Jenőfi (Szeberényi Lajos 1820–1875): Forradalmi szikrák

1.
Fére a sopánkodással,
Gyásznapok emlékivel;
Tettre vár a népszabadság,
Szabadságért tenni kell!

Hát ne mondjátok nekem, hogy
Nagy volt egykor a haza,
Mig tömjenfüstöt csak önnön
Istenének áldoza;

Hát ne mondjátok, hogy Róma
Hatalmában nagy vala,
S hogy a hellen népet áldá
A dicsőség angyala;

Hát ne mondjátok, hogy boldog
Galliának nemzete,
És hogy Albionra a nap
Éltető sugárt vete;

És hogy tul az oceánon
Nagy Washington szép hona -
Fére most a bámulással,
Tettre hí a hon szava.

Csak akarjunk, s minket is fog
Bámulni a nagy világ,
Csak akarni kell, s lezúzva
Zsarnok és a szolgaság!

Vagy ha nem, ha tétlen állunk,
S önkény ülend diadalt,
Százszorozva érdemlé olly
Gyáva nemzet, hogy kihalt.

Fére hát sopánkodással,
Nagy napok emlékivel;
Tettre vár a népszabadság,
Szabadságért  t e n n i  kell!

2.
Ifjak, föl a népcsatára,
Fegyvert, kardot fogjatok!
S elvesznek, mint naptól köd az
Alvilági fajzatok.

És ha nincsen mindeniknek
Gyilkolásra fegyvere:
Alkosson a zsarnok ellen
Kőfalat vaskebele.

Hulljanak bár csatasíkon
Ezeren, mint ládozat,
Veszteségünk még se lesz nagy,
Ha a nemzet nagy s szabad.

Sírjaink halmán fölépül
A szabadság temploma,
S végnyugalmunk édesebb lesz,
Ha szabad lesz a haza.

3.
Örvendj, magyar, uj nap derül,
Mellyről a jégkebel hevül,
Egy nagy tavasz Árpád hona,
Legszebb virág: a  n é p   j o g a.

A hont vak éjhomály fedte,
Baglyok huhogtak felette, -
A vészes halálmadarat
Legyőzte a  n é p a k a r a t.

Rablánc csörgött karjainkon,
Alatta nyögött egész hon,
A nép nem emele panaszt,
Széttörve  ö n e r ő v e l  azt.

A szétágazó érdekek
Más lánccá egyesülenek,
a szent lánc, mi összefüze,
A szabadság tiszta tüze.

Mindent, mindent kivívhatunk,
Ha egy szivünk akaratunk,
S bár csapdos a tengerdagály,
A nép, mint egy szikla megáll.

S a nap, melly nyugoton leszáll
Egy szebb haza határinál,
Oda is elviszi a hirt,
a magyar mi lelkesen vítt.

De ha széjjelszakadozunk,
Nem egy szivünk, akaratunk:
Kaviccsá porlik a szikla,
Uj tél borúl határinkra.

Örvendj, magyar, új nap virad,
Mellytől a jégkebel dagad,
Egy nap tavasz Árpád hona,
Legszebb virág: a  n é p  j o g a!

4.
Kiküldtem a jövőbe
Keblem kivánatot,
Hogy megtekintse ott a 
Hőn imádott hazát.

És visszajött az érzet,
Sötéten, mint a sír,
Mert ott gyászos dolgokról
Terjenge szét a hír.

S a gyászos sejtelemnek
Panaszrezgései
Nem szüntek a kebelben
Kesergve zengeni. - 

De jött a boldog óra,
A szent szempillanat,
Mellyben a nép dörögte:
„Hazánk ismét szabad!”

Most kéjek tengerébe’
Uszik a romkebel,
Elszállt a honfájdalom
Minden keservivel.

Hisz nyugtot ennek a hon,
Ő adhat egyedül,
Mellyért, mint Vesta-oltár
Szent érzetben hevül.

5.
’Szabad népek hazái
A földön szerteszét!
Vegyétek uj testvértek
Forró üdvözletét.

Nem káprázott-e  a szem,
Nem csengett-e a fül,
Midőn megvitte a hír,
Hogy nálunk is derül?

Hisz századok során át
Honunk’ felhő fedé,
Hogy a népek világa
Nevét is feledé.

De melly most szétterüle,
a szabadság napja,
Árpád nagy nemzetének
Fényét megmutatja,

S ösmerni fogja a föld
A szabad nemzetet; -
szorítsatok testvérkint,
Népek, velünk kezet.

6.
Szorítsatok testvérkint,
Népek, velünk kezet,
Lepelbe elborítva
A gyászemlékezet.

És bár mi elmaradtunk
Távolra tőletek,
Célunk tietekkel egy,
Ti szabad nemzetek!

Célunk a népszabadság
És egy boldog haza,
Mire a mult viharja
Sok átkot halmoza.

Célunkért híven küzdünk,
És vagy kivívjuk azt,
Vagy a sors népszivünkben
Halálsebet fakaszt.

7.
Tíz év előtt s tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
Akkor a víznek árjai
Kezdének rajtad zajlani;
Most az ébredt népár zajog,
Keblében ihletláng lobog.

Tíz év előtt s tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
A vízár mindent rombola,
Hová hulláma eljuta;
A népár rombol és teremt, -
Az ördögi, ez tiszta, szent.

Tíz év előtt a tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
Ha ujra fordul egy tized,
Fog e sugárzani díszed?
Hoz e gyümölcsöt a csíra,
Melly hull földed határira?

8.
Aludt e nemzet, s álmodott
Száz és több éven át,
S ördögi vérszopó nadály
Emészté a hazát.

Aludt e nemzet,s álmodott,
Szép üdvét álmodá,
És alma közt rá a kaján
Bilincsét láncolá.

S a nemzet folyvást álmodott,
Mint csöndes síri bék,
Rablánc csörgését álmai
Üdvhangnak színlelék. -

Szabadság hangja dördüle
A távol nyugoton,
Belé vegyültek jobbjaink -
S fölébredett a hon.

A sír üréből, hol aludt,
Feljött a nemzedék,
Szemébe a szabad világ
Sugára ütközék,

És sír dombján, a hol aludt,
Virágok diszlenek,
Várók, hogy füzérré kössék
A szabad nemzetek.

Ki eltiporta a jogot,
Elűzve a kaján,
Örömhangok terjednek el
Végig a nagy hazán.

Örömhangod szép nemzetem
Egy nagyszerű ima,
Melly a megtisztult légen át
Száll ég határiba.

Soká pihentek ereid,
Fölébredt nemzetem,
Munkára hát, - mindenfelé
Vár a szent küzdelem.

Bár mások elhagyának is,
S messze haladtanak:
Van új erőnk álom után,
Utánok, honfiak!

9.
S mivel fölébredénk,
Mivel ébren vagyunk,
És uj napunk derül:
Tétlen nem állhatunk.

Kit merre hivogat
Lelkének istene,
Munkában lássa őt
A nemzet reggele.

S az éj homályiból
Még sok bagoly huhog,
Őrizni kell a hont,
S örökre élni fog.

És mert a keleten
Még éj uralma van,
Zsarnok hatalma dúl
Kormos homályiban,

Ki gyűlöli a jót,
Üldözi a napot:
Hazámnak fiai
Ébren virasszatok.

S ha jő az éj ura,
Nyomán a szolgaság,
Kardot ragadjon az
Agg és az ifjuság.

Mint nádat a kasza,
Döntjük a sereget,
Örömriadalunk
Megtölti a leget.

10.
P…….ihez.
Te tőlem elszakadtál,
Tán mert magasabban állsz, 
És mert – melly egybefüze -
Tört a baráti lánc.

De hisz a szolgaságnak
Lerombolt romjain
Egy új erős vár épül
Hazánk határain.

A vár legyőzhetetlen,
Neve: t e s t v é r i s é g,
Benne szentelt oltáron
Szabadság lángja ég.

S te, ki a vár falára
Szinte hordál követ,
- Mert az egész hazában
Viszhangzák esküdet -

Te ellököd magadtól,
Jövő  t e s t v é r e d e t,
Ha féreösmeré is
Tán egykor szivedet?

Testvéredet, ki a hont,
Mint te, úgy szereti,
S csak fáj, hogy ére, mit te
Tevél, nem teheti.

De míg te a falakra
Köveket halmozál,
Bár csak kavicsot horda,
De tétlen ő sem állt.

Az egybeolvadásnak
E szentelt ünnepét,
Tedd még magasztosabbá,
Fogadd el jobb kezét.

És bár erőm parányi,
- De nagy szümben a láng: -
Közös erővel küzdünk,
Ha sors vészt hoz reánk.

11.
Mohács, Mohács, halálcsapás,
halálcsapás ért tégedet;
Sokszor sirattuk síkodat,
Sirasd magas most hiredet.

Ha kérdi majd a maradék
Egykor a multak titkait,
S mutatja a kor istene
Hazájának nagy napjait:

Nem téged fog említeni;
Melly dicsőségünk elnyeléd;
De Pestet és tavaszelőt -
A nemzet fényes reggelét.

12.
Az  é j- és  s á r g a  szín
A halálnak jele;
Mi már fölébredénk,
le vele, le vele!

Sárga s fekete szín
Terhes  b o r ú  vala:
De nekünk földerült
A népjog  h a j n a l a..

Tűzzük az elvonult
B o r ú  helyébe hát
Ébredő nemzetünk
Szivárványzászlaját.

13.
Tolong a nép, riad a hang,
Mozgás mindenfelé,
Nagy nap! Ezt a népakarat
Ünneppé szentelé.

Ünneppé, mert fölszabadult
Átkos bilincsibül
A szellem gyermek – gondolat,
A nép azért örül.

Egy ezred évet éltünk át
Néhány óra alatt,
Mert egy ütéssel lett szabad
Szó, érzés, gondolat.

Ne kárhoztasd a nemzetet,
Hogy kéje végtelen,
Hiszen kesergtünk eleget
A hosszu éjelen.

Oh bár tehetném évekké
E boldog perceket,
Hogy minden év deritené
A magyar nemzetet.

S az évek sorsa végtelen
Volna, mint a világ,
És csak a multkor mondaná
Mi az a szolgaság!

14.
Jöjj elő, történetek Musája,
És bámuld a nagy napot,
Millyet lángoló szemed szikrája
Még soha nem láthatott.

Küzdött a nép joga érzetében,
És kivítt nagy diadalt:
De polgárvér küzdelme hevében
Nem szennyeze vívó kart.

Nézzetek a nemzet zászlajára,
Tiszta az s szeplőtelen,
Fátyolt vetve nemzetünk multjára
Szebb jövőt hoz a jelen.

Rajta hát, magyar nép, a munkára,
Melly erőt kiván és férfikart!
S elkiséri szabadság sugára
Üdvpartjához a magyart.

Forrás: Forradalmi szikrák Jenőfitől. Pesten, 1848. Magyar Mihál, könyváruldájában.