A legnagyobb magyar
nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné Kölcsey Ferencet is. S
folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság
önismeretének és öntudatának máig ható mintái. Mindannyiuk közt a legelső
ideál, a múlt század igazi, folttalan példaembere Kölcsey Ferenc.
Csak egynéhány
magyar költő akad, akitől bárki tud idézni, s közülük Kölcsey az egyik. Hiszen
ő írta nemzeti himnuszunkat. Nem szánta nemzeti himnusznak ugyan, de talán
éppen azért olyan maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az
eszmeiséget és feladatkört is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a
közélet porongján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak nemzeti imaként is kisebb
volna a jelentésköre, ha Kölcsey nem állna mögötte egész életművével.
A legszentebb magyar
költemény szerzője, de e műnek csak az első szakasza igazán közismert. Bár
lírai alkotásainak száma nem túlságosan magas, önértéke s irodalomtörténeti
hatása az egésznek jelentős. Ugyanez áll értekező szépprózájára, amelynek
viszont terjedelme is lenyűgöző. S nagyfokú tematikai és műfaji változatosság
is jellemző reá: irodalmi, esztétikai, filozófiai, erkölcstani,
történettudományi írások, politikai beszédek egyaránt megtalálhatók köztük. Ide
tartozik a nevezetes Országgyűlési napló
s az igen gazdag levelezés is.
Korának ez a talán
megműveltebb, legolvasottabb, a korszellemet a legösszetettebben megértő és
képviselő magyarja nemcsak külországokban nem juthatott el soha, nemcsak a Pozsonyhoz
igazán közeli Bécs maradt vizuálisan ismeretlen számára, hanem Pestet is csak
megállóhelynek tekinthette ügyes-bajos útjai során. A magyar végekről,
Sződemeterről, Álmosdról, majd leggyakrabban Csekéről utazott Pestre, s ő volt
az első írónk, aki teljes mélységében, gondolati és köznapi tapasztalatokban is
megmutatkozó összetettségében érzékelhette Magyarországnak önmagában való
elmaradottságát is, a rendelkezésre álló emberanyagnak a változásokra való
alkalmatlanságát is meg azt is, hogy a „Nyugat” hozzánk képest ugyan
iszonyatosan előre van, az általa vallott elvekhez, eszmékhez, ideákhoz képest
azonban csak gyarló állapotban leledzik.
Művész, tudós és
politikus volt, mégis arra kényszerült, hogy – Berzsenyihez hasonlóan – egy
isten háta megetti alucskában gazdálkodjon, s azokkal a jobbágyokkal és
rokonokkal perlekedjen – egyszersmind pereskedjen -, akikért mély felelősséget
is érzett. Korán meghalt öccse családjának vált gondviselőjévé, de aligha csak
ezért nem nősült meg soha. Szerepet játszhatott a körülmények többszöri
szerencsétlen alakulásán túl a személyiség talán legmarkánsabb jele is: ideál
és való állandó ütközése, az egyik végletből a másikba való gyakori átváltódás.
nem volt hangulatainak rabja ez a rendkívüli tudós elme, s talán kedélybeteg
sem, és az is túlzás lenne, ha mt és legmeghatározóbban a kor volt ilyen a
magyar világ a 19. század elején különösen kiélezetten mutatta fel a haladás
lehetőségét és a végzetes lemaradás veszedelmét. Egy nemzet sorsa vált
kérdésessé, s ezt felmutatni, a jobbik út harcosává válni: kötelesség volt
Kölcsey számára. Az örökös megváltás
tárgyában mondott beszéde így összegezi ezt 1834-ben: „… itt nem egyes
emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van,
mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt
nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet.
Nem egyébbel pedig, csak olyan közös érdekkel, mely a társaság tagjait
egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!”