A háború harmadik évétől kezdve a budapesti
telefon egyik kedvenc hibája az volt, hogy a hívott szám helyett egy
tökéletesen más számot kapcsolt: s ebben azután makacsnak bizonyult, nem úgy,
mint egyéb tréfáiban, sajátságos sivításaiban, oktalan „mással
beszél”-jelzéseiben vagy abban, hogy két vagy három állomással kötötte össze az
embert. Ezt mind türelemmel ki lehetett böjtölni. De ha lakásomat délután
ideges férfihang csöngette fel, s Muncurka kisasszonyt kérte a telefonhoz,
akkor hiába magyaráztam meg neki, hogy itt nem a Magyar Fésűipar beszél, s ő
hiába csapta le szó nélkül a kagylót, bizonyos lehettem benne, hogy néhány
napig sok százan fogják keresni telefonomon a Fésűipart.
Különösen keserves volt felhívni az olyan
számokat, mint például a pályaudvarok tudakozó irodája. A menetrend azonban
naponként változott. Egy este táviratot hoztak. Rokonom küldte Kassáról, s csak
annyi állt benne, hogy az esti gyorsvonattal érkezik. Rá kellett szánnom magam,
hogy felhívom a vasutat.
Elszántan tárcsázgattam a keleti pályaudvar számát.
Háromszor nem kapcsolt, negyedszer részvétlen hápogással jelezte a „foglalt”
vonalat, de váratlanul ötödszörre csengetni kezdett a készülék.
„Halló – mondtam -, mikor érkezik, kérem, a
kassai gyors?”
Egyetlen ütemnyi szünet. Azután ezt mondja a
hang:
„A kassai? Mindjárt megmondom.”
Hosszabb szünet. Majd így szólt:
„Huszonegy óra, vagyis kilenc óra és tíz… Nem!”
Újabb szünet.
„Munkács-Kassa-Budapest? – kérdi. – Huszonhárom
óra huszonöt. Ez az, kérem?”
„Hát maga nem tudja?” – kérdeztem.
„Dehogynem tudom. Huszonhárom, azaz tizenegy óra
és huszonöt perckor érkezik, mondom.”
„No de, bizonyos ez?”
„Bizonyos. Jó napot.”
- Halló, halló!”
„Mi tetszik?” – kérdi kelletlenül a hang.
„Nincs tévedés?”
„Nincsen. Tessék már békén hagyni.”
Valami nem tetszett nekem, bosszankodtam.
„Elvégre – mondtam ingerülten – ez a mestersége.
Azért vasutas…”
„Dehogy vagyok én vasutas, kérem. Sztomatológus
vagyok.”
„Sztoma…?”
- Igen kérem – mondta a hang fáradtan. – A
telefonom összekapcsolódott a Keleti pályaudvaréval. Legkevesebb, ha ötvenszer
hívnak fel naponta tévesen. Ha én most azt mondtam volna önnek, hogy téves
kapcsolás, akkor legjobb esetben bocsánatot kérünk egymástól, és ön egy perc
múlva újra felhív engem. Tehát: tizenegy óra huszonöt perc. Tessék elhinni. Itt
van előttem, ma reggel írtam ki magamnak az összes vonatok érzekését és
indulását. Mégiscsak így a legegyszerűbb. Noha nem vagyok vasutas, hanem
sztomatológus, ami annyit tesz. szájsebész! Jó estét.”
Elhűltem kissé, azután nevettem, de a vonat
csakugyan akkor érkezett. Nemrégiben aztán fogorvosra lett volna szükségem, és
eszembe jutott ismeretlen telefonos sztomatológusom. Sajnálni kezdtem, hogy
annak idején nem kérdeztem meg a nevét. Valamiért az a makacs gondolatom
támadt, hogy nem lehet rossz szájsebész. Egészen kitűnő szájsebész lehet.
Forrás: A ’84-es kijárat
– Antológia 12-13. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti
Szalon Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése