Tutsek Anna: Örvény

Néma, nehézkes mozdulatlanságban vesz körül az éjszaka fekete, sűrű sötétsége. Úgy borul reám, mint egy nehéz szikla, kérlelhetetlen, kegyetlen hidegséggel, s úgy képzelem, ha kezemet kinyújtom, elérhetném s le tudnám gördíteni magamról.

De nem tudok megmozdulni.

Nyitott szemmel, összekulcsolt kézzel fekszem itt és nem tudom, mióta fekszem így és meddig fogok még így feküdni.

Lassanként a mozdulatlan sötétség el kezd hullámozni körülöttem és mintha a fekete sziklaóriásból a kövek egyenként kiválva gördülnének le a megmérhetetlen, beláthatatlan mélységbe...

A fekete hullámok lomhán indulnak meg és lassú hömpölygéssel áradnak felém; látom az örvényt, mely megnyílik előttem s tudom, hogy nem sokára el fog nyelni; de nincs erőm menekülni előle.

Csak fekszem a sötét éjszakában és várom, amíg mindennek vége lesz.

Már nem néma a sötétség; mintha minden atomja ember nem hallotta, ismeretlen, rejtelmes hangokon kezdene suttogni a hullámok s a sziklakövek csodálatos zenéjével. És e csodálatos hangok közé mintha valami közeli, halk zokogás hangja vegyülne s a föltartóztathatlanul, csöndesen aláfutó könnyek arcomon összevegyülnének a vigasztalatlan, fekete habokkal...

És a lassan tovagördülő hullámokból egyenként emelkednek ki ismerős képek, ismerős alakok; álmok, melyeket egykor álmodtam s melyek soha sem valósultak meg és egy-egy halvány, édes arc, melyet mindig sirattam és sohasem feledtem el...

Kiemelkedik hideg hullámsírjából egy szomorú öreg arc is, ide ül ágyam mellé, megfogja a kezemet, mint azon az utolsó, végzetes estén és halkan kérdezi:

- Jobban vagy, Teréz?

- Jobban vagyok, anyám!

Lelkemből kiveszett az idő és a tér fogalma. Tudom, hogy ez az édes anyám, ráismerek, de nem tudom, hogy mikor halt meg. A tegnap-e, vagy sok-sok esztendővel ezelőtt? Csak azt tudom, hogy szívszélhűdés érte azon a szerencsétlen éjszakán, mikor engem elnyelt az örvény.

Lelkem édes jó anyám, milyen jó, hogy te meghaltál és nem érted meg azt, a mit nekem még át kellett élni.

Valamely bölcs könyvben olvastam egykor, hogy az élet útján nincs visszatérés. Az idő törékeny hídja, melyen áthaladunk, részletenként süllyed le az örökkévalóságba, a mint előbbre és előbbre megyünk. A múlt örökre eltávozott tőlünk. Olyan, mintha le volna aratva, összegyűjtve és behordva. Többé nem a mienk.

Hát ez nem igaz. Az én múltam mezején az idő nem aratott le semmit. Enyém maradt minden. Az utolsó fűszál is, az utolsó szál árva búzavirág is ott hervadt el szemem előtt. Elhervadt, összeaszott és nem nőtt helyette más. Kezemben tartom a fekete gombolyagot, melyet lassan gombolyítva, vissza tudok menni életem útján.

Ezen az álmatlan, magányos éjszakán is, mely tudom, érzem, hogy az utolsó éjszakám, újra átélek mindent, a mi velem történt - de hogy mikor, azt nem tudom...

Dermedt lélekkel, megkövesült szívvel, fáradt testemmel az utolsó útra készülve, újra átélem életem nagy katasztrófáját és keresem, keresem, hol követtem el a hibát, a miért bűnhödnöm kellett, a miért életem története tragédiává változott...

Békefi Antal: Péter Apolló

A napos időben, mint az erdei madarak, tarka, kedves csapatokban szállingóztak a városi hölgyek a Brémer-tér parkjában. A gesztenyések és platánok sűrű lombjai, mint gyönyörű zöld ernyők borultak a vidám társaságokra és a sárga deszkabódé alatt, melynek ereszes ernyője két falándzsán nyugodott, zenekar játszott. A zenekarnak nagyon kitűnő hegedűsei voltak, akik közül egy hórihorgos vörös karmester hajlongott a közönség felé a vezénylő pálcikával.

Egy új dalba fogtak. Nagyon vidám melódiák röpdöstek fel a hegedűk húrjaiból. Megkapó, szívhez szóló és csodálatos nevető hangok. A sétáló közönség mindegyre élénkebben kezdett figyelni, lassan jártak az emberek, halkabban beszélgettek és lassankint mindenki a zenekar felé fordult. Sokan csapatokba gomolyodtak össze és megálltak.

- Nagyon kedves dal!

- Pompás keringő.

- Vajon ki írta?

Ezek és a tetszésnek más mindenféle lelkes megjegyzései hallatszottak.

A Faragó Zöldike - egy vékony gyermekleány, apró lábacskáin elkezdett táncra készen ringatózni és egy kis tisztnek mondta:

- Oh, be jól esnék erre egy tour itt az aszfalton.

A csinos, csillagos fiú játékosan a dereka után nyúlt.

- Ha tetszik.

Azonban a kisasszony belátta, hogy nem lehet.

- Mit gondol? suttogta.

- Miért? maga gyáva! mondta neki a tiszt, mire a gyerekkisasszony elébe toppant.

- Na jó. Hát igen, egy feltétel alatt.

A kis aranyos lovag a kardját a karja alá fogta, készülvén már az utcai táncra:

- Teljesítve van már az is. Mi az?

- Ha egyenesen az oltár elé táncoltat.

Ne tessék elhinni, hogy az édes gyermek ezt nem komolyan mondta. A kis tiszt mindjárt leeresztette a kardját és most már ő felelt így:

- Mit gondol?

S a leány visszaadta neki a sértést nagy nevetve:

- Maga a gyáva.

Csak a történeti hűség kedvéért fűztem hozzá ezt a kis intermezzót az elmondandó történethez a Margit-keringőről, mely varázslatos nagy hatást tett friss kacagó melódiáival. Nem a sablonos táncmuzsika volt ez, valami új csodás dallamjáték, meleg és csattogó, lágy és viharos, suttogó és zengő melódiák édes hullámzása, melyből egy boldog szív mondhatlan kéjes örömeit hallja és érti meg az ember.

Murai Károly: A nagymama

Kép forrása: http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/127917

Az ezüstös hajú öregasszony hangosan zokogott s az öregember, aki vigasztalni akarta, a nagy fájdalomtól nem tudott szóhoz jutni. Bágyadt fényű szemei megteltek könnyekkel s a vigasztalási kísérletnek az volt a vége, hogy együtt sírt az öregasszonnyal, hosszasan, keservesen. A jó barátok, a hitközség tagjai, akik a nagy bajban meglátogatták őket s a kik enyhületet akartak nyújtani, elérzékenyülve távoztak.

A városban pedig mindinkább elterjedt a hír, hogy a két kesergő öreg unokáját, a bájos Lottikát, annak módja és rendje szerint megszöktette egy csinos katonatiszt. A szép zsidóleány, akit annyian megkértek s aki a gazdag terménykereskedő felesége lehetett volna, minden búcsú nélkül, szótlanul, titokban kelt útra a katonatiszttel, akiről csak később tudták meg, hogy fényesnek ígérkező pályáját odahagyta.

A szenzáció napokig tartotta magát. Bejárta a csöndes utcákat, belopózott a házakba s kiment a környékre, hogy az idegekre mindenütt hasson. A leányok szívei megdobbantak s ha azokban szerelem lakozott, rokonszenv támadt bennük Lottika iránt. A fiatal urak, akik Lottikát csak távolabbról ösmerték, hurrát kiáltottak, erősen hangsúlyozva, hogy így kellene tenni minden szerelmes teremtésnek. A zsidók körében azonban nagy volt a lehangoltság s különösen azok búsongtak, akik közelebb álltak a leányhoz s azt remélték, hogy a házasság révén családjuk körébe jut.

Azután egyforma időközökben múltak a napok s elmaradt a szökés évfordulója is. A városka lakói lassan-lassan megfeledkeztek az egész históriáról s csak az a két szerencsétlen öreg nem tudott felejteni.

Lottika alakja állandóan ott lebegett előttük s előbújt minden zugból. Nevető arccal, vidám kedélye megnyilvánulásával, majd merengően, szomorú tekintettel s olykor könnyekkel szép szemeiben. Úgy, amilyen az utolsó napokban volt, amikor elhatározásával már készen volt, s amikor arra gondolt, hogy mily szomorú és keserves órák köszöntenek arra a két öregre, akiket elhagy s akik mellől búcsútlanul megszökik, követve azt az embert, akit nem szántak neki. Az elhagyott öregek nemigen beszéltek ugyan róla, de azért majdnem minden gondolatuk ő volt. A kegyetlen, a rossz gyerek, aki hamar árván maradt, s akit ők neveltek föl tiszta szeretettel, akiért vállvetve dolgoztak, akiért pihenést nem ismerve kalmárkodtak még akkor is, mikor a nyugalom, a pihenés vágya már megszállta szíveiket. Ahhoz, hogy a leány érzelmeit és szenvedélyét méltányolni, vagy érteni tudták volna, már öregek voltak; ám ha ezt a nagy mentséget messze elkerülték is, ám ha az ő cselekedetének enyhítő színt nem is tudtak adni: azért a szeretet mit sem vesztett igaz erejéből.

A nagy bánatban, a könnyek ismétlődő szivárgása közbe s a nagy bizonytalanság idején olykor-olykor levél érkezett hozzájuk, amiket Lottika írt. Hol innen, hol onnan, de mindig a gyermeki szeretet meleg hangján. Panasz nem sírt ki a sorok közül, megbánásnak még az árnyékát sem mutatta, ellentétben a nagy, a teljes boldogsággal, amely pazarul áradt ki a levelekből, amelyeknek egyikében már arról is volt szó, hogy aranyos leánykája született.

Sas Ede: Az elvált asszony légyottja

I.

A kicsi, fenyvesek közé bújt nyaralóhelyen fényes jótékony ünnepre készültek. A napokban ugyanis a késő éjszakát riasztó tűzilárma verte föl; a park sötét fái fölött félelmes tűzfelhő piroslott. A veszedelem a közeli faluban ütött ki, ahol a lángok hamarosan végeztek nehány parasztházikóval. A fürdővendégek másnap kíváncsian siettek a pusztulás színhelyére s az asszonyok nagy részvéttel nézték a kormos gerendákon üldögélő, beomlott falakra bámuló népet, ami udvarlóikat arra indította, hogy nemes versenyre keljenek: ki ád többet a kárvallottak fölsegítésére? ennek a nemes versengésnek aztán az lőn a következése, hogy a faluban csakhamar azok változtak kárvallottakká, akiknek házait az irigy tűzvész megkímélte s ezek most sóhajtozva néztek az égre: hogy nem tudta az Isten őket is meglátogatni?

Az asszonyoknak azonban ez nem volt elég; ők azt akarták, hogy a kis erdei falucska szebb legyen,m int volt: márványpaloták és sugárutak hirdessék az ő Pazar jótékonyságukat. A bazárral, tombolával, hangversennyel, élőképekkel és táncvigalommal egybekötött nagyszabású ünnep terve a bájos fejecskékben azonnal megszületett s a kivitelben is pompásan sikerült. A bazár portékáit pár perc alatt elkapkodták s a pajkosabb öreg urak már azt indítványozták, hogy a csecsebecsékből és virágokból kifogyott hölgyek a szent cél érdekében egy kis parázs csókvásárt rendezzenek. A hangverseny is fölötte élvezetes volt s azon a fürdőorvos műkedvelő feleségét talán még viharosabban tapsolták, mint a bécsi színháznak véletlenül ott nyaraló híres primadonnáját. De leglázasabb érdeklődés az élőképekre várakozott; kivált a legutolsóra, amely egy gyönyörű magyar népmesének, az Árgyrus királyfinak és Tündér Ilonának bűbájos jelenetét ábrázolta…

Majoros Ernőnek, aki egy borsos áron megváltott karosszékben ült, az egész hangverseny alatt az járt az eszében: milyen szerencsések azok a szerencsétlenek, nem kell a tiszteletükre rendezett hangversenyt végighallgatniok… De azért végigülte az egészet és udvariasan megtapsolta az élőképek alakjait; a klasszikus istennőket és a tarka rokokó figurákat. Ő is a piece de resis-tance-ra várt és hangosan földobogott a szíve, mikor most a kárpitot fölhúzták. A színtársulat díszleteiből takaros tündérkeretet csináltak; középen, terebélyes fa alatt, a Hangli egy ismert gavallérja szunnyadozott. A villanyos körték, melyek a bűvös fa aranyalmáit helyettesítették, kigyulladtak; a színre halványzöld világosság hullott; halk, álomszerű zene mellett jelent meg a fürdő legszebb asszonya. Pici selyemcipőcskéi alig érték a színpad deszkáit; nyúlánk, finom idomaihoz a tündérországi divat könnyű, hófehér leple simult; szőke haja kibontva omlott vállaira; homlokán pedig villamos csillag ragyogott. A közönség kitörő tapssal jutalmazta a gyönyörű alak megjelenését, a tapsra Árgyrus királyfi is fölriadt, s kitárt karokkal rohant a bájos tünemény felé. Ám akkor a tündér, a meséhez híven, eltűnt, a kert elsötétedett, a kárpit lehullott. De a publikum ebbe nem nyugodott bele, orkánszerűen követelte az élőkép megismétlését és Tündér Ilonának háromszor-négyszer kellett még a színre lebegnie…

Az egész mámoros közönség közt Majoros Ernő volt az egyetlen, aki nem tombolt és nem éljenzett. De az élőkép hősnője azért tudta, hogy ez a merően rábámuló alak van legjobban elragadtatva s őrá mosolygott leghálásabban és legkacérabbul… S mikor már az egész előadásnak vége volt s a közönség kitakarodott: Majoros még mindig a nézőtéren állott s szemét a függönyre szegezve leste, hogy a tündér ismét megjelenjék, el lévén határozva, hogy akkor a színpadra ugrik, karjaiba zárja s el sem ereszti többé…

A termet seperni kezdették. Egy szolga megszólította a sóbálvánnyá változott hangversenylátogatót:

- Nagyságos úr, söprünk…

Majoros dühösen tekintett a buzgó cselédre s a porfelhőben prüszkölve hagyta el a termet. Az járt az eszében, hogy a színpadon az ő tragédiáját játszották el; neki is megjelent egyszer Tündér Ilona, de aztán elvesztette, s bár most sóvárogva futhat utána. Ámde, ellentétben a mesével, ő talán nem fogja az isteni alakit szívére ölelhetni többé soha…

Mivelhogy Majoros Ernőnek valamikor a felesége volt a fürdő legszebb asszonya, aki most, mint Tündér Ilona szórta a színpadról csábos mosolyait a jótékonyság érdekében…

Gellért Oszkár: Folyó, örök választó

Búcsúzóul még egy kézfogás

S utána két lehanyatlott

Kar: közepütt kettévált

Fölrobbant híd. S kétoldalt

Megrendült s lesüppedt vállak közt:

Lapályos partok közt örvénylik a folyó.

Azután hosszú s mély-mély sóhajokkal

Magasra emelkedő vállak:

Két sziklapart, mely

Közelebb, egyre közelebb dől. Most

Meginog. S most

Egymásba szédül s összeborul.

S alul: a folyó, örök választó,

Új medret ás

S a föld mélyében járja tovább

Rejtelmes útját parttalanul.

Távolodó csobogása is elhal

Enyhe, ölelő dombok alatt.

Ferenczy Teréz: Jutok-e eszedbe?...

Jutok-e eszedbe

Hűtlen boldogságom?

Nekem most is te vagy

Tündér szép világom.

Most is elmerengek

Sápadt arcod haván,

S csüggök – madár gyanánt –

Ajkad bűvös szaván.

Látlak a tengeren

Felém búcsút intve,

Honom felé fehér

Kendődet legyintve.

Négyszer nyílt a tavasz

De örök volt telem

Oh mit szenved a szív

Hit és reménytelen!

Ha te elfeledtél

Sőt tán örvendesz is,

Kisérje léptedet

Árnyam s a nemezis!

De nem, nem! légy boldog

Kiért én meghalok, -

Kisérjük léptedet

Én, - és több angyalok!

Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. -  Salgótarján, 1983.

Gellért Oszkár: Lebegni

Minden léptedre kés áll ki a földből

S talpadba hasít. Nincs könyörületesség.

Se fent, se lent.

Futnál, de kések futnak utánad

És kések függnek alá a felhőkből,

Hogy szárnyaidat szálltodban lemessék.

Lebegni egyhelyt, lebegő ravatal,

Csak ezt lehet. És ezt se lehet már:

Lebegve vágyni a végtelent.

A szemhatáron ég és föld összeérnek,

A szemhatáron a kések összeérnek

S lebegő vágyad véres alkonyba hal.