Kovács Katona Jenő: Téli szál

Csillag József (1894-1977): Rőzseszedő

Az idő nyilvánvalóan semmibe veszi a naptárbeli Herschelt, nem törődik Lika bácsival, aki a sor közelében égi jelekből jósolgat az idő iránt élénken érdeklődő cigányoknak, sőt úgy látszik a patikussal sem, aki pedig a helység egyetlen birtokában lévő légsúlymérője alapján tudományosan meteorologizál. Hisz most valamennyiük szerint csendes, enyhe idő lenne esedékes s egy héttel előbb még Lika bácsi paraszti pesszimizmusa is alig merészkedett egy kis fagyig. Ezzel szemben a patak jege jó ideje recsegő fagyban hízik, hogy a mészáros, bár még egyáltalán nincs itt az ideje, mindegyre léket vágat, vajon nem elég vastag-e s a szél is negyedik napja szántja a havat, zörgeti a kunyhók eresztartó oszlopai között csonttá fagyott rongyokat és szikkasztja az emberek velejét.

Északról jön, a síkság felől. Legelőbb a falu határát jelző jegenyefasort suhogtatja meg, aztán erőseben nekilendül s ledobálja a Graueck tanya kőoszlopa, vadonatúj kocsiszínjéről a kupáscserepeket.

- Gázemberek – szisszen fel Graueck a párás ablaknál, de nem lehet pontosan tudni, kire gondol. A hanyag cserepezőkre, az erdőtolvajokra, iszákos feleségére, az adóhivatalra vagy épp a zsidó ügyvédre, akihez a kiegyenlíthetetlenné dagadt ügyvédi költségek fejében végül is minden fajelmélet ellenére kénytelen lesz hozzáadni lányát s aki most is idegesítő otthonossággal járkál fel-alá a szobákban., halkan fütyörész s ügyetlen kézzel néha rácsap a zongora billentyűire.

De a szél ezóta már a csordakút gémjének kölönceit rázza a völgyben s vijjogva szalad végig a vasút menti telefondrótokon. Nekirohan a szőlőhegyeknek, kutat a csupasz karók között, aztán visszafordul s dühében beszórja porhóval a domb alatti falvakat. Emitt a reformátusok pufók templomtornyán nyikorgatja meg a pléhkakast, odébb alattomosan befúj a hegyoldali pincékbe borfejtés ürügyével pityiziálgatni szállingózó svábok kabátja alá. Végigfut a patak jegén, összeveri a part menti fűzfabokrok vesszejét s átfúj a rét tömzsi, magános vadkörtefáinak sűrű koronáján. Száraz akáctermést és keshedt zsindelytetőt csörget a bekerített baromvásártéren, ki-be verdesi közepén az elavult választási jelekkel telemázolt cédulaház deszkatábláit, melyek mögött az öreg Zahoree dünnyögve illesztgeti egymáshoz cérnakarikáit és különös, maga faragta emeltyűrendszerét, hogy végül az örökmozgóval ajándékozhassa meg méltatlan társadalmát.

- Nana! – figyel fel nagyritkán egy-egy erősebb csapódásra, miközben gyerekké aszalódott felesége és posztópapucsokban ténfergő kölykei majd bebújnak a szoba langyos tüzelőjébe, a szél fúvásnak mozdulatlanul ellenálló zsalugáter azonban, nyilván hasznossága miatt, nem ragadja meg feltalálói képzeletét.

Aztán a szél hipp-hopp, az eperfákkal szegélyezett nyílegyenes országúton terem. Kajánul gyötri a gyümölcsösök didergő borzos lovacskáit, kékes-vörösre marja a gyékényfedél alatt kuporgó,gombóccá öltözött asszonyok arcát és megtáncoltatja a fát fuvarozó szamarasokat. A templom körüli fenyők mezei portyára indult varjúlégióját mozdulatlan szárnyakkal úsztatja, hintázza hullámzó hátán a palaszürke ég alatt, fülsiketítő károgásukat hol elkapja, hol mennydörgéssé erősíti, játszik velük, mint labdával a gyermek.

Ficánkol, nyűgösen forgolódik, szűk neki a völgy, neki-nekirugaszkodik, tágítja, feszíti a lusta, makacs dombokat és vele feszül a látóhatáron minden. Már ott kujtorog a falu alatt. Betömi hóval a patak menti vályogvető gödröket, a rét szélén körülszaglássza az öreg Onuczán magános portáját, belekapaszkodik a magas patakparton riadtan lapuló putrik fedelébe, rossz pléhfazekakból vagy sárral bevert napraforgókóróból tákolt kéményeikbe visszafújja a nedves tűzrevaló nehéz füstjét és bevinnyog ablakréseiken. Majd átbújik a magas vasúti híd gerendái alatt, felszalad a lejtős Kishajduváros utcán, neki egyenesen a szolgabíróság tojás alakú címtáblájának.

A hosszú főutcán azonban alig talál valakit. Mindössze lenn a hajlásban, a félkáváig jégbe fagyott községi kútnál kínlódik ügyetlenül bukdácsolva egy lány és szellős öltözetében, fejét leszegve Tóth, a borbély igyekszik a csendőrségre borotválni. Dühösen szorongatja hóna alatt koszos táskáját s csukott szájjal elkeseredetten szidja az Istent, akire jelenleg a szél, de főleg a törzsőrmester szakállának kiserkenése miatt haragszik.

Pedig, amit átkoz, már szinte csak kedélyesen évődő fuvalom az istentelenül visongó, dörmögő, vijjogó és bömbölő éjszakai szélvészhez képest. Az egész keleti ég alján aranyosan feszülő hideg felhőcsíkok között küszködik már a nap, űzi, hajtja belőle a boszorkányokat, elátkozott lelkeket s az ördögöt, akik vele kacagtak és romboltak egész éjszaka, nem kímélve sem embert, sem az államvasutakat. Úgy, hogy például Varga, a vasúti őr haszontalanul erőlködik most a bakterház özönvíz előtti telefonkészülékével  s hallózza veresre nyakát a beszélőig való ágaskodás közben, a vasutat őrző daliás gárdából a Juhász tanya alatt három szép pózna hősi halált halt az éjszakai viaskodásban.

A komisz reggeli időben, vastag útibundába burkoltan, szőrcsizmás lábait jól a szénába ágyazva Perl úr, a fatelep igazgatója szalad végig a falun könnyű futószekerén. Karfelemeléssel viszonozza Löwinger Náci köszönését, aki a nyitott boltajtóban áll s nem tudni mi okból, úgy látszik szellőzteti mocskos, de jól menő üzletét. Viszont gazdaságosan csak fejét bólintja a szalutáló bakternek, aki eredménytelen kornyikálás után végül is kiállt az őrház elé s onnan lesi, hogy az esedékes tehervonat feltűnjön a cigánysor melletti kanyarodónál, mert erről a sorompók lezárása miatt okvetlenül tudomást kell szereznie.

Közben alig negyedóra alatt  hirtelen megélénkül az utca is. Irdatlan kucsmákban, alfelük táján lötyögő vászontarisznyákkal piros képű gyerekek szállingóznak az iskolába. A pillanatnyilag a községházára tartó, de főnöke szerint végül is okvetlenül a delírium tremenshez érkező körorvosi altiszt fekete bőrkabátja csak pár percre tűnik el a piaci korcsma ajtajában s lejjebb, a púderrel és pomádéval gondosan kikent postamester is kiköti hivatala utcai szárnyasajtaját. A szél párás tehénbőgést és izgága disznóvisítást tépdes, Löwinger Náci és konkurrenciája több, mint egy negyedórája néznek farkasszemet egymás boltajtajával, sőt lengyelnadrágos pipaszár lábaival Gegő úr is felérkezett a piactérre s behúzott nyakkal fontoskodva vizsgálja a gyógyszertár hőmérőjét, mintha a hőmérséklet döntené el, melyik kereskedés rizseszsákján üti el délig az időt – csak, mintha az éjjel egytől-egyig elpusztultak volna, a cigánysoron nem mozdul senki.

A hófúvásos, szűk cigányutcán közismert barna cserépszilkéjét szorongatva csak Kocsorváné bukdácsol tanácstalanul és egyengeti a havat hosszú, seszínű szoknyájával. Még sötétben indult el a dombról s itt most szokás szerint jó üzletet szeretne csinálni a fazekába útközben összekoldult kétliternyi kukoricaliszttel és három gyanús tojással. Egészen átfázott, s a cudar szél talán még szörnyűségekkel zsúfolt történeteinek hőseit, a derék erdei rablókat, lólábú vőlegényeket és hiszékeny szépleányokat is mozdulatlanná dermesztette fejében. Szélvédte szegletek után kutat, pislogva figyeli a ferde kéményeket, hol száll ki a füst, de csak a tollasodó s konokul a szegényparasztok felé tájékozódó félvér Csillagvizsgálónál gyanítható ilyesmi, ott viszont most, maga előtt sem egészen tisztázott körülmények folytán aligha van keresnivalója. Kapóra jön hát a vackából kilépő Hazug Béla mögött nyitva maradt ajtó, kinek feleségéhez így anélkül lehet besurranni, hogy a kontrás észrevenné és korholná a korai vendégeskedés miatt.

Hazug Béla frissen, tagjaiban még az éjjeli meleggel, a sor végére igyekszik. Legényes menetelése azonban egyszerre oda lesz, amint kélt kunyhó között oldalról kapja a dögtér felől áramló szél s ezer tűszúrásként arcába csapja a kemény hószemeket. Mintegy varázsütésre meggörbül, mellre szegett fejjel a katonai rangjához is egészen méltatlanul bukdácsolni kezd a térdig érő hóban. Elkedvetlenedve tépi le ajkáról a sárga, élettelen cigarettacsutkát és sértődötten húzza szemére sapkáját. Testét a két kiskabát és másfél nadrág, nyakát a vörös keszkenő még csak védenék, a postamester kiszolgált sárcipője azonban jogos aggodalommal tölti el, úgy látszik, hiába gyömöszölte bele a kapcát s kötözte spárgával, alighogy elindult, máris siralmasan szotyog. A kellemetlen körülmények ilyen halmozódása elől legszívesebben meghátrálna, ha ő is, Gágyó is nem nedves fűzfatuskókkal fűtenének már harmadnapja s az asszonyok szája is nem járna folyton.

- Hát nem jön? – szól be aztán szinte sértődötten Gágyó kunyhójába, melynek nyitott ajtaján tódul ki a vastag füst s a tárgyak szürkés bizonytalanságba vesznek belsejében. Az asszony és leány még hajnalban megfutottak a füst elől, csak Gágyó maradt otthon s kínlódott kötelességtudóan a fűtőberendezéssel.

- Mit csinál ott? – kérdi ismét Hazug Béla érdektelenül, csak éppen, mert a gazda különös módon valahonnan fentről morog s a falhoz húzódik közben, hogy ne érje annyira a szél.

- Tapasztom ezt az izét – szuszogja valamivel érthetőbben Gágyó. Pár másodperc múlva azonban csapzott bajszával, kezeit dörzsölve, már a féllábszárig érő hóban totyog fényesre olajozott csizmáival, fejcsóválva figyeli a háztetőt, majd leverten bevonul a kunyhóba, melynek ajtaján csípősen gomolyogva változatlanul tódul ki a füst.

- Hová tették? – motyog odabent. – A fene egye le a kezüket, hogy egye le még máma. Hova tették? – Végül csillogó vörös szemekkel mégis feltűnik, amint bársonygalléros, lötyögő nagykabátja alatt épp nadrágszíjába akasztja a rövid fejszenyelet.

- Aztán szedje a lábát, mert hideg van – mondja miheztartás végett Hazug Béla s úgy megindul, hogy apró, görbe lábaival alig bírja követni a másik.

Előbb csakugyan felfrissülnek, ahogy pajkosan, csiklandozva átjárja rongyaikat a szél, de a hideg csakhamar megállapodik Hazug Béla kiálló lapockáin, rácsavarodik Gágyó térdeire és kocsonyává fagyasztja ízületeit. Annyira, hogy a sorompónál már vacog a foguk és se látnak, se hallanak. Hiába integet és kiabál utánuk Náci a boltlépcsőről, erőltetett menetben, süketen húznak el a biztos paklidohány mellett. Amint a házak közül kiérnek meg éppen mintha megbolondult volna. A szél nekivadultan futkároz a hóból meredező, elfeketült kukoricacsutkák fölött a vörösen káprázó szemeik előtt nemcsak a kínjukban táncoló szamarasok ugrándoznak már, hanem az útszéli eperfák is, sőt jóparazsú, száraz gallyaival és orozásra kiválóan alkalmas cserjéivel, mintha maga a domb is egyre távolodna. A reggeli nap nyomtalanul elenyészik a nehéz, szürke felhők alatt, mire nagysokára, a szembe széllel való keserves tusakodás után szipogva, dermedten és elharapott adjonistennel beesnek az öreg Temjánhoz a domb alatt, megmelegedni.

Bár általánosan ismeretes, hogy az öreg Temján megbecsüli a szegény embert, maga Gágyó is nem egyszer kapált már neki harmadában, öltözetük alól árulóan kimeredő fejszéikkel azonban a kegyetlen hideg ellenére sem szívesen teszik tiszteletüket nála. Akárhogyan is, öt hold földje szomszédos a Graueck erdővel, aztán hátha a birtok is olyan közel hozza egymáshoz az embereket, mint a szegénység, s egy szép napon az öreg Temján csak megállítja az ezredest, amint az erdő szélén hümmögve verdesi csizmaszárát a kutyakorbáccsal s kiadja neki a cigányokat. Erről persze nem beszélnek, csak hosszan, bizonytalankodva tisztítják lábbelijüket a szellős tornácon, melynek végén néhány cső dísznek felkötözött vörös kukoricát verdes a mennyezethez a megvadult idő. A gazdát ingben-gatyában, mezítláb találják. A tűzhely előtt ül, a parazsat nézi és annyira nem érdeklik a belépők, hogy köszönésüket sem fogadja. Felesége kóccal piszmog az ágy végénél, a gyerekek meg a két ablak közötti karosládán majszolnak valamit egy csuporból.

- Az erdőre mentek – mondja az öreg nagysokára, kijelentésszerűen, hogy a cinkosságnak még a gyanúját is kerülje, miközben a cigányok gémberedett tagjaikat huhogva melengetik a tűzhely fölött.

- Egy kis gallyat viszünk, megfagyunk ebben a piszkos időben – válaszol Gágyó kelletlenül s hanghordozással igyekszik leplezni a nyilván fennforgó lopási szándékot.

- Hát hideg van – intézi el a gazda és rájuk se néz.

Pedig, amint a meleg kissé átjárja tagjaikat, egyre inkább otthon érzik magukat. Hazug Béla halk, illedelmes torokhangon dicséri a meleget, nyújtózkodik, cigarettát sodor, Gágyó is pipája után mutat s egykettőre megtöltenék rossz dohányuk füstjével a szobát, ha az asszony nem épp most szánná meg őket.

- Egyetek – mondja s egy tálban néhány merőkanál sóban főtt szemeskukoricát tesz elébük a gyerekekéből.

Gágyó azonban meglepetésszerűen készülődni kezd. Talán a gazda szótlansága idegesíti, hogy szokása ellenére rá sem gyújt, csak egy kis bagót kotor elő s némajelekkel noszogatja indulásra Hazug Bélát, aki tele marokkal tömi magába a kicsattant, meleg kukoricaszemeket. Amint azonban fogy a kukorica s egyre mélyebben kell minden szem után kutatni a savószínű lucsokban, nem tehet mást, kényszeredetten ő is megigazítja derekán a spárgát, lehúzza sapkáját és szerényen lapulva elköszönnek. Elmaradhatatlan hálájukat is csak a rosszul záródó külső ajtónál nyilvánítják, melyet gyengéd aggályoskodással minél jobban be szeretnének zárni maguk után.

A kert végén gyorsan átlépik a rozzant sövényt s egymás nyomában lépésről-lépésre felszabadultabban loholnak az irtás felé. Akár bekötött szemmel is futhatnának, olyan ismerős számukra a környéken minden, a nyűtt szögesdrótkerítés, az alacsony  kökénybokrok, távol a szürkés-lila falu, sőt már a fák között gyerekesen kergetőző szél is.

Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február) 105-109. old.