Szemedben kék az ifjú, könnyű árny még,
bár úgy követsz, mint régi-régi árnyék
kopott szobák során e földi nyűgön,
s zord avenükön.
Mit vallhatok magamról néked itt már,
minden-tudó lakótárs, néma titkár?
Megszoktalak ládd, mint a napvilágot
és a világot.
Megszoktalak, mint az eget s az árnyat,
s a fényt, e metsző fűszerét a nyárnak,
és mint a kékes hamvat ó-palackon
és a barackon.
S elhívtalak, mondván: te légy, ki ápol,
ha éjjelente félek a haláltól,
s a lépcsőn, hol a Semmi gőze forr át
légy te a korlát.
De most, ha alvó testeden melegszem,
fellebbentem már, míg hányódva fekszem,
a messze múltat, mint egy könnyű kendőt
és a jövendőt.
S elgondolom, hogy egykor s ily sötétben
fogunk heverni, künn az öröklétben,
hol nem gyúl lámpa ránk és este vágyunk
nem veti ágyunk.
Medencéd, mely langyos még testem balján,
bölcső lesz, melynek lyuk tátong az alján,
s így hálunk majd, dirib-darabra törten
sárga gödörben.
Népek fognak felettünk elsuhanni,
és nem lesz század s nem lesz ezredannyi
e pajtásálom hossza itt a földön,
mint az a börtön.
Egykor hörögve sírtam, hogy gyalázat,
de most titokban elfog az alázat,
s míg lépteid zaját még egyre hallom,
íme, bevallom:
hogy megszoktam melletted s
megszerettem
e bús jövőt s éretted fia lettem
az éveknek, mik vénülőn találnak
és a halálnak.
(Párizs, 1939. december)
Forrás: Korunk 15. évf. 2. sz. (1940. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése