Itt fogok lakni.
A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat.
Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz
csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy
nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?
Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes
mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok
közé a formás kavicsdarabokat, díszként.
Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan
figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát
vártam rá.
Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón.
Még nyitva találom a postát, és feladok egy
táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre:
„Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek
az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi
patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk
közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy
a közös halálig.”
A városka dombra futó negyede csupa romház.
Tizenhatodik század. Itt bolyongok.
A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában
élő hal.
Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát
görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély,
hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy
akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget.
Ismét elmúlik egy fél óra.
A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány
néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és
tágra nyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha
egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.
A kidőlt kapun én is odalátok.
Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld
pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De
bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt: és az is bizonytalan, hogy a lány
észrevett-e engem.
Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva
egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan
visszahúzódik a sötét szobába.
Én meg választhatok a hal és a majom között.
A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles
kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan
lekaparom a ráragadt moszatot.
Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.
A kosarat még mindig nem húzták vissza az
ablakba.
A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik
nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A
nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres
óvszeres doboz.
Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok.
Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.
Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A
szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül
elvágtat.
A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és
megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.
Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva.
A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a
levélládába, az újság mellé.
Utána benyitok a szobámba.
A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen
lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan
csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles
lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.
levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére
akasztom száradni.
A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét.
Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.
„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás
előtt. „Vagy tíz év múlva?”
Forrás: A ’84-es kijárat
– Antológia 21-23. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti
Szalon Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése