a két tanács, - s iszonyu a szégyen -
- Az akasztott ember már melyiké légyen?

Sárfészek mond: „No most Pervár álljon elő!
Ha övé a nyárfa – most temesse el ő.
A ki é a fa, - hát a gyümölcs is azé,
A kié, szedje le – avagy nem igaz-é!”

Porvár meg azt mondja: „Sárfészek a nyárfát
Magáénak mondta, legyen az övé hát.
Küldjön ki kebléből egy-két meg bizhatót,
Vágassa le vele a fáról a szabót!”
Bezzeg van nagy dolog, allegál mindenik,
A határ nyárfája nem kell már most nekik;
S a míg allegálnak, a sok beszéd alatt
Az akasztott embere felakasztva maradt.

De a vármegyéhez megy a historia,
Jó a két városhoz a citatoria,
S az ítélet így szól: „Porvár leveteti,
Sárfészek pedig a hullát eltemeti.
Mindkettőjöknek hogy legyen benne részek,
S ne veszekedjenek Porvár és Sárfészek.
Mi pedig illeti a határt: a nyárfa
Nincs sem porvári sem sárfészki határba;
A kettő között áll, s egynek sincsen jussa
Hogy szép gyümölcseit magának tarthassa!”
- Dictum, factum úgy lett. Sárfészek és Porvár
A régi vetélyről egy jótát sem szól már.

Még jó hogy hallgatnak, s veszekedésökre
Lakatot vetett a sors ekép örökre.
Helyre van állitva már a világ béke,
Sárfészek s Porvár közt harcznak, pernek vége.
S a békesség óta, öröm nézni, már-most
Mily szépen virágzik a két szomszéd város.

Vajha sok ember is a kik egymás ellen
Agyart-fennek, s vivják egymást mind szünetlen,
Porvár és Sárfészek példájából azon
Tanuságot vennék, hogy nincs semmi haszon
Az egymás elleni áskapalódásból,
Jobb bizony: magokhoz fordulni egymástól,
Többre halad a ki tétlenül nem hever,
S mindenki a maga háza előtt seper.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.