I.
A
kicsi, fenyvesek közé bújt nyaralóhelyen fényes jótékony ünnepre készültek. A
napokban ugyanis a késő éjszakát riasztó tűzilárma verte föl; a park sötét fái
fölött félelmes tűzfelhő piroslott. A veszedelem a közeli faluban ütött ki,
ahol a lángok hamarosan végeztek nehány parasztházikóval. A fürdővendégek
másnap kíváncsian siettek a pusztulás színhelyére s az asszonyok nagy
részvéttel nézték a kormos gerendákon üldögélő, beomlott falakra bámuló népet,
ami udvarlóikat arra indította, hogy nemes versenyre keljenek: ki ád többet a
kárvallottak fölsegítésére? ennek a nemes versengésnek aztán az lőn a
következése, hogy a faluban csakhamar azok változtak kárvallottakká, akiknek
házait az irigy tűzvész megkímélte s ezek most sóhajtozva néztek az égre: hogy
nem tudta az Isten őket is meglátogatni?
Az
asszonyoknak azonban ez nem volt elég; ők azt akarták, hogy a kis erdei
falucska szebb legyen,m int volt: márványpaloták és sugárutak hirdessék az ő
Pazar jótékonyságukat. A bazárral, tombolával, hangversennyel, élőképekkel és
táncvigalommal egybekötött nagyszabású ünnep terve a bájos fejecskékben azonnal
megszületett s a kivitelben is pompásan sikerült. A bazár portékáit pár perc
alatt elkapkodták s a pajkosabb öreg urak már azt indítványozták, hogy a
csecsebecsékből és virágokból kifogyott hölgyek a szent cél érdekében egy kis
parázs csókvásárt rendezzenek. A hangverseny is fölötte élvezetes volt s azon a
fürdőorvos műkedvelő feleségét talán még viharosabban tapsolták, mint a bécsi
színháznak véletlenül ott nyaraló híres primadonnáját. De leglázasabb
érdeklődés az élőképekre várakozott; kivált a legutolsóra, amely egy gyönyörű
magyar népmesének, az Árgyrus királyfinak és Tündér Ilonának bűbájos jelenetét
ábrázolta…
Majoros
Ernőnek, aki egy borsos áron megváltott karosszékben ült, az egész hangverseny
alatt az járt az eszében: milyen szerencsések azok a szerencsétlenek, nem kell
a tiszteletükre rendezett hangversenyt végighallgatniok… De azért végigülte az
egészet és udvariasan megtapsolta az élőképek alakjait; a klasszikus istennőket
és a tarka rokokó figurákat. Ő is a piece de resis-tance-ra várt és hangosan
földobogott a szíve, mikor most a kárpitot fölhúzták. A színtársulat
díszleteiből takaros tündérkeretet csináltak; középen, terebélyes fa alatt, a
Hangli egy ismert gavallérja szunnyadozott. A villanyos körték, melyek a bűvös
fa aranyalmáit helyettesítették, kigyulladtak; a színre halványzöld világosság
hullott; halk, álomszerű zene mellett jelent meg a fürdő legszebb asszonya.
Pici selyemcipőcskéi alig érték a színpad deszkáit; nyúlánk, finom idomaihoz a
tündérországi divat könnyű, hófehér leple simult; szőke haja kibontva omlott
vállaira; homlokán pedig villamos csillag ragyogott. A közönség kitörő tapssal
jutalmazta a gyönyörű alak megjelenését, a tapsra Árgyrus királyfi is fölriadt,
s kitárt karokkal rohant a bájos tünemény felé. Ám akkor a tündér, a meséhez
híven, eltűnt, a kert elsötétedett, a kárpit lehullott. De a publikum ebbe nem
nyugodott bele, orkánszerűen követelte az élőkép megismétlését és Tündér Ilonának
háromszor-négyszer kellett még a színre lebegnie…
Az
egész mámoros közönség közt Majoros Ernő volt az egyetlen, aki nem tombolt és
nem éljenzett. De az élőkép hősnője azért tudta, hogy ez a merően rábámuló alak
van legjobban elragadtatva s őrá mosolygott leghálásabban és legkacérabbul… S
mikor már az egész előadásnak vége volt s a közönség kitakarodott: Majoros még
mindig a nézőtéren állott s szemét a függönyre szegezve leste, hogy a tündér
ismét megjelenjék, el lévén határozva, hogy akkor a színpadra ugrik, karjaiba
zárja s el sem ereszti többé…
A
termet seperni kezdették. Egy szolga megszólította a sóbálvánnyá változott
hangversenylátogatót:
-
Nagyságos úr, söprünk…
Majoros
dühösen tekintett a buzgó cselédre s a porfelhőben prüszkölve hagyta el a termet.
Az járt az eszében, hogy a színpadon az ő tragédiáját játszották el; neki is
megjelent egyszer Tündér Ilona, de aztán elvesztette, s bár most sóvárogva
futhat utána. Ámde, ellentétben a mesével, ő talán nem fogja az isteni alakit
szívére ölelhetni többé soha…
Mivelhogy
Majoros Ernőnek valamikor a felesége volt a fürdő legszebb asszonya, aki most,
mint Tündér Ilona szórta a színpadról csábos mosolyait a jótékonyság érdekében…
II.
Majoros
Ernő, a parlament tehetséges, ifjú, bár kissé már kopaszodó tagja, ezelőtt öt
évvel házasodott meg: nőül vette egy éltesebb képviselőtársának, a többszörös
bankigazgatóak leányát: a zsúrok legfessebb és a lóversenyek legjukkerebb
teremtését. A boldog frigy egy esztendeig tartott s akkor a házasfelek nem
éppen simán és békességesen váltak el egymástól. A gyanakvó férj egy ízben
fölbontotta felesége levelét, azután heves jelenet volt közöttük, amire az
asszony azonnal csomagolt és még aznap este beállított meglepett szüleinek
Andrássy-úti palotájába… Ugyanaz éjjel négy komoly férfi tanácskozott a Nemzeti
Kaszinó egyik külön termében oly titokteljes arccal, hogy mindenki rögtön
kitalálhatta, miről tanácskoznak? Másnap pedig, ragyogó nyári hajnalon, négy
kocsi vágtatott a csöndes, kies rákospalotai erdő felé, ahonnan kis idő múlva
az egyik lépésben tért vissza. Párnáin Horthy Kálmán, egy fiatal vidéki
földbirtokos feküdt, hatalmas kötelékkel a feje körül…
Mindezekből
sejthetjük, hogy Majorosnak alapos oka volt arra, miképp elvált feleségére
egész életében mindig élénk bosszúsággal gondoljon. S annál hihetetlenebb
dolog, hogy most, mikor a fürdőben újra megpillantotta: valósággal
belebolondult az asszonyba… Az igaz, hogy már akkor kezdett beleszeretni,
amikor elvesztette. Mikor a nő válópöre bevégeztével feleségül ment Horthyhoz,
hogy annak sebét csókjaival végképp begyógyítsa az esküvője napján Majorost
semmiféle hatalom nem lett volna képes a fővárosban tartani; vasútra ült s
egész éjjel álmatlanul hánykódott a waggon-lits reszkető vánkosain. A monacói
játékbarlang aranyainak csengésében az ő kacagását hallotta s a tenger
színváltozatainak tündérjátékáról az ő kiszámíthatatlan, édes, imádandó
szeszélessége jutott eszébe… Égető gyötrelmet érzett, amikor jó barátai, hogy
neki kellemetlenséget szerezzenek, elmondták, hogy a hajdani nagyvárosi dámából
milyen csöndes, otthonülő falusi gazdasszony lett, derék, egyszerű férje
oldalán… Ilyenkor hajlandó volt beismerni, hogy az asszony hűtlenségének nagy
részben az ő hanyagsága, kicsapongása volt az oka és szerette volna vezekelve
csókolni az illatos, bűbájos aranyhaját…
S
most, amikor a kis stájer fürdőben, ahova idegességét gyógyítani jött,
viszontlátta a volt eleségét: nem haraggal, de epedő vággyal nézett reá. Ez a
végzetes találkozás a kora reggeli térzene alatt történt. Majoros a szobája
ablakából pillantotta meg a bájos, gonosz teremtést s úgy találta, hogy az pár
év alatt karcsúbb, fiatalabb, szebb lett, mint valaha volt: valósággal üde,
lányos a szépsége. S úgy tetszett neki, mintha a legutóbbi viszontagságos öt
esztendő nem is viharzott volna el a fejük felett; mintha álom lett volna az
egész; s ő most ébredne föl belőle s maga előtt látná a Beregi kisasszonyt s
udvarolni kezdene neki, mint akkor, régen…
S
egyszerre csak azon vette észre magát, hogy jelentékeny anyagi áldozattal veszi
rá a kertészt, hogy a stájer paradicsom legékesebb virágait küldje föl minden
reggel a szép magyar asszony szobájába…
-
Csinos kis dolog – évődött magában. – Virágokat küldök a volt feleségemnek, aki
hűtelen volt hozzám…
Többször
el is akart utazni, de hősies elhatározásának rendesen az lett a vége, hogy
kapta magát és utána sompolygott az asszonynak, amint széles szalmakalapjával a
fején, magános erdei sétájára indult… A fenyves homályában úgy csillogott
aranyhaja, mint egy rengetegbeli villié; néha-néha lehajlott, hogy egy virágot
tépjen az ösvény széléről s azt ismét elhajította. Majorosnak vérét forralta ez
a mulatság – vajon észrevette-e a nő, hogy ő követi s neki szól ez a kacér
játék?
Úgy
látszik bizony, hogy a nő észrevette,mert egyszerre, hirtelen megállott, mintha
be akarná várni Majoros közeledését. A férfi lábai csaknem a földbe
gyökereztek, de erőt vett magán s lihegve ért a csodálatos asszony közelébe.
-
Ej, uram – fordult az hozzá -, ön napok óta kísér engem s nem is mer köszönni?
Nos tehát, elhatároztam, hogy én szólítom meg; elvégre is meg kell köszönnöm a
szívességét, hogy minden reggel virágot küld nekem…
S
mosolyogva, csípősen tette hozzá:
-
talán most akarja helyrepótolni azt a figyelmességét, amit házassága alatt
elmulasztott?...
Majoros
arcát elfutotta a vér.
-
Ej, asszonyom – mondá -, hát még ön kezdi a múltak fölelevenítését –
szemrehányással?
-
Hát ki az oka annak, hogy mi egyáltalán a múltról beszélünk? Ki az, aki a mi
ösmeretségünket föl akarja újítani?Ki hordja vezekelve az én lábaim elé a
virágokat?
A
férfi még jobban elpirult, hogy az ő virágainak ilyen nagy jelentőséget
tulajdonítottak. De hát mi más értelmet is lehetett azokból kiolvasni? Nos, jó,
legyünk tehát töredelmesek…
-
Emma – mondta csöndesen -, megvallom kegyednek, hogy én is hibásnak érzem
magamat abban, ami közöttünk történt. Én is oka voltam annak, hogy a kegyed
szíve elfordult tőlem…
-
No, ez a beismerés igazán szép magától. Vallja hát be, hogy csak a
mézeshetekben szeretett, azután kisebb gondja is nagyobb volt nálam…
-
Ejnye, Emma!...
-
Hogy minden idejét a politikának szentelte; ami még hagyján, hisz ebben még
hivatását láthatta, bár szerintem erősen tévedett. De örökösen a barátai
társaságában kereste a legényélet gyönyörűségeit…
-
Ugyan, Emma…
-
Hogy kiállhatatlanabb, zsarnokabb, hidegebb férj nem volt magánál…
-
De Emma!
-
S hogy szeretőket is tartott mellettem, - szeretőket?
A
férfi erre igazán kijött a sodrából.
-
Ah! Ez más sok! És ezt ön meri nekem mondani? Ön?
Az
asszony bátran emelte föl a fejét.
-
Én. Mert ön kezdte a bűnt – én csak visszatorlással éltem. S mert ezenkívül van
még egy nagy mentségem: szerettem azt az embert mindig forrón,
leküzdhetetlenül, szerettem akkor is, mikor az egész családunk rábeszélésére
önnel járultam az oltárhoz. De azért higgye meg, hogy a szívem akkor tele volt
tiszta, szent fogadalommal, s mikor esküt tettem a papnak, esküt tettem
magamnak is, hogy szerető és hű felesége leszek önnek. S meg is tartottam volna
fogadásomat s annak az embernek és saját szerelmemnek semmi csábítása nem lett
volna képes arra bírni, hogy bűnössé legyek, ha ön jó, szerető férjem lesz
nekem. De ön elkeserített, ön megalázott, ön a bűn karjaiba kergetett. Ön volt
oka szenvedéseimnek a bűnöm előtt; s ön volt oka gyötrelmeimnek, amit a bűnöm
után éreztem…
Az
arca lángra gyúlt, míg e szavakat mondotta: a sötétzöld fenyőfák mintha
igenlően bólingattak volna hozzá… De a szenvedélyes, igaz kitörés után –
elnevette magát. Ismét a könnyűvérű, pajkos, kacér, kiszámíthatatlan asszony
lett belőle.
-
Ej, de milyen furcsa, hogy én most önnek patetikus drámai részleteket szavalok!
Hagyjuk a múltat, hiszen ön is el akarja temetni: virágot tesz a sírjára. – Ön megbocsátott
nekem. Akarja, hogy én is megbocsássak magának?
És
csillogó mosollyal kereste a férfi tekintetét, aki most már zavarodottan állott
előtte. Az alkony leszállott; hűvös szél suhant a fenyvesek közé, iparkodniok
kellett hazafelé. Az elvált férj és az elvált asszony egymás mellett ballagtak lefelé
a hegyi úton. A férfi nem értette ezt az asszonyt; hiszen ha csakugyan annyira
haragszik rá s őt okolja, hogy bűnös asszonyt csinált belőle – hogy tud akkor
kibékülni vele? Azután meg eszébe jutott, hogy hát minek töri ő a fejét ezen a
problémán? A fő az, hogy a bájos, hűtelen teremtés újra itt van az oldala
mellett s neki fülébe cseng ah amis, tréfás hangja:
-
Akarja, hogy én is megbocsássak magának?...
III.
A
székeket már mind kihordták a nagy teremből, a színpad büszke emelvényén helyet
foglalt a zenekar, mely tüzes szenvedéllyel zendített rá egy divatos keringőre.
A táncvigalom lobogó jókedvvel vette kezdetét s a legvérszegényebb leányok és
asszonykák arcán is olyan tűzrózsák gyulladtak ki, aminőket sohasem volt képes
azokra odavarázsolni az orvostudomány hatalma…
Tündér
Ilona is bevonult bókoló udvarával s a bál mámora csakhamar úgy elragadta, mint
az örvény a rózsát. Majoros egy szögletből nézte s meg volt győződve, hogy ha a
tánc klasszikus Múzsája vette volna magára azt az áttört hímzéssel bevont
ecru-színű selyemruhát és süttette volna hullámokba a haját: csak az lehetett
volna olyan észvesztő,m int ez az asszony.
-
A kelet bajadérjai szenvedélyt tanulhatnának tőle – sóhajtott a férfi.
S
ellenállhatatlan vágy keletkezett benne, hogy ezt a simuló testet, mely oly
teljesen átengedte magát a báli ölelésnek, ő is magához szorítsa. Miért ne? Ha
már hetek óta megengedi az asszony, hogy udvaroljon neki, hogy sétálgasson
vele, miért ne jönne most vele egy fordulóra? Hadd érezze a leheletét, hadd
szédüljön bele a mélységes szemébe, sőt arra is gondolt, hogy ha arcaik olyan
közel lesznek egymáshoz, akkor… Sietve törte át magát a sűrű csoporton, mely a
kívánatos, ünnepelt asszony körül tolongott, s olyan félszegül hajlott meg a
volt felesége előtt, akár egy gimnazista az ideálja előtt valami iskolai
majálison. Horthyné elnevette magát, de azután nem törődve a táncosai
előjegyzésének sorrendjével, készséggel, vígan ment az elvált férjével
keringőzni.
A
fordulónak régen vége volt, de a terem, a mennyezet aranyos amorettjeivel még
egyre keringett Majoros körül… Nem is vezette helyére az asszonyt, hanem
leültette a cukrászda lugasába, ahol egy pohár jéghideg Mummal üdítették föl
magukat. A férfi agyába akkor vakmerő gondolat villant. Első percben maga is
megriadt tőle, de aztán mindig kivihetőbbnek találta. Hisz ez az asszony oly
kacér s a szemeiből oly mohó kalandvágy csillog elő! Első házasságában sem volt
Lukrécia; most is gavallérok raja veszi körül; s a volt férje bizarr udvarlását
is szívesen veszi… Megragadta a nő pici, reszkető, halványsárga kesztyűs kezét:
-
Emma – mondta neki lázas susogással -, én nem nyugtom addig, amíg…
-
Amíg?
-
Amíg maga elégtételt nem ád nekem…
-
Miféle elégtételt?
-
Istenem! – Hát azért a sértésért, amit rajtam elkövetett…
-
De hiszen a férjem már adott magának elégtételt…
-
azt a kis karcolást nevezi ön elégtételnek, ami az ön csókjai alatt egy hét
alatt begyógyult? Nem, Emma, ezzel én nem érhetem be. Hanem maga, maga teljes
elégtételt adhat nekem…
-
Hogyan?
-
Nem akarja megérteni? Nem hallja az én reszkető susogásomból, nem olvassa ki a
csillogó szemeimből, melyek szinte perzselik magát? Maga elárult engem, azzal
az emberrel, míg az én feleségem volt. Most már annak az embernek a felesége, s
most én vagyok itt, aki epedő szenvedéllyel rajongom körül. Érti most, hogy én
milyen elégtételt akarok venni magán és azon az emberen?
Horthyné
arcát haragos vérhullám lepte el e szavakra. Mintha nyomban föl is akart volna
kelni, hogy ott hagyja a férfit. Villogó szemei e pillanatban azt mondták neki:
„Hát kinek nézel te engem?” De
legyőzte izgatottságát, ülve maradt és halkan kacagott a legyezője mögül:
-
Milyen furcsa gondolatot súg önnek ez a pezsgő!
A
keringőt újra rákezdték. A bálteremben most már valósággal dühösen folyt a
mulatság, a táncosok száguldva ragadták magukkal édes, pihegő zsákmányaikat.
Majoros és Horthyné is újra a táncolók közé vegyültek. A férfi az asszony
szemébe kapcsolta tekintetét és égetően kérte, követelte kérdésére a feleletet.
Az asszony szemei nedvesen csillogtak, arcán különös mosoly pajkoskodott,
mintha a pezsgő kissé a fejébe ment volna. És Majoros fülébe alig halhatóan
suhant a válasz:
-
Jó… nem bánom…
IV.
Hajnaltájon
a férfi meglehetős kábultan vetődött haza a minden várakozáson felül sikerült
mulatságról. A havasokról hideg reggeli levegő áradt alá, de az sem volt képes
a forróságát lehűteni. Minden porcikáját ujjongó diadalérzet töltötte el. Úgy
gondolta, hogy Faust és Don Juan és a többi legendás nőcsábító mind a föld alá
bújhat szégyenletében az ő dicsősége mellett. Mert elcsavarni az ártatlan
Margitok fejét, megszöktetni a zárdaszűzeket, letéríteni az erény ösvényéről a
puritán hitveseket, ez mind kicsiség az ő remekeléséhez képest. Mert ő
meghódította a nőt, aki már a felesége volt, de elvált tőle és meggyűlölte,
talán meg is utálta – s most mégis mámorosan fog a karjaiba omlani! Ez olyan
fölséges kaland, aminőt Boccacio még legmesésebb álmaiban sem bírt elképzelni…
A
kimerültség azonban elnyomta izzó fekhelyén s mikor másnap, dél felé
fölserkent, csodálatosképpen egészen más színben látta a dolgokat, mint a báli
éj delíriumában. Tulajdonképpen miféle dicsőség is van ennek az asszonynak a
meghódításában? Nem egy közönséges könnyelmű teremtés ez, aki megszegte az első
és most megszegi a második hűség esküjét? Azt mondja, hogy első esküszegésének
az ura rosszasága és a szerelem volt a mentsége: de micsoda a mentsége most? Hisz a tenyerén hordozza az a
derék, jóravaló ember, aki iránt e percben Majoros őszinte szánalmat érzett.
Kaland kell ennek az asszonynak, semmi más! És még ő mer ellene patétikusan
vádat emelni, számon kérve tőle a bűnbe sodort lelkét!
De
meg fogja őt alázni, meg fogja magát bosszulni kegyetlenül. Elmegy hozzá,
végignéz rajta gúnyosan s vérfagyasztó hidegséggel ezt mondja neki: Asszonyom,
eddig imádtam önt, de most már kiábrándultam egészen…
S
Majoros valóban úgy találta, hogy most jutott végre a kiábrándulás útjára, melyet
oly rég keresett. Amíg az asszony emléke elől futott, az aranyhajú álomkép
elkísérte őt mindenüvé. De most, hogy ez asszony újra az övé lesz, meg fog
szabadulni a rajongó emlékezéstől örökre… Vagy talán legjobb lenne, ha el se
menne a légyottra? Hagyná az asszonyt, hogy a férfi nem is tartotta érdemesnek,
hogy őt fölkeresse4 Ez lenne csak az igazi diadal!
Csöngetett
az inasának:
-
György, csomagoljon. Az esi gyorssal el fogunk utazni…
V.
Az
esti gyorsvonat azonban régen elrobogott s Majoros Ernő még mindig odahaza
üldögélt útra kész bőröndjei között. S minél jobban leszállott a sötétség,
annál türelmetlenebbül várta a kitűzött óra eljövetelét. Mégis el fog menni az
asszonyhoz, de azért nem viseli magát gyöngén és gyáván! Ellenkezőleg,
hősiesen, diadalmasan elmondja neki, amit felőle gondol…
A
korán fekvő fürdőhelyen mély csönd uralkodott már, a japániasan tarka kis
nyaralók mind behunyták sárga szemeiket, mikor Majoros a volt felesége villája felé lopózott. Ott állott a
kert kis rácsajtója előtt, melynek az éjjel, megállapodásuk szerint, nyitva
kellett lennie. Szétpattanásig dobogó szívvel tette kezét a kilincsre s
megnyomta azt…
Az
ajtó zárva volt.
Majorost
éktelen düh fogta el. Egyszerre tudatára ébredt tragikomikus helyzetének. Ő
akarta megalázni az asszonyt, s az alázza őt a porba. Az első férjét megcsalta,
mert nem szerette: de a második urának tett esküjét megtartja szentül. Egyszer
vétkezett, de nem tántorodik meg többé… Marad hűséges, jó asszony, aki repesve
tér vissza urához a csöndes vidéki fészekbe…
Az
elvált férj mérgében csaknem toporzékolt a magas falkerítésbe vágott rácsajtó
előtt. az udvarról egy óriás szelindek jött elő és pokoli ugatással riasztotta
föl a szomszédságot. És Majorosnak úgy rémlett, mintha a nyaraló egyik
ablakában a függöny fölemelkednék, s két végtelenül hamis, csillogó szem
kukucskálna ki rá, gúnyosan, diadalmasan…
A
megalázott férfi haragtól reszketve sompolygott haza a göröngyös hegyi úton. S
úgy érezte, hogy most már soha, soha nem fog kiábrándulni ebből az asszonyból…
Forrás: Almanach az 1898. évre 81-96. l. – Egyetemes
Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner
kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése