Tompa Mihály (1817-1868): Emléksorok egy szép hölgyhez

 

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csodás kincsével, oh hölgy, gazdagon!

Szemed nap. Kebled vakító haván
Sötéten borong fürtid éjjele;
Hogy a fénytől ellankadt pillanat,
Meg-megpihenni sülyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van,
Boldog, ki lát, kihallja hangodat, - 
Mi vagy mégis magad? – B o l d o g t a l a n!
*
Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arczod, - nemes kebledet:
A melyet a fájdalmak szélvesze
Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam mint ömlött el ajkidon
Ősi szellőként a bús halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed;
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márványnemtőt a ravatal felett.
*
Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes,
S b o l d o g t a l a n! Oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arczod kellemét.

Oh hölgy! Tűrd a könycseppet arczodon,
Szoritsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors, nehéz méltatlan szenvedést,
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.
*
A gazdag kebel, melly dús bányaként
Rejti a szív valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan, -
Szenvedő  jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,
Mellyet a szomjazó virágnak ad;
A gyenge fűszál mégis m e g h a j o l
A ragyogó, a gazdag k i n c s  alatt.

Nem gazdag é a gyöngytermő csiga?
- Ki hányatik hullámos tengeren, -
És a fájdalom keblében lakik,
Hogy a mosolygó drága gyöngy terem.
*
Regét mondok. Eljött a kikelet,
Bús volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki,
Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És úgy lőn a mint ohajtása volt;
Midőn felébredt egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dús-gazdagon.

Gazdag lett díszben, - de  b o l d o g t a l a n!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt,
Megtörtek, elszáradtak ágai.
*
Büszkén s titkon viseld fájdalmidat!
Hadd irigyelje sorsod, a ki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy! senkinek,
Hogy lássa a bánat bentört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,
Részvét könyét mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű rádtolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fen tégedet;
Jó hölgy! Csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhületet.
*
Ne trtsd mint rabmadárkát a r e m é n y t,
Hogy lágy szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a színes jövő,
S még jó ha nem hoz új fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
S ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldogok is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az e m l é k e z e t:
Fényes de roncsolt törékeny csiga,
A mit hullámiban a partra vet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.