Vajon élsz-e, anyám, egyetlenem!?
Én még élek. Forró köszöntések
ringjanak fel szobád fölött s esti
mondhatatlan édességű fények.
Írják, hogy mély bánattal és búval,
esett fejjel a fiadat várod
s öregséged lassú ingásával
messzenéző dombtetőnket járod.
Írják, hogy az esti kék homályban
minduntalan felrémlik előtted,
hogy valaki éles korcsmazajban
megkéseli fiúi szívemet.
Nincs baj, anyám! Ne aggódj miattam,
nem vagyok már a régi vad részeg…
Csak a fájó merengésed véli,
hogy viszontlátás nélkül halnék én
meg.
Gyermekgyöngeséggel most csak egyre
álmodozom s mákonyában élek…
De már megyek s azt a percet várom,
mikor hajlott házinkba belépek.
Hazamegyek. Mikor? Majd ha nyitja
virágait kertünk ékességgel, -
de hajnalban, mint valaha régen,
ne keltegess, ne ébresztgessél fel.
Ne bántsd, ami elmúlt, mint az álom
s ne hánytorgasd azt, ami meg most
van:
az életnek annyi veresége,
fáradtsága, szenvedése rajtam.
Imádkozni se kényszeríts többet;
bocsásd meg a régi rosszaságom –
én a múlthoz nem térhetek vissza,
anyám édes, egyetlen virágom.
Altasd el a bánatodat, gondod,
ha fáj, ne is gondolj sokat én rám
s öregséged lassú ingásával
ne járj kint a messzenézők dombján.
Ford.: Zlinszky Miklós
Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940.
február)
Kép: Szergej Jeszenyin - www.wikipedia.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése