Palasovsky Ödön: Punalua

 Palasovsky Ödön

Fotó: Landau Erzsi - forrás: www.homegaleria.hu

Végre egy tehetséges, szívből fakadó, egyéni és eredeti írás, amely amellett mond valami újat is az embernek. (Palasovsky Ödön: Punalua. Új Föld kiadása, Budapesten.) Ez a verseskönyv, ha nem is minden részletében, de egyes fellobbanásaiban zseniális. Egy bizarr, de igazi költő versei vannak benne. Hogy nem értik és kicsúfolják, az épen értéküket bizonyítja. Jaj annak a költőnek, akit mindjárt megértenek és méltányolnak! Az ilyen költő meghal a halálával, míg az igazi költő halálával születik meg. A lényeg mindig a belső őszinteség, mely keresztültör a közönyön s az új formát elfogadtatja az olvasókkal.

Palasovskynak a végzete az, hogy félreértik. Így járt első verseskönyvével a Reorganizációval is. Holott már a Reorganizációban is nagyon szép versek vannak, bár kissé túlzsúfolva dekoratív dísszel és némi játékos ornamentikával. A Punalua teljesen szakít minden szociális fájdalommal és egy nagy életérzés kirobbanásához hasonlít. A dadaizmusnak abból a korszakából származik, mely a szerző egyéniségének leginkább megfelel és szívéhez legközelebb áll, amikor Dada még nem akart más lenni, mint a fogalmak szürke börtönéből s a logika vasbéklyóiból szabaduló nagy életösztön-felviharzás és a vers nem akart más lenni, mint a létérzés hatalmas és ösztönszerű kirobbanása. (Kurt Schwitters híres „Anablume” című verse, a szerelmi mámor dadogásának grammatikálatlanságában.) Ebben még nincsen semmi a dadaizmus későbbi, világnézetté szélesedő cinizmusából és mindent semmibevevéséből. Palasovskynál is tiszta és töretlen még ez az érzés, mely az ausztráliai fogalommal jelölt Punaluában személyesül meg és új csengést adva a régi fogalmaknak, sokszor szinte himnikus lendületű versekben izzik fel. A régi görög szatírjátékok karénekeire emlékeztető párbeszédes forma, recitativóival és énekbe zendülő fokozásaival elsőrangúan alkalmas az élet belső, titkos, szóval ki nem fejezhető, dionizoszi mámorának fellobogtatására, melyben a rendes asszociációk elvesztik értelmüket s a logikátlanságnak adják át a helyet, mint megfelelőbb kifejező eszköznek.

 

Ez a mámoros hevület bizarr kedvvel szórja a rikító ellentmondásokat és lehetetlen képeket, néha elszakadva a belső érzésfonáltól, amikor a disszonancia igazolatlanná válik és észbeli akarást éreztet. Ilyen azonban nem sok akad, és egyáltalában nincs az Őz-biblia ciklusban, amelynek mélyen átérzett, szelíd és egyszerű versei a Punalua-mámortól elütő, gyengédebb húrokat zengetnek:

„Mert anyák vannak

Anyák anyák a csodabuzgók nagy-nagy szemükkel mindig gyöngék.

Mégis szemükkel mindig erősek Akik fiakért betegednek Akik ezerévbe szeretnek —

Csak anyák vannak Szomorúak Szállt tüzeket örökre áldók Hívők hívők a nagy parázsban Februármegváltó némasággal ... ”

Hogy mit lehet ezen nem érteni, azt nem lehet megérteni. De hát elvégre a verseskönyv nem lehet ábécés-könyv!

A két Punalua-énekdrámához stilizáltságban és melegségben harmonikusan simul a Gyümölcs című prózai versciklus is, de elüt tőlük a Szappanszakáll című szatíra, mely ironikus hangjával és öngúnyolásával mintha nem illenék bele ebbe a szép kötetbe. Hiszen a Punalua-versekben annyi áhítat és érzés van, hogy néhol szinte zsoltáros hangot hall ki az ember soraikból.

Palasovsky verseit maga szokta előadni, a naturalizmus teljes sutba dobásával, a szavalás külső anyagát teljesen a belső tartalom alá rendelve. Ennélfogva hangja, előadása, gesztusa és minden annyira stilizált és minden annyira csak a költemény érzésének érzékeltetésére akar szolgálni, hogy a naturalista szavalómodorhoz szokott közönségnek csak egy része érti meg művészi törekvését. E téren Palasovsky épen olyan merész újító, mint a könyvében, melynek elolvasása és átérzése azonban kulcsot ad átszellemült előadási módjának értékeléséhez is. 

Strém István

(Budapest)

* Szokatlan dolog talán könyvkritikához szerkesztői megjegyzést fűzni. Mégis ez esetben a szerkesztő kénytelen vele. Kénytelen bevallani, hogy a Punaluát nem érti. Hiába, nem érti. Ez lehet az ő hibája. Mindegy, mégis Strém István értékelését képtelen elfogadni. Mégis leközli, hogy objektív legyen s mert annyi bizonyos, hogy a „Punalua” kortörténeti jelenség.

Forrás: Korunk 1927. május