Guillermo Argote: Muzsika

Guillermo Argote fiatal spanyol lírikus és novellista a legújabb generáció szociális lelkiismeretének, a technika utópisztikus világának és a transzcendentális elkívánkozásnak a költője. Központi problémája, amely ezen az elbeszélésén is végighúzódik, a kispolgári művészlélek anarchikus, végzetesen individualista szembenállása az emberi együttérzés építő tendenciájú kollektivizmusával. Írásai nagyobbrészt az Inizial-ban és a Rivista de Occidenteben jelentek meg.

Az íróasztal fölött megszólalt a villamoscsengő és kigyulladt az ibolyafényű higanylámpa, amely azt jelezte, hogy a 47229. számú mérnökmunkás nem szolgáltatja a megfelelő mennyiségű energiát a központi árammérő-szerkezetbe. A 47229-es ránézett a falra akasztott kis hektowattórára, lehorgasztotta a fejét és hirtelen mozdulattal kikapcsolta magát az áramkörből.

A következő pillanatban a cella jobb alsó szögletén kiszállott a felvonókészülékből a Mérnökmunkások Műhelyéhez beosztott 8453. számú orvosmunkás és a 47229-es megvizsgálásához kezdett. Az utóbbi időben néhány nyugtalanító jelentés érkezett a 47229-es kalkulációs zavarairól és most szétvetett lábbal, lecsüngő fejjel és kezekkel, ájultan ült hátravetett testtel a széken, a szeméi lázasan ragyogtak, köröskörül összezavart rendetlenségben hevertek a drótok. A 8453. számú orvosmunkás fölébe hajolt és összeráncolt homlokkal figyelte a mérnökmunkás torkából előtörő ritmikusan hangsúlyozott szavakat. Azután a karjára emelte az elernyedt testet és a felvonókészülék segítségével elszállította a legközelebbi műtőterembe.

Két orvosmunkást hívott konzíliumra, akiknek előadta, hogy a beteg valami muzsikának nevezett hallucinációról panaszkodik, a nyakszirt fölött, az okcipitális karéj táján szabályosan ismétlődő zúgást hall és úgy érzi, mintha valaki rézlapokat csattogtatna és kifeszített érc-húrokat pengetne a fejében. Megkísérelte ezeknek az akusztikus élményeknek reprodukálását is előtte, de a 8453-as még csak hozzávetőleges képet sem alkothatott róluk a mérnökmunkás előadása alapján.

Néhány perc múlva magához tért a beteg és minden kérdezés nélkül bőszavú lelkesedéssel elmesélte, hogy hárfák, tubák és klarinétok szólnak körülötte. Lehet, hogy a többiek nem hallják, érzi, hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy a zene megszólalt, egyedül van, képtelen a rábízott konstrukció tervezetét elkészíteni, végezzék a többi számok. A többi számoknak nincsen lelkük és ő a zenekar első basszusakkordja után azonnal átérezte 47229-es egyénisége örök magányosságát. Az orvosmunkások tanácstalanul néztek egymásra, az 1045-ös leemelte a könyvespolcról a Lélekkórtani Mechanika XXII. kötetét, a beteget pedig lefektették az operációs asztalra.

*

A koponyalékelés után felfrissült, örvendő kedvvel sietett vissza félbeszakított munkájához. Mikor a villamoshidakon az Építőmunkások Műhelye fölött elsiklott, már erősen szégyellte magát a történtek miatt és az íróasztala előtt szeretett volna máris ülni. Két hétig egyetlen tévedést sem találtak a számadásaiban.

*

A szomszédos termekben, alatta és fölötte egyhangú szabályossággal zakatoltak a gépek, a kerekek, tolattyúk, csapóágyak nesztelenül jártak körbe és a 47229-es biztos nyugalommal végezte munkáját, beleolvadva a gépek és kerekek egymásba ölelőző, szünet nélküli mozgásába. De a második hét végén egyszerre leeresztette a kezét, kimeredt arccal, figyelmesen nézett maga elé, mintha a gépek halk zümmögéséből előszivárgó hangokat kutatná, a higanylámpa világos fényben foszforeszkált. Azután vérbe borult arccal, dühösen lerángatta magáról a vezetéket és kirohant az Egyesített Munkaműhely felső gerendázatára.

Majomügyességgel kúszott fel közvetlenül a tető alá és idegesen rángatózó karokkal, szélesre nyitott szájjal kiabált lefelé. Csak szakadozottan és bizonytalanul, elhaló foszlányokban hallgatták a munkások a 47229. számú mérnökmunkás különös ritmusban változó, helyenként túl hangos, máshol pedig egészen halk beszédét. Két orvosmunkás közeledett óvatosan feléje, a 8453-as és a 6940-es, lefogták hátulról a karját, de a dühöngő mérnökmunkás kiszakította magát kezeikből, rettenetes erővel hátralökte a 8453-as számú orvost és a 6940-esre ugrott.

Ami ezután történt, még hetek multán is sokáig foglalkoztatta a műhely munkásait.

A 8453. számú orvos elrohant segítséget hívni, a 47229-es pedig maga alá teperte a 6940-est, átfogta a nyakát és markának egy rettenetes szorításával megfojtotta. Azután habzó önkívületben, féktelen gesztusokkal beszélt tovább, a számokat embereknek nevezte és késznek nyilatkozott arra, hogy felnyissa szívüket és agyukat azzal a zenével, amelyet mindezideig csak ő hallott, de amelyet ezennel kiénekel magából. Dobokat, harsonákat és hegedűket emlegetett, elmondta, hogy telítve van dallammal és harmóniával, amely most kiárad belőle, hogy betöltse és megvilágítsa a többi számok lelkét...

Hátulról egy lövés dördült el és a 47229. számú mérnökmunkás élettelenül hullott le a magasból.

A gépeket meg kellett állítani. A munkások bosszankodva emelték ki a megolajozott rudak közül a roncsot.

Ford.:  Erg Ágoston

Forrás: Korunk 1927. október