2012. dec. 13.

Vasy Géza: KÖLCSEY FERENC (1790-1838)




A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. Mindannyiuk közt a legelső ideál, a múlt század igazi, folttalan példaembere Kölcsey Ferenc.

Csak egynéhány magyar költő akad, akitől bárki tud idézni, s közülük Kölcsey az egyik. Hiszen ő írta nemzeti himnuszunkat. Nem szánta nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért olyan maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatkört is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porongján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak nemzeti imaként is kisebb volna a jelentésköre, ha Kölcsey nem állna mögötte egész életművével.

A legszentebb magyar költemény szerzője, de e műnek csak az első szakasza igazán közismert. Bár lírai alkotásainak száma nem túlságosan magas, önértéke s irodalomtörténeti hatása az egésznek jelentős. Ugyanez áll értekező szépprózájára, amelynek viszont terjedelme is lenyűgöző. S nagyfokú tematikai és műfaji változatosság is jellemző reá: irodalmi, esztétikai, filozófiai, erkölcstani, történettudományi írások, politikai beszédek egyaránt megtalálhatók köztük. Ide tartozik a nevezetes Országgyűlési napló s az igen gazdag levelezés is.

Korának ez a talán megműveltebb, legolvasottabb, a korszellemet a legösszetettebben megértő és képviselő magyarja nemcsak külországokban nem juthatott el soha, nemcsak a Pozsonyhoz igazán közeli Bécs maradt vizuálisan ismeretlen számára, hanem Pestet is csak megállóhelynek tekinthette ügyes-bajos útjai során. A magyar végekről, Sződemeterről, Álmosdról, majd leggyakrabban Csekéről utazott Pestre, s ő volt az első írónk, aki teljes mélységében, gondolati és köznapi tapasztalatokban is megmutatkozó összetettségében érzékelhette Magyarországnak önmagában való elmaradottságát is, a rendelkezésre álló emberanyagnak a változásokra való alkalmatlanságát is meg azt is, hogy a „Nyugat” hozzánk képest ugyan iszonyatosan előre van, az általa vallott elvekhez, eszmékhez, ideákhoz képest azonban csak gyarló állapotban leledzik.

Művész, tudós és politikus volt, mégis arra kényszerült, hogy – Berzsenyihez hasonlóan – egy isten háta megetti alucskában gazdálkodjon, s azokkal a jobbágyokkal és rokonokkal perlekedjen – egyszersmind pereskedjen -, akikért mély felelősséget is érzett. Korán meghalt öccse családjának vált gondviselőjévé, de aligha csak ezért nem nősült meg soha. Szerepet játszhatott a körülmények többszöri szerencsétlen alakulásán túl a személyiség talán legmarkánsabb jele is: ideál és való állandó ütközése, az egyik végletből a másikba való gyakori átváltódás. nem volt hangulatainak rabja ez a rendkívüli tudós elme, s talán kedélybeteg sem, és az is túlzás lenne, ha mt és legmeghatározóbban a kor volt ilyen a magyar világ a 19. század elején különösen kiélezetten mutatta fel a haladás lehetőségét és a végzetes lemaradás veszedelmét. Egy nemzet sorsa vált kérdésessé, s ezt felmutatni, a jobbik út harcosává válni: kötelesség volt Kölcsey számára. Az örökös megváltás tárgyában mondott beszéde így összegezi ezt 1834-ben: „… itt nem egyes emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak olyan közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!”

A nemzeti érdekegyesítés programja ez, s ez a kiegyenlítő szándék munkált Kölcsey lírájában, esztétikai elveiben is. Klasszicistaként indult Kazinczy táborában, és romantikussá lett, de e két irányt, a tüzet és a vizet is összebékítette. Az emberi lét értelmessége és a céltalanságérzet kettőssége is ott vibrál szemléletében. A Vanitatum vanitas talán azért is mutatja oly kiélezetten az utóbbit, hogy ezzel is cselekvésre késztessen: „Hát ne gondolj a világgal, / Bölcs az, mindent ki megvet, / Sorssal, virtussal,nagysággal / Tudományt, hírt s életet. / Légy, mint szikla, rendületlen, / Tompa, nyugodt, /S kedv emel vagy bú temet, / Szépnek s rútnak húnyj szemet.” A tudós alkotó igénye és a romantikus ihletettség, a fegyelem és a csapongás, a kiegyensúlyozottság és a végletesség, a gondolati és az érzelmi megmunkáltság szerves egységet hoz létre legjobb munkáiban. Összefoglalja a felvilágosodás és a klasszicizmus legfontosabb hozadékát, ugyanakkor meg is alapozza egy új korszak lényegét a romantika irányzatára s a reformkor céljaira egyaránt érvényesen.


HIMNUSZ
A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Egy nemzeti himnusz aligha lehet higgadt elemzés tárgya, az alapjául szolgáló műalkotás azonban igen. S talán éppen az a legcsodálatosabb e költeményben, hogy utóélete visszamenőleg is igazolja szinte mind magát a művet, mind a benne megnyilvánuló történelemszemléletet. Állítják sokan, hogy sötéten látó alkotás a Himnusz, de milyen volt a magyarság történelme az 1823 óta elmúlt időben? Ezért van az, hogy e szöveg nem csupán becses történelmi hitelű emlék, és pusztán a mindenkori jelenre ráhangolt befogadó is teljesen át képes élni közlendőjét. Aligha volt és van műalkotás nagyobb hatással történelemszemléletünkre. S annak domináns jellegére: etikai beállítottságára.

Ugyanakkor az is igaz, amit kutatók sora adatolt, hogy e műnek és szemléletének nagyszámú előzménye lelhető fel nemcsak a 19. század elején, hanem sokkal korábban is. Legerőteljesebben a reformáció korából, hiszen akkor alakult ki az a biblikus szemlélet, amely a magyarság sorsát bűneivel hozta kapcsolatba, isteni büntetésnek mutatva be a török dúlását, az ország szétszakadását. S a névtelen vagy a nagyközönség számára ismeretlen szerzők mellett olyanok is e felfogásra alapoznak, mint Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben, s e műben a nemzeti sorsot formáló bal- és jó szerencse is döntő fontosságú. Kölcsey korából elsősorban Kisfaludy Sándor (Somló) és Berzsenyi Dániel (A magyarokhoz) műveire lehetne utalni, de az időszak kismestereire is. Nem az elképzelhető vagy valóságos hatások a lényegesek azonban. A Himnusz szinte minden egyes motívumának, képének, eszméjének meglelhetjük forrását vagy éppen forrássorozatát. Ezek halmazából mégis éppen Kölcsey Ferenc alkotott szerves egységű költeményt, amelynek eredetisége a képzetek, formák és közhelyek következetes esztétikai megalkotottságában lelhető fel.

Közismert, hogy a Himnusz 1823. január 22-én keletkezett, pontosabban, ekkor nyerte el végső formáját. Kölcsey nagy műgonddal dolgozott szövegein, és még ha hirtelen ihlet lökte is napvilágra e művet, gondolati anyaga hosszas készülődés eredménye. Ugyanis nemcsak irodalmunk történetében találhatók meg e mű előzményei, hanem Kölcsey alkotói műhelyében is. Csak a költeményeit lapozva, az 1811-es Andalgásokkal lehetne kezdeni a sort, amely már kétféle hazát állít szembe, a messzeföldét („Boldog, kinek szép hont adának / A sors örök törvényei”) és a mienkét: „Itten vérző honunk vidékin / Nyögő szél érvén keblihez / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan tévedez.” Majd olyan versekre kellene figyelni, mint a Rákos nimfájához (1814), a Rákóczi hajh… (1817), a Rákos (1821), s aztán folytatni a sort a Himnusz után keletkezett művek magyarság- ás hazaképével.

Csonka lenne azonban e mű legszűkebb szövegkörnyezete is, ha nem említenénk a szomszédságában, 1823 február-áprilisában keletkezett Vanitatum vanitast, ezt a Himnusz mellett és azzal együtt is legtöbbet elemzett, talányos Kölcsey-alkotást, amely hiábavalóságok hiábavalóságának látja a földi létet. E vers talánya elsősorban nem is a többféle értelmezési lehetőségből következik, hanem éppen abból, hogy a Himnusz szerzője írta szinte párhuzamosan e két művet, amelyek kioltják egymás egyidejű érvényességét.

Természetesen egy összefoglaló érvényű költeménynek nemcsak irodalomtörténeti előzményei és párhuzamai vannak, hanem kor- és személyiségtörténetiek is. 1822 őszén nemesi ellenállás bontakozik ki I. Ferenc rendeletei miatt (újoncállítás, hadiadó ezüstpénzben). A megelőző években – a napóleoni háborúk lezárultával –konzerválódik Európa politikai berendezkedése, a mi térségünket illetően a „Szent Szövetség” révén. Kölcsey Ferenc pályaképében az 1818-1822 közötti évek válságos időszakot jelentenek. Egyszerre világ- és költészetszemléleti a válság, amelynek mélységére egy későbbi levél is utal: „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám.” (Szemere Pálhoz, 1833). A sötét képek 1823-ban sem szűnnek meg, de az alkotói válság igen: a költő magára talál.

A Himnusznak nemcsak a címe, de a műfaja is himnusz, s őrzi a műfaj legrégibb vonásait, azaz az isteni hatalomhoz segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A himnuszok ódai szárnyalásúak, az ódától lényegében csak az különbözteti meg őket, hogy az ódák címzettje nem csak Isten lehet. Az újkori himnuszok ritkábban szólnak Istenhez, s ezért a műfaj szinte „feloldódott”. A kivételek és a tiszta példák közé tartozik Kölcsey műve, s ebben szerepe lehet annak is, hogy oly sok szállal kötődik a régi magyar költői hagyományhoz.

A himnusz megszólítottja Isten, a megszólító, a vers beszélője a költő, aki közvetítésre vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a maga nevében szól tehát, hanem egy közösségében, amellyel azonosnak kell tudnia magát, de amelytől el is különül, hiszen olyan vonásait látja, amelyek igénylik a távolságtartást is. Az alkotó történetfilozófiai szemlélete – amelynek fonákját mutatja fel a Vanitatum vanitas – szintén igényli a távolságtartó gesztust, hiszen „magasabb” szempontból a magyarság történelme csak epizódja a világtörténetnek. Nyelvi szinten az igeidők használata mutatja ezt az ambivalenciát. Az 1. és a 8. versszakban – a keretversszakokban – egyértelmű a közvetítő szerep, a magyarságról egyes szám 1. személyre: a közvetítő közvetlenül is érintett, ő is azok közé tartozik, akikért szót emel, a maga számára is kéri a „víg esztendőt”. E megfogalmazásba a szokásos újévi köszöntők is belejátszhattak, akárcsak a versindításba: a vígság, a jókedv, a bőség képzetei, az „Adjon Isten minden jót / Ez új esztendőben” kívánsága mindenki számára ismerős. E bármely évre vonatkoztatható vágyakozást tágítja a nemzeti történelem méreteire a költő. Aki egyébként éppen 33. életévében jár, krisztusi korban van, s ez az életkor, akárcsak az év újulása, egyaránt számvetést előhívó helyzet lehet, különösen többéves válság után.

Kölcsey verseinek gyakori kulcsfogalmai: Isten, a Géniusz és a Sors. A Géniusz a nemzet őrszelleme, s jelen esetben Istenre ruházza ezt a feladatkört. A Géniusznak – Istennek – kell megküzdenie a Sorssal, pontosabban a balsorssal, hogy az jósorssá oozta meg de a nemzet bűneivel eljátszotta jósorsát, s magára vonta Isten büntető haragját. A bűnöket nem részletezi a költő – talán azért sem, mert annyira magától értetődőnek tartja őket -, csupán egyet emel ki közülük: a széthúzást, az önpusztítást, a nemzeti egység hiányát. Nem véletlenszerű e kiválasztás: az alkotó e tényben látja a nemzeti bajok folyamatos forrását. Ez az a szinte mitikussá váló ősbűn, amelynek megfogalmazása az 5-6. szakaszban a költemény egyik esztétikai csúcspontja. E bűn felismerése is megérteti velünk, hogy az esztéta és a politikus is kiegyenlítő szemléletet képviselt. A bűnösöknek bűnhődniük kell, de a büntetés nem lehet „életfogytiglani” a nemzet életében, mert az már igazságtalan lenne. Ezért jogosult az Istenhez intézett könyörgés: szánja meg választott és megvert népét, bocsássa meg bűneit, amelyekért sokszorosan vezekelt már. A könyörgésre azért van szükség, mert a nemzet ereje mind fogyatkozóbb, magától aligha képes megcselekedni a csodát, de ezt nem is tehetné az isteni gondviselés jótékony fordulata nélkül. A bűnök legsúlyosabb következménye a rabság lett, azaz a szabadság hiánya, másrészt a bőség évszázadaira a nyomor következett. A fordulópontnak Mohács mutatkozik, s e korban általános történelemképet azóta se vitatta a tudomány: nemcsak a középkori, de a szuverén Magyarország is ekkor szűnt meg.

A keret jellegű s a megszólítással is Istenhez forduló nyitó és záró szakaszok közti történelmies képsor a dicső múlt, a paradicsomi állapotok rajzával indít (2-3. szakasz). Ám miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált, s jön a büntetés a 4. szakasztól. Előbb tudjuk meg a büntetést magát, csak utána következnek az egyszerre bűnösséget és büntetést is rejtő képek az 5. szakasz második felétől. A szép hazám birtokos személyjele a könyörgő legszemélyesebb vallomásának rejtett kifejezése. Olyannyira, hogy utána az üldözött sorshelyzetébe magát a költőt is beleérthetjük, ő az, aki „nem lelé / Honját a hazában”. Ezen a helyen válik a történelmi képsor múlt idejű igehasználata jelen idejűvé, s már ez is fölöslegessé teszi a vitát, hogy vajon eljut-e a költő a történelmi képsorokban a jelenig. Különben sem az eseménytörténeti teljesség, hanem a kétféle sorshelyzet megragadása a költői cél. És ezt igazán nem keresztezi az sem, hogy a dicső múlt sem volt egészen bűntelen, hiszen akkor nem jött volna a mongol pusztítás; s a bűnhődő múlt és jelen is fel tudja mutatni a magyarság pozitív tartalmait, hiszen az üldözöttek és szép hazával azonosulnak mintegy. A 7. szakasz összefoglalóan kiélezi a 2-6. szakaszok ellentétező hazaképeit, egyértelmű alapgondolattá téve a rabság-szabadság ellentétpárt is. Rabnak és árvának mutatja a hont, nemcsak az emberiség, de az Isten szánalmára is igazán méltónak. A záró szakasz nem egyszerű megismétlése az elsőnek: a szövegmódosítások a „Bal sors akit régen tép” gondolatkörét mélyítik el, s a megáldás helyett a megszánás kérése még reménytelenebbnek mutatja a helyzetet.

A költemény mélyszerkezete még erősebb tagoltságot, párhuzamosságok és ellentétességek sorát tárja elénk, s a legtöbb elem a virágzó és a halott-haldokló haza szembeállítását szolgálja. Az Istenhez címzett himnuszba a 2-3. szakasz révén beépül egy haza-himnusz is, amelybe rejtve fellelhetjük a legfőbb haza-jelképeket: a címert (bércek, folyók), a zászlót s a haza virágzásának bizonyítékát: a gazdagságot és a katonai erőt. Mindezek hiánya a bűnhődés velejárója, s még a táj, a természet szintjén is ellenséggé válik a haza hű fiai számára.

A Himnusz csak az Aurora 1829. évi kötetében, majd 1832-ben, Kölcsey verseinek kiadásában vált olvashatóvá. A Nemzeti Színház 1844-ben írt ki pályázatot megzenésítésére, Erkel Ferenc nyertes művét még abban az évben bemutatták, s bár közismertté vált, még sokáig inkább a Szózatot tekintették nemzeti himnusznak. Csak a századfordulóra változott a helyzet, s vált – ha akkor még nem is hivatalosan – nemzeti himnuszunkká Kölcsey alkotása.

ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen kűzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva állt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

A Himnusz megalkotása után még bő 15 esztendő adatott Kölcsey Ferenc számára. 1829-ben kezdi el Szatmár megyében közéleti tevékenységét, 1832 végétől 1835 elejéig országgyűlési követ. Sokat és elég folyamatosan dolgozik, de lírai művet továbbra is keveset alkot, ami azért is paradoxnak látszik, mert méltatói megegyeznek abban, hogy eredendően lírai alkat. Mintha húzódozna ettől a számára oly természetes önkifejezési formától.

Ez a 15 esztendő a magyar reformkor kibontakozása, történelmünk, irodalmunk, egész művelődésügyünk nagyszerű fénykornak első szakasza. Kölcsey nyilvánvalóan megérti az idők szavát, ezért is vállal közéleti szereplést, de e szereplés közben mindegyre az előrehaladás gátjaiba kell ütköznie. Nemcsak kedélye hullámzott végletek között, a közélet történései is csapongtak. Kell-e erre kirívóbb példa a Kölcseyvel megesettnél? 1834 novemberében megtartja Pozsonyban híres beszédét. Az örökös megváltás tárgyában, és két hét múlva már kénytelen lemondani követi megbízatásáról, mert a megye megváltoztatta addigi követi utasításait, s ezeket a konzervatív nézeteket még egy Kölcseynél kevésbé megingathatatlan jellem sem vállalhatta volna önbecsülésére igényt tartva. A belső széthúzás mellett a bécsi kamarilla ármánykodásait is tapasztalnia kell. Ennek tükre a Wesselényi-per is, amelynek védőiratán utolsó évében dolgozott a költő.

A Zrínyi második éneke már címével is utal előzményre. Ez lehetne persze magának Zrínyinek a műve, a Szigeti veszedelem is, de nem erről van szó. 1830 júliusában keletkezett a Szobránci dal, amelynek a cenzúra miatt – hogy a mű jelentésköre a múltba helyeződjön – a Zrínyi dala címet adta a költő. Kölcsey nemzetszemléletének a Himnuszban kibontakozó eszmeköre épül itt tovább, de nem a kiegyenlítődés, hanem a kiélezés irányában. A bűn itt is etikai jellegű, de nem a testvérharc a lényege, hanem az eszmék nélküli élet. A haza lakóinak „nincs magasra való szenvedelme”, nincsenek hősök „a gyáva kor”-ban, s egy „korcs” „faj állott a kihúnyt helyére”. A haza nem hon, lakói nem honfiak többé. Fizikai értelemben él az ország, de erkölcsileg halott. isten  nem „szánta meg” e népet.

S ezt a sötétebbre komoruló képet viszi tovább, változtatja éjfeketévé Zrínyi második éneke 1838-ban. A műnek két szövegelőzményét ismerjük, egy nagyon vázlatos, szinte nyers fogalmazványt s egy félig kidolgozottat. Egyik sem datált azonban, így legfeljebb feltételezhető, hogy – a lírai művet nehezen és lassan alkotó – költő esetleg több évig hordozta magában nemcsak a témát, hanem annak számára legutolsó és legkiélezettebb megfogalmazási kísérleteit is. A vers egyébként csak a költő halála után jelent meg a Versek 1840-re datált kötetében.  „Zrínyinek” e második énekét nemcsak azért nem követhette még egy harmadik is, mert a költő egy gyors lefolyású betegségben 1838. augusztus 24-én meghalt, hanem mert maga a mű is a halál képével zárul: a nemzethalál törvényszerűségként megmutatott látomásával.

A Zrínyi dala – amely egyébként nyaralás közben, a „szobránci szép napok” során keletkezett – katekizmusszerűen párbeszédes formájú: háromszor váltják egymást kérdező és felelő szakaszok. Kérdező és válaszoló személy azonos: Zrínyi az, vagyis a költő Kölcsey, aki a Rákócziak földjén aligha csak azért választotta Zrínyi szerepét, mert politikusi és költői gondjaik egybecsengettek. Oka lehetett ennek Rákóczi nevének a cenzúra szemében negatív hangzása: az ő harcainak emléke még eleven volt, akik ellen harcolt, azok most is ellenség voltak, míg a török ellen küzdelmek történelmi emlékké váltak már.

Kérdés és felelet egy kivetített belső vitát mutat, s éppen ez a szerkezeti forma azt a célt is szolgálja, hogy nyilvánvalóvá válhasson az ország helyzete, hogy mindenki megértse a veszedelem nagyságát, az erkölcsi feltámadás szükségességét. Mert bár a záró szakasz sírfeliratszerűen indul, az erkölcsi halottság még tetszhalálként is értelmezhető. A jelen lehangoló, de van egy embertömeg, amelyhez szólni lehet, s a szó esetleg hathat is.

A Zrínyi második éneke már feltételes kiútlehetőséget sem lát. A forma itt is párbeszédes jellegű, de éppen csak jelzetten, s ez még nyíltabban mutatja, hogy a beszélő felek egyugyanazon meditáló-vívódó személy tudatának ellentétes rétegeit képviselik. E vers a nemzethalál döbbenetes erejű látomása. Ismeretes, hogy e motívumot Herder Eszmék az emberiség történelmének filozófiájáról (1791) című művére szokás visszavezetni, amelyben –téves források alapján – az olvasható, hogy a magyarok „szlávok németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk”. Azonban nemcsak Herder ötletszerű állítása túlzás hanem hatásának egyedülivé tétele is. Való igaz, hogy a balsors korában különösen fogékonnyá vált a magyarság e hipotézisre, de még inkább igaz az, hogy a felvilágosodás korának történetfilozófiája központi kérdésként néz szembe a történetiség elvével. S ha egyszer a görögök, a rómaiak csodálatos antik világa befejezett múlttá vált, logikus volt ugyanezt a lehetőséget elképzelni bármely nép és kultúra számára. más azonban a rideg történelmi törvény általános érvényessége, és más ezt szinte személyesen átélni. Miként az ember halálának törvényszerű volta is másként érint bennünket, mint a saját halálunk tudata, annak közeledte, a nemzetek-kultúrák esetében is így van ez. Kölcsey a nemzet halálának közeli voltát szinte befejezett tényként állítja elénk, s e nemzetnek ő is tagja, ennek nevében könyörgött korábban Istenhez szánalomért, ennek nevében küzdött Pozsonyban a reformokért, ezt próbálta jobbik erkölcsi énjére döbbenteni a Zrínyi dalában, s ezért könyörög még most is gyámolításért, vezetésért, szánalomért. Végül még azért is, hogy legalább a jobbak, az igazak kicsiny raját tartsa meg a sors, s – Noéként szinte – menekítse át egy jobb világba.

Ám ilyen szánalomra segítségre, vezérlésre csak a Biblia Istene ad többször is példát. E versben azonban a beszélő nem Istenhez könyörög, hanem a sorshoz. Csak a korábbi szövegváltozatokban áll a sors helyett még isten, s ez a szócsere a vers lényegét érinti: Isten még talán kínálna kiutat, a sors azonban nem, hiszen ez a sors, bár megszemélyesítettként jelenik meg, nem létező személy, hanem a történelem folyamának alapelve. Ez alól a legtökéletesebb, a legnemesebb nemzet se tudná kivonni magát, csak annyit tehet helyes magatartásával, hogy késlelteti a folyamatot. Kölcsey célja történetfilozófiai értelemben éppen ez a késleltetés: a belátható katasztrófát a beláthatatlan jövőbe szeretné áttolni, s ehhez volna szükség a nemzet felrázására, a szilárd erkölcsökre. E feladat adott értelmet írói és politikusi tevékenységének, s a feladat kudarcát érzékelve szólal meg szinte legutolsó kísérletként e könyörgés, amely nem érheti el célját. Hiszen a két beszélő szinte egymás mellett szól el, mert szólamuk egybekapcsolódik ugyan, de a hazafi csak a veszély, a sors csak a törvény szintjéről szemlélődik. Az egyik gyors cselekvést követelne, a másik a történelem önmozgásának elvét állítja ezzel szembe. Ebben z ellentétben ott rejlik az a reformkori nagy felismerés is, hogy ma nem cselekszünk, elveszünk, és hogy senkitől nem várhatunk segítséget, magunkra vagyunk utalva. Sem égi, sem földi erőhatalmak és törvényszerűségek nem fogják helyettünk a boldog hazát megteremteni.

A sors szánalmat nem ismerő végső szózatának jelenidejűsége egy várható jövőre utal, mintegy költői törvénykönyvbeli paragrafusként adja elő a bűnök következményét is s egy másik, bűntelen hon boldogságát is. Ezt hirdeti a sors. Zrínyi második éneke mint műegész azonban nemcsak ezt közli. E zárás visszautal a sors első megszólalásának tartalmára is: a közösség felelősségére saját sorsának irányításában. A sors törvénye tehát nemcsak az, hogy a nemzetek-kultúrák elpusztulnak, hanem az is, hogy az önmagukat megújítani tudó nemzetek fennmaradnak. E sors nemcsak a törvény könyörtelenségét, közönyösségét képviseli, maga is mintegy érdekelt abban, hogy a történelem a szép és a jó felé haladjon, hogy „szebb arcot” öltsön „e földi kies határa”. Nem lineáris pusztuláselv, nem is hasonló fejlődéselv, hanem a kettő összetett hullámmozgása határozza meg a népek sorsát. E sorsot pedig magunknak kell formálnunk, azaz polgáraivá kell válnunk a hazának, „a négy folyam partjá”-nak. Zrínyi dalának zárlatában negatív a látomás a „más faj”-ról, Zrínyi második énekében viszont pozitív: szinte paradicsomi tájat fest a „más szózat és más keblü nép” köré miként a Himnusz 2-3. szakasza. S talán egy verstani sajátosság is elgondolkoztató. Mindhárom idézett költemény rímes-időmértékes, „nyugat-európai” típusú, s mindhárom ütemezhető hangsúlyosan is. E verstani szimultantizmus erősíti is, egymásba is hullámoztatja a gondolati-hangulati ellentéteket. Míg viszont a korábbi két mű trochaikus, azaz a hangsúlyossal egybecsengően ereszkedő ritmusú, a Zrínyi második éneke jambikus, azaz emelkedő ritmusú. Nem csak egy belső vitát, nemcsak annak párbeszédbe vetítését észlelhetjük, hanem a ritmusok vitáját is, ereszkedő és emelkedő jellegét. A vers végpontja, jövőképe vereség és győzelem egyszerre: a gyönge elhull, a küzdeni képes felemelkedik.

            (Forrás: 99 híres magyar vers 111-124. old. – Könyvkiadó, 1995.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése