- Visszaemlékezés –
Sok szép templomot
láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi
kálvinista templomom, ahogy én azt gyermekkoromban ismertem.
Nem a művészi
festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás
oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett.
Belefért kétezer ember: - el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő
férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál
hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn, az oldalkarzaton, az
orgona mellett sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl
következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait
megtölték a komáromi szekeres-gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben,
nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot
egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napóleoni hadjárat
emlékéül akkora vitézségi érdemcsillagokat viseltek a mellükön, mint egy
csészealja.
S mikor az orgona
megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan
volt, mint a tengermoraj s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg
szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban,
gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba
mentek.
S aztán, mikor ez a
tábor rázendíté a zsolozsmát: „Jövel Szent Lélek Úr Isten!”: az volt az
égostromló riadó! Az az „állelúja, állelúja” bízvást az egekig felhangzott;
nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a
kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű
oszlopsoraival.
Pedig még akkor az a
messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás
réztetővel, aranyos csillaggal; - egy jámbor fatorony harangjai hívogatták
isteni tiszteletre a hívek seregét.
Egy „új ember”
telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, akinek a neve volt „nemes
Ásvay Jókay József”. Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény
leányt vett el, akinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok
leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők
éltében. Szülői maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne, emlékszem
rá.
A legelső vasárnapon
Ásvay Jókai József magával vitte a feleségét a templomba. A főajtón, az utca
felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet
foglalt a presbiterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az
volt az ülőhelye.) Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.
Hanem a felesége nem
kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház szülöttét lenézték.
Azok ott az első
padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignációs
háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális
liferánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet - az idegennek!
Hátrább a padokban
következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék,
vasárúsnék, sóraktárosnék, kancellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen
rangfokozatban a kőmívesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék,
mézeskalácsosnék, szappanosnék, akikkel vetekedtek méltóságban a szekeresgazdánék,
a kormányosnék, hajóácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a
kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék és teljes érvényre jutva
a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, tímárnék, fejkötővarrónék –
és egyéb arisztokrata hölgyek.
És ezek mind ünnepi
pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint
halcsontos miedereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi
selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rékliket, schlingelt kötényeket
viseltek, hosszú táritoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos
szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna
csak maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan assz9nynak, aki nem
hord selyemruhát, hanem egyszerű merino köntöst, czicz-kendővel, hozzá sima
tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból
elutasították az új asszonyt, a jövevényt.
A fiatal asszonyka
azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból,
hanem szépen odatámaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József
esperes uramnak a szónoklatát, aki igen meghatóan prédikált arról a textusról,
hogy akik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta,
hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénz-szedő persellyel,
s ő is belehullatá a maga áhítatfillérét.
Nemes Ásvai Jókay
Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, ahol
az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett
tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.
… No, most állj elő,
te hírös! Te Mór a Jókay nemzetségből;
mit csináltál volna „te” ebben az esetben? – Futottál volna panaszra
kurátorhoz, espereshez, presbitériumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt,
helyet pretendálni a száműzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted
volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket
egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait
sunnyogva, kikunyorálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg
maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? - Válassz!
Nohát nemes Ásvai Jókay
József egyiket sem választotta a három eshetőség közül, hanem elment Búza
Sándor uramhoz, aki becsületes asztalos mester volt s csináltatott vele egy
díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, aminek zöld posztóval volt
behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres
helyre, ahonnan a felesége a legelső isteni tiszteletet állva hallgatta végig;
abba vezette bele a nejét.
S néhány év múlva a
leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matrónák és hajadonok legkedveltebb
ájtatossági otthona. Még most is ott van: - a legutolsó pad, mint örök szimbóluma az Isten előtti egyenlőségnek.
*) Koszorús költőnk, Jókai Mór, hiába hagyta háta mögött
már a 74-ik esztendőt, még folyvást serényen és sokat dolgozik, annyira, hogy
csak most, karácsony hetében is egyszerre négy külön közleményen dolgozott: egy
regényen, mely a „Pesti Hírlap”-ban jelenik, meg, egy a kuruc világban játszó
elbeszélésen a „Vasárnapi Újság” részére és egy-egy tárca-cikken a „Nemzet” és
a „Budapesti Napló” számára. Kedves visszaemlékezés ez utóbbi lapban „A
leghátulsó pad” című közleménye, melyet a szerző engedelmével ezennel mi is
átveszünk, közölvén mellette Jókai Mór anyjának általa rajzolt arcképét. Atyja
arcképét is kértük tőle, mely kérésünkre Jókai a következő sorokkal felelt:
„Szívesen beleegyezem „A leghátulsó pad” című emlékezésem
átvételébe a lapodba. Én ezt az édes apámtól magától hallottam, akinek, sajna,
arcképe nem maradt. Én még akkor, amikor ő meghalt, rajzolni nem tudtam: csak
tizenkét éves voltam.”
Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 52.
szám (1900. dec. 30.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése