Kép forrása: http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/127917
Az
ezüstös hajú öregasszony hangosan zokogott s az öregember, aki vigasztalni
akarta, a nagy fájdalomtól nem tudott szóhoz jutni. Bágyadt fényű szemei
megteltek könnyekkel s a vigasztalási kísérletnek az volt a vége, hogy együtt
sírt az öregasszonnyal, hosszasan, keservesen. A jó barátok, a hitközség
tagjai, akik a nagy bajban meglátogatták őket s a kik enyhületet akartak
nyújtani, elérzékenyülve távoztak.
A
városban pedig mindinkább elterjedt a hír, hogy a két kesergő öreg unokáját, a
bájos Lottikát, annak módja és rendje szerint megszöktette egy csinos
katonatiszt. A szép zsidóleány, akit annyian megkértek s aki a gazdag
terménykereskedő felesége lehetett volna, minden búcsú nélkül, szótlanul,
titokban kelt útra a katonatiszttel, akiről csak később tudták meg, hogy
fényesnek ígérkező pályáját odahagyta.
A
szenzáció napokig tartotta magát. Bejárta a csöndes utcákat, belopózott a
házakba s kiment a környékre, hogy az idegekre mindenütt hasson. A leányok
szívei megdobbantak s ha azokban szerelem lakozott, rokonszenv támadt bennük
Lottika iránt. A fiatal urak, akik Lottikát csak távolabbról ösmerték, hurrát
kiáltottak, erősen hangsúlyozva, hogy így kellene tenni minden szerelmes
teremtésnek. A zsidók körében azonban nagy volt a lehangoltság s különösen azok
búsongtak, akik közelebb álltak a leányhoz s azt remélték, hogy a házasság
révén családjuk körébe jut.
Azután
egyforma időközökben múltak a napok s elmaradt a szökés évfordulója is. A
városka lakói lassan-lassan megfeledkeztek az egész históriáról s csak az a két
szerencsétlen öreg nem tudott felejteni.
Lottika
alakja állandóan ott lebegett előttük s előbújt minden zugból. Nevető arccal,
vidám kedélye megnyilvánulásával, majd merengően, szomorú tekintettel s olykor
könnyekkel szép szemeiben. Úgy, amilyen az utolsó napokban volt, amikor
elhatározásával már készen volt, s amikor arra gondolt, hogy mily szomorú és
keserves órák köszöntenek arra a két öregre, akiket elhagy s akik mellől
búcsútlanul megszökik, követve azt az embert, akit nem szántak neki. Az
elhagyott öregek nemigen beszéltek ugyan róla, de azért majdnem minden
gondolatuk ő volt. A kegyetlen, a rossz gyerek, aki hamar árván maradt, s akit
ők neveltek föl tiszta szeretettel, akiért vállvetve dolgoztak, akiért pihenést
nem ismerve kalmárkodtak még akkor is, mikor a nyugalom, a pihenés vágya már
megszállta szíveiket. Ahhoz, hogy a leány érzelmeit és szenvedélyét
méltányolni, vagy érteni tudták volna, már öregek voltak; ám ha ezt a nagy
mentséget messze elkerülték is, ám ha az ő cselekedetének enyhítő színt nem is
tudtak adni: azért a szeretet mit sem vesztett igaz erejéből.
A
nagy bánatban, a könnyek ismétlődő szivárgása közbe s a nagy bizonytalanság
idején olykor-olykor levél érkezett hozzájuk, amiket Lottika írt. Hol innen,
hol onnan, de mindig a gyermeki szeretet meleg hangján. Panasz nem sírt ki a
sorok közül, megbánásnak még az árnyékát sem mutatta, ellentétben a nagy, a
teljes boldogsággal, amely pazarul áradt ki a levelekből, amelyeknek egyikében
már arról is volt szó, hogy aranyos leánykája született.
Arról,
hogy miért járják a nagyvilágot, arról, hogy mily anyagi körülmények között
élnek, sohasem szólt, valamint arról sem, hogy akadt-e pap, aki megáldotta
őket. Pedig hát erről az utóbbiról már régen hír érkezett a városkába, azt
mondva, hogy Lottika a katolikus hitre tért s hogy a férfi egy kanonok rokona
adta az áldást rájuk,teljes egyházi ceremónia mellett. Az öregek szintén
meghallották ezt s nem lehetetlen, hogy némi enyhülés támadt szíveikben, dacára
annak, hogy a régi szabályokhoz makacsul ragaszkodó orthodoxok voltak. Lottika,
aki mellettük nőtt föl s aki igen jól ismerte törhetetlen vallási érzelmeiket,
bizonyára gyöngédségből nem írta meg a valót, ama hitben, hogy az jobban fájna
nekik,m int az, hogy azzal az emberrel egyházi áldás nélkül él.
Egyszer
azután azt tudatta, hogy végleg megtelepedtek meg helyen. Az ura a postánál
kapott alkalmazást, ami az ő nagy boldogságukat csak növeli, ha ugyan ez
egyáltalában lehetséges. hosszasan, az anyák majmoló szeretetével írt a
leányáról, a kis Magdáról, aki olyan,m int ő. De jobb, szorgalmasabb és
okosabb, ami persze nem is lehet másképpen. Hogy pedig minderről
megbizonyosodjanak, mellékelve küldi a Magduska levelét, amit hozzájuk intézett
s amelyben szívélyesen köszönti a dédapát és a dédmamát, akiknek a kezeit
csókolja s akiknek mindvégig hű dédunokája marad. Mikor ez a két tudósítás
megérkezett, az öreg úr ágyban feküdt s szép fehér arcát a láz pirosította ki.
Öreg, reszkető kezeit nehezen tudta fölemelni, de azért egészen az ajkáig
emelte, hogy megcsókolja azt a két levelet. És ez a két levél, amelyek közül az
egyiknek girbegurba írása volt, majdnem mindig ott volt a takaró fölött, hogy
olykor-olykor, ha mindjárt fájdalommal járó erőfeszítés árán is, megérintse s
így enyhület szállja meg jóságos öreg szívét; amely szeretettel volt telve. A
betegség sokáig tartott, fenyegető volt s igen-igen lassan folyt a lábadozás,
nem is igen biztatva azzal, hogy teljes gyógyulással fog végződni.
Ez
időközben szomorú levél érkezett Lottikától. Azt írta, hogy ágyban fekvő beteg
s hogy hetek fognak eltelni addig, amíg lábra állhat. A helyzetet erősen
megnehezíti az, hogy az ura a mozgópostán hosszú utakat tesz, mert a nagy
expressz-vonatokkal jár, amelyek idegen országokon is keresztülszáguldanak.
Magányában, elhagyatottságában, bár az orvos szerint komoly veszélyről szó sem lehet,
gyakran eszébe jut az elmúlás gondolata. És ha arra gondol, hogy az urát s a
kis leányát mindörökre itt kell hagynia, végtelen fájdalom fogja el. Ám azért
belenyugszik a sorsba, mert tudja, hogy azok, akiket elhagy, boldogok leszek,
ha később, évek múlva is. Az apa vigasztalást talál a gyermekben s a gyermek
szívében új érzelmek támadnak, amik az anyáért kárpótlást nyújtanak. De ha e
tekintetben nyugodt is, van egy más vágya, amely szívére nehezedik s amely
nyugtalanná teszi. Őket szeretné látni még egyszer, utoljára. Láztól kiégett
ajka az ő csókjukat szomjúhozza s azt hiszi, hogy füleinek nehéz, fájó zúgása
egyszerre véget érne, ha az ő jóságos szavukat hallaná. Rájuk szeretne nézni,
mosolyukat óhajtaná látni és mindenekfölött meghallani azt a pár szót,amely
bocsánatukat bizonyítaná.
Olvasván
e levelet, mind a két öreg szeme elhomályosodott. A férfi, aki még mindig
lábadozóban volt s akinek gondos ápoló kellett, az asszony keze után nyúlt s
amint azt megszorította, azt mondta neki, hogy keresse föl a gyermeket. És az
asszony, aki szíve egy részét ott hagyta a beteg öreg ember mellett, útra kelt.
Késő éjszaka indult meg a vonat, hogy több ezer kilométeren át robogjon vele,
városokon, mezőkön,völgyeken át. A nagyon öreg asszon, akinek ajka a
keresztényvilág eledelét sohasem érintette s talán nem is fogja érinteni,
étlen-szomjan utazott a messze, idegen világba, sötét éjszaka és napfényes
nappalon. És vele volt két aggodalom. Vajon élve találja-e a gyermeket és vajon
nem szaporodik-e meg a halottak száma eggyel odahaza? És utazott, ment előre
ebben a szomorú társaságban.
Az
egyik aggodalom nem valósult. Lottikát ágyban találta ugyan, de már erősen
javulóban. Most már igazán szó sem lehetett katasztrófáról, de arról sem, hogy
nehány hétig fölkelhessen. Pár nap múlva a másik aggodalom is megszűnt, révén
az érkező levélnek, amely jobbulásról számolt be. Az öregasszony, a mindent megbocsátó
nagymama, azután megtudott mindent. Azt, hogy Lotti csakugyan a katolikus hitre
tért s azt, hogy a postássá változott huszártiszttel egybekelt. Azt, hogy
anyagi helyzetük éppen nem kedvező s hogy szegénység veszi körül a házat,
dacára annak, hogy a férj igen nehéz munkát végez, amit azonban jobban
fizetnek. És azt, hogy csakugyan boldogok,mert igazán szeretik egymást.
Ám
bármily szeretetben éltek is, a hajdan oly bájos Lottikán erősen meglátszott az
idő múlása. Üdesége, szemeinek tiszta fénye s arcának derűje tovaszállt. De nem
messze, megtalálhatatlan távolságba, vagy a semmiségbe. Ott maradt közelében, a
Magda, a kislánya arcán és szemeiben. És a nagymama a dédelgető gonddal és
csodás szeretettel ápolt unokáját Magduskában találta meg, aki rég elmúlt napok
emlékét ébresztette benne, visszavivén őt az idők ködén keresztül a múltba.
Az
öreg, a nagyon öreg orhodox zsidóasszony egyébként egésze más világban érezte
magát. A kis lakásban bármerre is esett tekintete, új, idegenszerű dolgokat
talált. Megkoszorúzott Mária-képeket a falon, szentelt víztartót, amelyről
fekete szemű olvasó csüngött le. És mintha nehéz fojtó illatát érezte volna a
tömjénnek. A könyvben, amit önkéntelen felütött, nem látta a megszokott héber
betűket, amik helyett szentképek meredtek rá, idegenszerű imádságokkal együtt,
amelyeknek a nyelvén ő sohasem szólott istenéhez. Mintha kis, egyszerű,
szegényes katolikus templomban lett volna.
A
mindig vallásos, jórészben bigott és hitéhez élete minden percében
vakbuzgósággal ragaszkodó öreg zsidóasszony meg-megrezzent ebben a kápolnaszerű
lakásban, amelynek falairól neki nem tetsző, előtte nem imádott tárgyak
meredtek rá. A szemeit olykor lehunyta s szinte jóleső érzés fogta el, arra
gondolván, hogy az ura, az a szent öregember, aki a vallás útján őt oly
kitartóan vezette s aki a hitéhez erős makacssággal ragaszkodott, nem ment vele
s így nem látja azt, ami Lottit körülveszi.
Azután,
hogy a gyermek állapotában megnyugodott s hogy annak segélyezése ügyében
határozott, indulni akart visszafelé, hogy másik szerette oldalán hajtsa
nyugalomra fáradt fejét. Csak vissza, csak vissza minél előbb, mert ebben a
kápolna-lakásban nehéz, nyomasztó minden. Lotti ugyan még nem tudott fölkelni s
a férje távol volt, de ő azért már türelmetlenül vágyott haza, a megszokott
világba, az ő istene mellé. A búcsúzás pillanatában azonban olyan valami
történt, amiről nem is álmodott. A kis Magda, aki Lotti ifjúságát öltötte
magára s aki minden vonásában és mozdulatában a fiatal Lottikához hasonlított,
egyszerre csak a nyakába ugrott s vézna kis karjaival átölelvén, síró hangon
könyörgött:
-
Ammama, édes ammama, ne menj még el.
Majd
félig síró, félig mosolyba olvadó remény hangján beszélt hozzá. Elmondta neki,
hogy az áldozásideje elérkezett s hogy neki meg kell jelenni ezen az áldozáson.
Fehér ruhában, fején Mária-koszorúval, vivén szentelt gyertyát az Úr
templomába. Ott akar lenni az oltár közelében, ahol imádság hallatszik, s ahol
tömjénfüst száll a mennyezet felé. De nincs fehér ruhája, mert a mama szegény.
Nincs, aki koszorút és szentelt gyertyát vegyen, és aki a templomba
kísérje,mert a szegény édes mama beteg, az apa pedig messze jár a rohanó
vasutakon. És amint mindezt elmondta a könnybe borult szemű öreg orthodox zsidó
asszonynak. kis kezecskéit összekulcsolta és úgy könyörgött hozzá, hogy vegyen
neki fehér ruhát, Mária-koszorút a fejére, szentelt gyertyát a kezébe és
kísérje őt a templomba, mert ő csak úgy lesz igazán boldog, ha a jó ammamát ott
látja a tömjénfüstben. Az édes ammamát, akiért ő imádkozni fog, arra kérvén a
jó Jézuskát, hogy szeresse és boldoggá tegye.
Lotti,
az édesanyja, aki az ágyban feküdt és aki tanúja volt a jelenetnek: ráborult a
párnára és úgy zokogott, keservesen. Az ammama pedig, aki az első percben
szinte rémülten, védekezve nyújtotta ki a kezét a kis Magda felé, akinek a
közte és az öregasszony között tátongó űrről fogalma sem volt, magához vonta a
leánykát s amint annak halavány kis arcát a keblére vonta: valami csodálatos,
tiszta örömet érzett, fölolvadásában mindama kéregnek, ami szíve körül még
megmaradt.
…
És az öregasszony fürge léptekkel indult a dédunokájával, bejárván zig-zugos
utcáit az idegen városkának. Megvette a fehér ruhát, megvásárolta a koszorút és
kiválasztotta a szentelt gyertyát, amit ő vitt a kezében. És hogy elérkezett az
áldozás ideje, ő öltöztette föl a kisleányt, ő tette fejére a koszorút és ő
vezette a templom elé. És mikor az orgona búgni kezdett s tömjénfüst kezdett
szállongani a csillagos boltozat felé, az öreg zsidó asszony szembeállott a
dédunokájával. A gyermek arca kigyúlt, szemei ragyogó fényben verődtek a ráncos
ammamára, akinek szemeiben gyorsan megcsillantak a könnyek. Ám azok a könnyek,
amiket nem a fájdalom, hanem az elérzékenyülésbe átmenő szülői boldogság
fakaszt, amely keresztülsuhan minden elválasztó korláton, templomokon, imádságokon,
vakbuzgóságon és mindeneken.
A
másik városkában pedig, túl a nagy távolságon, egy öreg zsidó szólott az ő
istenéhez, hogy azok, akiket szeret, akik szívéhez nőttek, erényben és hibában
boldogok legyenek. És amikor elvégezte az imát, szívét nyugalom, hit szállta
meg s halványodó fényű szemeivel a messzeségbe nézett, ahol orgonaszó hallatszott,
ahol tömjénfüst tette illatossá a templomot s ahol egy töpörödött, nagyszívű
zsidó asszony álldogált a katolikus ceremóniák közepette.
Forrás: Almanach az 1898. évre 97-107. l. – Egyetemes
Regénytár - szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner
kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése