Kertész Imre (1929): Gályanapló

- részletek –

Ahhoz, hogy valaki – dehogy az „emberiség!” – csupán a saját élete megváltója, föloldozója lehessen, egy teljes, hihetetlenül intenzív és állandó belső munkával eltöltött élet szükséges. Az embernek van egy förtelmes élete – a történelem -, és van egy nála sokkal bölcsebb, hatalmas világmeséje, amelyben istenséggé, mágussá válik; és ez a mese éppoly csoda, mint amilyen hihetetlen a történelmi, a „reális” élete.

Augusztus 11. Minden véget ért, és minden újrakezdődött; de máshol kezdődött, és talán máshová visz. Tegnapelőtt éjszaka az erkélyen, hűvösödő szélfutamok, a Pasaréti úti fák nagy, felhőforma, sötét lombozata, alatta az aranyló világítás – egy pillanatig mintha nem is ez a jól ismert lidércváros lenne. Mély, mély melankólia, emlékek, mintha az elmúlás környékezne, csupa közhely, csupa valóság, csupa unalmas igazság, akár a halál.

L., az író, aki viszonylagosnak fogja fel az irodalmat. Szemben Schönberg nézetével, miszerint a művészethez elég az igazság, L. szerint a művészetnek a túlélést kell szolgálnia: hiszen, mondja, ha meglátjuk a puszta igazságot, akkor nem marad hátra más, mint hogy felkössük magunkat – vagy netalán azt, aki az igazságot nekünk megmutatta. Nem éppen szokatlan magatartás; nem csodálkoznék, ha L.-ról kiderülne, hogy családapa, s csupán a gyermekei jövőjéért teszi, amit tennie kell. Csakhogy a viszonylagos irodalom mindig rossz irodalom, és a nem radikális művészet mindig középszerű művészet: jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja. Ettől még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és kizárólagos föltétel az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetőséget.

Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és  mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell –l de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk őt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszerű közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből kicsal, mondjuk, megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a levegőben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztető jégkristályképződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felél, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik. – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. – De ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 33. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.