A legnagyobb magyar
nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné Kölcsey Ferencet is. S
folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság
önismeretének és öntudatának máig ható mintái. Mindannyiuk közt a legelső
ideál, a múlt század igazi, folttalan példaembere Kölcsey Ferenc.
Csak egynéhány
magyar költő akad, akitől bárki tud idézni, s közülük Kölcsey az egyik. Hiszen
ő írta nemzeti himnuszunkat. Nem szánta nemzeti himnusznak ugyan, de talán
éppen azért olyan maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az
eszmeiséget és feladatkört is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a
közélet porongján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak nemzeti imaként is kisebb
volna a jelentésköre, ha Kölcsey nem állna mögötte egész életművével.
A legszentebb magyar
költemény szerzője, de e műnek csak az első szakasza igazán közismert. Bár
lírai alkotásainak száma nem túlságosan magas, önértéke s irodalomtörténeti
hatása az egésznek jelentős. Ugyanez áll értekező szépprózájára, amelynek
viszont terjedelme is lenyűgöző. S nagyfokú tematikai és műfaji változatosság
is jellemző reá: irodalmi, esztétikai, filozófiai, erkölcstani,
történettudományi írások, politikai beszédek egyaránt megtalálhatók köztük. Ide
tartozik a nevezetes Országgyűlési napló
s az igen gazdag levelezés is.
Korának ez a talán
megműveltebb, legolvasottabb, a korszellemet a legösszetettebben megértő és
képviselő magyarja nemcsak külországokban nem juthatott el soha, nemcsak a Pozsonyhoz
igazán közeli Bécs maradt vizuálisan ismeretlen számára, hanem Pestet is csak
megállóhelynek tekinthette ügyes-bajos útjai során. A magyar végekről,
Sződemeterről, Álmosdról, majd leggyakrabban Csekéről utazott Pestre, s ő volt
az első írónk, aki teljes mélységében, gondolati és köznapi tapasztalatokban is
megmutatkozó összetettségében érzékelhette Magyarországnak önmagában való
elmaradottságát is, a rendelkezésre álló emberanyagnak a változásokra való
alkalmatlanságát is meg azt is, hogy a „Nyugat” hozzánk képest ugyan
iszonyatosan előre van, az általa vallott elvekhez, eszmékhez, ideákhoz képest
azonban csak gyarló állapotban leledzik.
Művész, tudós és
politikus volt, mégis arra kényszerült, hogy – Berzsenyihez hasonlóan – egy
isten háta megetti alucskában gazdálkodjon, s azokkal a jobbágyokkal és
rokonokkal perlekedjen – egyszersmind pereskedjen -, akikért mély felelősséget
is érzett. Korán meghalt öccse családjának vált gondviselőjévé, de aligha csak
ezért nem nősült meg soha. Szerepet játszhatott a körülmények többszöri
szerencsétlen alakulásán túl a személyiség talán legmarkánsabb jele is: ideál
és való állandó ütközése, az egyik végletből a másikba való gyakori átváltódás.
nem volt hangulatainak rabja ez a rendkívüli tudós elme, s talán kedélybeteg
sem, és az is túlzás lenne, ha mt és legmeghatározóbban a kor volt ilyen a
magyar világ a 19. század elején különösen kiélezetten mutatta fel a haladás
lehetőségét és a végzetes lemaradás veszedelmét. Egy nemzet sorsa vált
kérdésessé, s ezt felmutatni, a jobbik út harcosává válni: kötelesség volt
Kölcsey számára. Az örökös megváltás
tárgyában mondott beszéde így összegezi ezt 1834-ben: „… itt nem egyes
emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van,
mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt
nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelídíteni lehet.
Nem egyébbel pedig, csak olyan közös érdekkel, mely a társaság tagjait
egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon!”
HIMNUSZ
A
magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Egy nemzeti himnusz
aligha lehet higgadt elemzés tárgya, az alapjául szolgáló műalkotás azonban
igen. S talán éppen az a legcsodálatosabb e költeményben, hogy utóélete
visszamenőleg is igazolja szinte mind magát a művet, mind a benne megnyilvánuló
történelemszemléletet. Állítják sokan, hogy sötéten látó alkotás a Himnusz, de
milyen volt a magyarság történelme az 1823 óta elmúlt időben? Ezért van az,
hogy e szöveg nem csupán becses történelmi hitelű emlék, és pusztán a
mindenkori jelenre ráhangolt befogadó is teljesen át képes élni közlendőjét.
Aligha volt és van műalkotás nagyobb hatással történelemszemléletünkre. S annak
domináns jellegére: etikai beállítottságára.
Ugyanakkor az is
igaz, amit kutatók sora adatolt, hogy e műnek és szemléletének nagyszámú
előzménye lelhető fel nemcsak a 19. század elején, hanem sokkal korábban is.
Legerőteljesebben a reformáció korából, hiszen akkor alakult ki az a biblikus
szemlélet, amely a magyarság sorsát bűneivel hozta kapcsolatba, isteni
büntetésnek mutatva be a török dúlását, az ország szétszakadását. S a névtelen
vagy a nagyközönség számára ismeretlen szerzők mellett olyanok is e felfogásra
alapoznak, mint Zrínyi Miklós a Szigeti
veszedelemben, s e műben a nemzeti sorsot formáló bal- és jó szerencse is
döntő fontosságú. Kölcsey korából elsősorban Kisfaludy Sándor (Somló) és Berzsenyi Dániel (A magyarokhoz) műveire lehetne utalni,
de az időszak kismestereire is. Nem az elképzelhető vagy valóságos hatások a
lényegesek azonban. A Himnusz szinte
minden egyes motívumának, képének, eszméjének meglelhetjük forrását vagy éppen
forrássorozatát. Ezek halmazából mégis éppen Kölcsey Ferenc alkotott szerves
egységű költeményt, amelynek eredetisége a képzetek, formák és közhelyek
következetes esztétikai megalkotottságában lelhető fel.
Közismert, hogy a
Himnusz 1823. január 22-én keletkezett, pontosabban, ekkor nyerte el végső
formáját. Kölcsey nagy műgonddal dolgozott szövegein, és még ha hirtelen ihlet
lökte is napvilágra e művet, gondolati anyaga hosszas készülődés eredménye.
Ugyanis nemcsak irodalmunk történetében találhatók meg e mű előzményei, hanem
Kölcsey alkotói műhelyében is. Csak a költeményeit lapozva, az 1811-es Andalgásokkal lehetne kezdeni a sort,
amely már kétféle hazát állít szembe, a messzeföldét („Boldog, kinek szép hont
adának / A sors örök törvényei”) és a mienkét: „Itten vérző honunk vidékin /
Nyögő szél érvén keblihez / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan
tévedez.” Majd olyan versekre kellene figyelni, mint a Rákos nimfájához (1814), a Rákóczi
hajh… (1817), a Rákos (1821), s
aztán folytatni a sort a Himnusz
után keletkezett művek magyarság- ás hazaképével.
Csonka lenne azonban
e mű legszűkebb szövegkörnyezete is, ha nem említenénk a szomszédságában, 1823
február-áprilisában keletkezett Vanitatum
vanitast, ezt a Himnusz mellett
és azzal együtt is legtöbbet elemzett, talányos Kölcsey-alkotást, amely
hiábavalóságok hiábavalóságának látja a földi létet. E vers talánya elsősorban
nem is a többféle értelmezési lehetőségből következik, hanem éppen abból, hogy
a Himnusz szerzője írta szinte párhuzamosan e két művet, amelyek kioltják
egymás egyidejű érvényességét.
Természetesen egy
összefoglaló érvényű költeménynek nemcsak irodalomtörténeti előzményei és
párhuzamai vannak, hanem kor- és személyiségtörténetiek is. 1822 őszén nemesi
ellenállás bontakozik ki I. Ferenc rendeletei miatt (újoncállítás, hadiadó
ezüstpénzben). A megelőző években – a napóleoni háborúk lezárultával
–konzerválódik Európa politikai berendezkedése, a mi térségünket illetően a
„Szent Szövetség” révén. Kölcsey Ferenc pályaképében az 1818-1822 közötti évek
válságos időszakot jelentenek. Egyszerre világ- és költészetszemléleti a
válság, amelynek mélységére egy későbbi levél is utal: „Reggeltől más hajnalig
szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét
képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám.” (Szemere Pálhoz, 1833). A
sötét képek 1823-ban sem szűnnek meg, de az alkotói válság igen: a költő magára
talál.
A Himnusznak nemcsak
a címe, de a műfaja is himnusz, s őrzi a műfaj legrégibb vonásait, azaz az
isteni hatalomhoz segítségért fohászkodó, imaszerű ének. A himnuszok ódai
szárnyalásúak, az ódától lényegében csak az különbözteti meg őket, hogy az ódák
címzettje nem csak Isten lehet. Az újkori himnuszok ritkábban szólnak Istenhez,
s ezért a műfaj szinte „feloldódott”. A kivételek és a tiszta példák közé
tartozik Kölcsey műve, s ebben szerepe lehet annak is, hogy oly sok szállal
kötődik a régi magyar költői hagyományhoz.
A himnusz
megszólítottja Isten, a megszólító, a vers beszélője a költő, aki közvetítésre
vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a maga nevében szól tehát, hanem
egy közösségében, amellyel azonosnak kell tudnia magát, de amelytől el is
különül, hiszen olyan vonásait látja, amelyek igénylik a távolságtartást is. Az
alkotó történetfilozófiai szemlélete – amelynek fonákját mutatja fel a Vanitatum vanitas – szintén igényli a
távolságtartó gesztust, hiszen „magasabb” szempontból a magyarság történelme
csak epizódja a világtörténetnek. Nyelvi szinten az igeidők használata mutatja
ezt az ambivalenciát. Az 1. és a 8. versszakban – a keretversszakokban –
egyértelmű a közvetítő szerep, a magyarságról egyes szám 1. személyre: a
közvetítő közvetlenül is érintett, ő is azok közé tartozik, akikért szót emel,
a maga számára is kéri a „víg esztendőt”. E megfogalmazásba a szokásos újévi
köszöntők is belejátszhattak, akárcsak a versindításba: a vígság, a jókedv, a
bőség képzetei, az „Adjon Isten minden jót / Ez új esztendőben” kívánsága
mindenki számára ismerős. E bármely évre vonatkoztatható vágyakozást tágítja a
nemzeti történelem méreteire a költő. Aki egyébként éppen 33. életévében jár,
krisztusi korban van, s ez az életkor, akárcsak az év újulása, egyaránt
számvetést előhívó helyzet lehet, különösen többéves válság után.
Kölcsey verseinek
gyakori kulcsfogalmai: Isten, a Géniusz és a Sors. A Géniusz a nemzet
őrszelleme, s jelen esetben Istenre ruházza ezt a feladatkört. A Géniusznak –
Istennek – kell megküzdenie a Sorssal, pontosabban a balsorssal, hogy az
jósorssá oozta meg de a nemzet bűneivel eljátszotta jósorsát, s magára vonta
Isten büntető haragját. A bűnöket nem részletezi a költő – talán azért sem,
mert annyira magától értetődőnek tartja őket -, csupán egyet emel ki közülük: a
széthúzást, az önpusztítást, a nemzeti egység hiányát. Nem véletlenszerű e
kiválasztás: az alkotó e tényben látja a nemzeti bajok folyamatos forrását. Ez
az a szinte mitikussá váló ősbűn, amelynek megfogalmazása az 5-6. szakaszban a
költemény egyik esztétikai csúcspontja. E bűn felismerése is megérteti velünk,
hogy az esztéta és a politikus is kiegyenlítő szemléletet képviselt. A
bűnösöknek bűnhődniük kell, de a büntetés nem lehet „életfogytiglani” a nemzet
életében, mert az már igazságtalan lenne. Ezért jogosult az Istenhez intézett
könyörgés: szánja meg választott és megvert népét, bocsássa meg bűneit,
amelyekért sokszorosan vezekelt már. A könyörgésre azért van szükség, mert a
nemzet ereje mind fogyatkozóbb, magától aligha képes megcselekedni a csodát, de
ezt nem is tehetné az isteni gondviselés jótékony fordulata nélkül. A bűnök
legsúlyosabb következménye a rabság lett, azaz a szabadság hiánya, másrészt a
bőség évszázadaira a nyomor következett. A fordulópontnak Mohács mutatkozik, s
e korban általános történelemképet azóta se vitatta a tudomány: nemcsak a
középkori, de a szuverén Magyarország is ekkor szűnt meg.
A keret jellegű s a
megszólítással is Istenhez forduló nyitó és záró szakaszok közti történelmies
képsor a dicső múlt, a paradicsomi állapotok rajzával indít (2-3. szakasz). Ám
miként a bibliai ember, a magyarság is bűnössé vált, s jön a büntetés a 4. szakasztól.
Előbb tudjuk meg a büntetést magát, csak utána következnek az egyszerre
bűnösséget és büntetést is rejtő képek az 5. szakasz második felétől. A szép hazám birtokos személyjele a
könyörgő legszemélyesebb vallomásának rejtett kifejezése. Olyannyira, hogy
utána az üldözött sorshelyzetébe
magát a költőt is beleérthetjük, ő az, aki „nem lelé / Honját a hazában”. Ezen
a helyen válik a történelmi képsor múlt idejű igehasználata jelen idejűvé, s
már ez is fölöslegessé teszi a vitát, hogy vajon eljut-e a költő a történelmi
képsorokban a jelenig. Különben sem az eseménytörténeti teljesség, hanem a
kétféle sorshelyzet megragadása a költői cél. És ezt igazán nem keresztezi az
sem, hogy a dicső múlt sem volt egészen bűntelen, hiszen akkor nem jött volna a
mongol pusztítás; s a bűnhődő múlt és jelen is fel tudja mutatni a magyarság
pozitív tartalmait, hiszen az üldözöttek
és szép hazával azonosulnak mintegy.
A 7. szakasz összefoglalóan kiélezi a 2-6. szakaszok ellentétező hazaképeit,
egyértelmű alapgondolattá téve a rabság-szabadság ellentétpárt is. Rabnak és árvának mutatja a hont, nemcsak az emberiség, de az Isten
szánalmára is igazán méltónak. A záró szakasz nem egyszerű megismétlése az
elsőnek: a szövegmódosítások a „Bal sors akit régen tép” gondolatkörét mélyítik
el, s a megáldás helyett a megszánás kérése még reménytelenebbnek
mutatja a helyzetet.
A költemény
mélyszerkezete még erősebb tagoltságot, párhuzamosságok és ellentétességek
sorát tárja elénk, s a legtöbb elem a virágzó és a halott-haldokló haza
szembeállítását szolgálja. Az Istenhez címzett himnuszba a 2-3. szakasz révén
beépül egy haza-himnusz is, amelybe rejtve fellelhetjük a legfőbb
haza-jelképeket: a címert (bércek, folyók), a zászlót s a haza virágzásának
bizonyítékát: a gazdagságot és a katonai erőt. Mindezek hiánya a bűnhődés
velejárója, s még a táj, a természet szintjén is ellenséggé válik a haza hű
fiai számára.
A Himnusz csak az
Aurora 1829. évi kötetében, majd 1832-ben, Kölcsey verseinek kiadásában vált
olvashatóvá. A Nemzeti Színház 1844-ben írt ki pályázatot megzenésítésére,
Erkel Ferenc nyertes művét még abban az évben bemutatták, s bár közismertté
vált, még sokáig inkább a Szózatot tekintették nemzeti himnusznak. Csak a
századfordulóra változott a helyzet, s vált – ha akkor még nem is hivatalosan –
nemzeti himnuszunkká Kölcsey alkotása.
ZRÍNYI
MÁSODIK ÉNEKE
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen kűzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva állt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
A Himnusz
megalkotása után még bő 15 esztendő adatott Kölcsey Ferenc számára. 1829-ben
kezdi el Szatmár megyében közéleti tevékenységét, 1832 végétől 1835 elejéig
országgyűlési követ. Sokat és elég folyamatosan dolgozik, de lírai művet
továbbra is keveset alkot, ami azért is paradoxnak látszik, mert méltatói megegyeznek
abban, hogy eredendően lírai alkat. Mintha húzódozna ettől a számára oly
természetes önkifejezési formától.
Ez a 15 esztendő a
magyar reformkor kibontakozása, történelmünk, irodalmunk, egész művelődésügyünk
nagyszerű fénykornak első szakasza. Kölcsey nyilvánvalóan megérti az idők
szavát, ezért is vállal közéleti szereplést, de e szereplés közben mindegyre az
előrehaladás gátjaiba kell ütköznie. Nemcsak kedélye hullámzott végletek
között, a közélet történései is csapongtak. Kell-e erre kirívóbb példa a
Kölcseyvel megesettnél? 1834 novemberében megtartja Pozsonyban híres beszédét. Az örökös megváltás tárgyában, és két
hét múlva már kénytelen lemondani követi megbízatásáról, mert a megye
megváltoztatta addigi követi utasításait, s ezeket a konzervatív nézeteket még
egy Kölcseynél kevésbé megingathatatlan jellem sem vállalhatta volna
önbecsülésére igényt tartva. A belső széthúzás mellett a bécsi kamarilla ármánykodásait
is tapasztalnia kell. Ennek tükre a Wesselényi-per is, amelynek védőiratán
utolsó évében dolgozott a költő.
A Zrínyi második éneke már címével is
utal előzményre. Ez lehetne persze magának Zrínyinek a műve, a Szigeti veszedelem is, de nem erről van
szó. 1830 júliusában keletkezett a Szobránci
dal, amelynek a cenzúra miatt – hogy a mű jelentésköre a múltba helyeződjön
– a Zrínyi dala címet adta a költő.
Kölcsey nemzetszemléletének a Himnuszban
kibontakozó eszmeköre épül itt tovább, de nem a kiegyenlítődés, hanem a
kiélezés irányában. A bűn itt is etikai jellegű, de nem a testvérharc a
lényege, hanem az eszmék nélküli élet. A haza lakóinak „nincs magasra való
szenvedelme”, nincsenek hősök „a gyáva kor”-ban, s egy „korcs” „faj állott a
kihúnyt helyére”. A haza nem hon, lakói nem honfiak többé. Fizikai értelemben
él az ország, de erkölcsileg halott. isten
nem „szánta meg” e népet.
S ezt a sötétebbre
komoruló képet viszi tovább, változtatja éjfeketévé Zrínyi második éneke
1838-ban. A műnek két szövegelőzményét ismerjük, egy nagyon vázlatos, szinte
nyers fogalmazványt s egy félig kidolgozottat. Egyik sem datált azonban, így
legfeljebb feltételezhető, hogy – a lírai művet nehezen és lassan alkotó –
költő esetleg több évig hordozta magában nemcsak a témát, hanem annak számára
legutolsó és legkiélezettebb megfogalmazási kísérleteit is. A vers egyébként
csak a költő halála után jelent meg a Versek
1840-re datált kötetében.
„Zrínyinek” e második énekét nemcsak azért nem követhette még egy
harmadik is, mert a költő egy gyors lefolyású betegségben 1838. augusztus 24-én
meghalt, hanem mert maga a mű is a halál képével zárul: a nemzethalál
törvényszerűségként megmutatott látomásával.
A Zrínyi dala – amely egyébként nyaralás
közben, a „szobránci szép napok” során keletkezett – katekizmusszerűen
párbeszédes formájú: háromszor váltják egymást kérdező és felelő szakaszok.
Kérdező és válaszoló személy azonos: Zrínyi az, vagyis a költő Kölcsey, aki a
Rákócziak földjén aligha csak azért választotta Zrínyi szerepét, mert
politikusi és költői gondjaik egybecsengettek. Oka lehetett ennek Rákóczi
nevének a cenzúra szemében negatív hangzása: az ő harcainak emléke még eleven
volt, akik ellen harcolt, azok most is ellenség voltak, míg a török ellen
küzdelmek történelmi emlékké váltak már.
Kérdés és felelet
egy kivetített belső vitát mutat, s éppen ez a szerkezeti forma azt a célt is
szolgálja, hogy nyilvánvalóvá válhasson az ország helyzete, hogy mindenki
megértse a veszedelem nagyságát, az erkölcsi feltámadás szükségességét. Mert
bár a záró szakasz sírfeliratszerűen indul, az erkölcsi halottság még
tetszhalálként is értelmezhető. A jelen lehangoló, de van egy embertömeg,
amelyhez szólni lehet, s a szó esetleg hathat is.
A Zrínyi második éneke már feltételes
kiútlehetőséget sem lát. A forma itt is párbeszédes jellegű, de éppen csak jelzetten,
s ez még nyíltabban mutatja, hogy a beszélő felek egyugyanazon meditáló-vívódó
személy tudatának ellentétes rétegeit képviselik. E vers a nemzethalál
döbbenetes erejű látomása. Ismeretes, hogy e motívumot Herder Eszmék az emberiség történelmének
filozófiájáról (1791) című művére szokás visszavezetni, amelyben –téves források
alapján – az olvasható, hogy a magyarok „szlávok németek, vallachok és más
népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok
múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk”. Azonban nemcsak Herder
ötletszerű állítása túlzás hanem hatásának egyedülivé tétele is. Való igaz,
hogy a balsors korában különösen
fogékonnyá vált a magyarság e hipotézisre, de még inkább igaz az, hogy a
felvilágosodás korának történetfilozófiája központi kérdésként néz szembe a
történetiség elvével. S ha egyszer a görögök, a rómaiak csodálatos antik világa
befejezett múlttá vált, logikus volt ugyanezt a lehetőséget elképzelni bármely
nép és kultúra számára. más azonban a rideg történelmi törvény általános
érvényessége, és más ezt szinte személyesen átélni. Miként az ember halálának
törvényszerű volta is másként érint bennünket, mint a saját halálunk tudata,
annak közeledte, a nemzetek-kultúrák esetében is így van ez. Kölcsey a nemzet
halálának közeli voltát szinte befejezett tényként állítja elénk, s e nemzetnek
ő is tagja, ennek nevében könyörgött korábban Istenhez szánalomért, ennek
nevében küzdött Pozsonyban a reformokért, ezt próbálta jobbik erkölcsi énjére
döbbenteni a Zrínyi dalában, s ezért
könyörög még most is gyámolításért,
vezetésért, szánalomért. Végül még azért is, hogy legalább a jobbak, az
igazak kicsiny raját tartsa meg a sors, s – Noéként szinte – menekítse át egy
jobb világba.
Ám ilyen szánalomra
segítségre, vezérlésre csak a Biblia
Istene ad többször is példát. E versben azonban a beszélő nem Istenhez
könyörög, hanem a sorshoz. Csak a korábbi szövegváltozatokban áll a sors
helyett még isten, s ez a szócsere a vers lényegét érinti: Isten még talán
kínálna kiutat, a sors azonban nem, hiszen ez a sors, bár megszemélyesítettként
jelenik meg, nem létező személy, hanem a történelem folyamának alapelve. Ez alól
a legtökéletesebb, a legnemesebb nemzet se tudná kivonni magát, csak annyit
tehet helyes magatartásával, hogy késlelteti a folyamatot. Kölcsey célja
történetfilozófiai értelemben éppen ez a késleltetés: a belátható katasztrófát
a beláthatatlan jövőbe szeretné áttolni, s ehhez volna szükség a nemzet
felrázására, a szilárd erkölcsökre. E feladat adott értelmet írói és politikusi
tevékenységének, s a feladat kudarcát érzékelve szólal meg szinte legutolsó
kísérletként e könyörgés, amely nem érheti el célját. Hiszen a két beszélő
szinte egymás mellett szól el, mert szólamuk egybekapcsolódik ugyan, de a
hazafi csak a veszély, a sors csak a törvény szintjéről szemlélődik. Az egyik
gyors cselekvést követelne, a másik a történelem önmozgásának elvét állítja
ezzel szembe. Ebben z ellentétben ott rejlik az a reformkori nagy felismerés
is, hogy ma nem cselekszünk, elveszünk, és hogy senkitől nem várhatunk segítséget,
magunkra vagyunk utalva. Sem égi, sem földi erőhatalmak és törvényszerűségek
nem fogják helyettünk a boldog hazát megteremteni.
A sors szánalmat nem
ismerő végső szózatának jelenidejűsége egy várható jövőre utal, mintegy költői
törvénykönyvbeli paragrafusként adja elő a bűnök következményét is s egy másik,
bűntelen hon boldogságát is. Ezt hirdeti a sors.
Zrínyi második éneke mint műegész azonban nemcsak ezt közli. E zárás
visszautal a sors első megszólalásának tartalmára is: a közösség felelősségére
saját sorsának irányításában. A sors törvénye tehát nemcsak az, hogy a
nemzetek-kultúrák elpusztulnak, hanem az is, hogy az önmagukat megújítani tudó
nemzetek fennmaradnak. E sors nemcsak a törvény könyörtelenségét, közönyösségét
képviseli, maga is mintegy érdekelt abban, hogy a történelem a szép és a jó felé
haladjon, hogy „szebb arcot” öltsön „e földi kies határa”. Nem lineáris
pusztuláselv, nem is hasonló fejlődéselv, hanem a kettő összetett hullámmozgása
határozza meg a népek sorsát. E sorsot pedig magunknak kell formálnunk, azaz
polgáraivá kell válnunk a hazának, „a négy folyam partjá”-nak. Zrínyi dalának zárlatában negatív a
látomás a „más faj”-ról, Zrínyi második
énekében viszont pozitív: szinte paradicsomi tájat fest a „más szózat és
más keblü nép” köré miként a Himnusz 2-3. szakasza. S talán egy verstani
sajátosság is elgondolkoztató. Mindhárom idézett költemény rímes-időmértékes,
„nyugat-európai” típusú, s mindhárom ütemezhető hangsúlyosan is. E verstani
szimultantizmus erősíti is, egymásba is hullámoztatja a gondolati-hangulati
ellentéteket. Míg viszont a korábbi két mű trochaikus, azaz a hangsúlyossal
egybecsengően ereszkedő ritmusú, a Zrínyi
második éneke jambikus, azaz emelkedő ritmusú. Nem csak egy belső vitát,
nemcsak annak párbeszédbe vetítését észlelhetjük, hanem a ritmusok vitáját is,
ereszkedő és emelkedő jellegét. A vers végpontja, jövőképe vereség és győzelem
egyszerre: a gyönge elhull, a küzdeni képes felemelkedik.
(Forrás: 99 híres magyar vers 111-124. old.
– Könyvkiadó, 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése