Simonka György: Párizsi háztetők
1.
Bolond világ – a Föld sötétbe roskad
s fénycsóvák söprik szerte az eget,
csupán egy eltévedt sugár világol
a megkomorult háztetők felett.
A rádió is halkabban dorombol,
árnyék se rémlik ide a toronyból,
beborít mindent, zajtalan a rest éj,
testvérre tör a testvér.
2.
Riadtan róják, meglapulva, némán,
a bakacsinba borult utakat.
Félelmetes a vak bizonytalanság,
dülöngélnek a fekete falak.
Az Úrral egy szomszéd vagyok.
Szobámból
kopasz tetőkre bámulok. A számból
s pipámból pattog gyengeízű pára,
ráhull az éjszakára.
3.
Az erkélyre kiállok. Szembe vélem
az ablakban árnyékok lengenek
a tömpe gyertya halvány, tompa
fényén:
kifáradt izmú munkásemberek.
Házak, tetők egy tömbbé összebújva
rejtőznek gyáván. Falaikon durva,
rejtelmes, bolygó, kövér figurák –
elfáradt a világ.
4.
Tépett tetők alatt pihen a város,
álommal terhes az ember-vadon
s aki rabként éli sivár világát,
álmában él pár órát szabadon,
álmában tán szabad és boldog ember,
de újra rab, mire eljő a reggel…
Adjatok neki reményt, friss erőt
s védjétek minden ellen, háztetők!
Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940.
február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése