„Müvész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő
S ez ut hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számra nő.”
Ám hadd legyen; nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntlan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlkezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először utnak eredete;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen
- Mint bárkán a galamb – az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik őt körül
Gyermekorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő – tán már csak néhai -;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épit, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd,
Anyai tejnek édes folyama;
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et.
Vagy a sohajszócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivü nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkról ajkra száll, -
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terül,
Ott érzi végét a  k ö l t ő  h a z á j a;
Azon túl  maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – egy  e g y!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyset tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honé r t, e  hon n a l  s hon n a k  él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Viszhangja messze ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár hogy a nép és hazája pusztul
És a jövendő hallgat – nem felel;
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.