Mándy Iván (1918-1995): A házilétrák

elhagyták a házat. Már régen készültek erre? Vagy csak egy hirtelen ötlet? Egyébként nem az első eset. Olykor igazán megengedhetnek maguknak egy kis kiruccanást bel- és külföldön egyaránt.

Valaki utánuk szólt egy ajtó mögül.

- Hová mentek, fiúk?

Meg se hallották.

Hol itt,  hol ott bukkantak fel. Régi kedves tereken, utcákon. Az Opera körül keringtek. Bérletet váltanak? Vagy inkább az Operettbe? Talán mégis inkább az Operettbe.

- Kinézek az Állatkertbe.

- Engem csak a berlini érdekel.

- Maradok a pestinél.

- Kérlek, semmi akadálya.

- Mi a véleményed a Lukács uszodáról?

- Akkor már inkább a Gellért. De ha te úgy gondolod…

Akadt, aki eltűnt egy kapualjban. Akadt, aki előbukkant egy kapualjból.

Néhányan lekoptak. De a többség együtt maradt.

Közben elhagyták a várost. A hazai tájakat.

Benéztek a lépcsőházakba, az udvarokba. Hiába! Mégiscsak ez érdekelte őket úgy igazán.

Olykor ráborultak egy falra. Egy falra, egy utcalámpára. Mi ez? Meghatottsági roham egy idegen város idegen utcáján?

A házak váratlanul eltűntek. Mintha elbújtak volna előlük. Az utcalámpák észrevétlenül meglógtak. Akárcsak a hirdetőoszlopok. Maguk az utcák kicsúsztak alóluk.

Barakkok.

Igen, barakkok között találták magukat. Ajtók, ablakok nyitva, vagy éppen kiszakítva.

A lakók odakint hevertek a kiégett füvön.

Lakók? Ugyan miféle lakók?

A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. Egyetlenegy akadt köztük koszos, behorpadt csomagolópapírral letakarva. (Ki takarhatta le? Milyen volt az a mozdulat?) De még így is olyan előkelő. Arisztokratikus. Tudni se akart a többiről.

Egy nő rohant át a barakkok között kibomlott hajjal, szakadt szvetterben. Odakiáltott valamit a létráknak. Azzal eltűnt.

A létrák szédülten kóvályogtak. Egy hórihorgas öreg bedugta a fejét az egyik barakkba. Talán valami szolgálatot akart felajánlani? Miféle szolgálatot? És kinek?

Nem kell nézelődni! Semmi ácsorgás, semmi bámészkodás!

Tovább, tovább, de minél előbb!

Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva.

Néhányan csúnyán elvágódtak.

Azért valahogy csak feltápászkodtak. Folytatták útjukat támolyogva, dülöngélve.

Szakadt ingeket hurcoltak magukkal, nadrágfoszlányokat, mindenféle rongyokat, összegubancolódott hajcsomókat.

Elérték a tengert.

Pihenő. Pillanatnyi pihenő a parton. Kisebb csoportokban, vagy csak úgy magányosan.

Várni lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak.

De nem! Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.

Ezalatt odahaza a Duna elhagyta régi medrét. Szürkén, rosszkedvűen hömpölygött előre. Elérte a Népszínház utcát.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia19-20. old.  – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.