Tutsek Anna: Örvény

Néma, nehézkes mozdulatlanságban vesz körül az éjszaka fekete, sűrű sötétsége. Úgy borul reám, mint egy nehéz szikla, kérlelhetetlen, kegyetlen hidegséggel, s úgy képzelem, ha kezemet kinyújtom, elérhetném s le tudnám gördíteni magamról.

De nem tudok megmozdulni.

Nyitott szemmel, összekulcsolt kézzel fekszem itt és nem tudom, mióta fekszem így és meddig fogok még így feküdni.

Lassanként a mozdulatlan sötétség el kezd hullámozni körülöttem és mintha a fekete sziklaóriásból a kövek egyenként kiválva gördülnének le a megmérhetetlen, beláthatatlan mélységbe...

A fekete hullámok lomhán indulnak meg és lassú hömpölygéssel áradnak felém; látom az örvényt, mely megnyílik előttem s tudom, hogy nem sokára el fog nyelni; de nincs erőm menekülni előle.

Csak fekszem a sötét éjszakában és várom, amíg mindennek vége lesz.

Már nem néma a sötétség; mintha minden atomja ember nem hallotta, ismeretlen, rejtelmes hangokon kezdene suttogni a hullámok s a sziklakövek csodálatos zenéjével. És e csodálatos hangok közé mintha valami közeli, halk zokogás hangja vegyülne s a föltartóztathatlanul, csöndesen aláfutó könnyek arcomon összevegyülnének a vigasztalatlan, fekete habokkal...

És a lassan tovagördülő hullámokból egyenként emelkednek ki ismerős képek, ismerős alakok; álmok, melyeket egykor álmodtam s melyek soha sem valósultak meg és egy-egy halvány, édes arc, melyet mindig sirattam és sohasem feledtem el...

Kiemelkedik hideg hullámsírjából egy szomorú öreg arc is, ide ül ágyam mellé, megfogja a kezemet, mint azon az utolsó, végzetes estén és halkan kérdezi:

- Jobban vagy, Teréz?

- Jobban vagyok, anyám!

Lelkemből kiveszett az idő és a tér fogalma. Tudom, hogy ez az édes anyám, ráismerek, de nem tudom, hogy mikor halt meg. A tegnap-e, vagy sok-sok esztendővel ezelőtt? Csak azt tudom, hogy szívszélhűdés érte azon a szerencsétlen éjszakán, mikor engem elnyelt az örvény.

Lelkem édes jó anyám, milyen jó, hogy te meghaltál és nem érted meg azt, a mit nekem még át kellett élni.

Valamely bölcs könyvben olvastam egykor, hogy az élet útján nincs visszatérés. Az idő törékeny hídja, melyen áthaladunk, részletenként süllyed le az örökkévalóságba, a mint előbbre és előbbre megyünk. A múlt örökre eltávozott tőlünk. Olyan, mintha le volna aratva, összegyűjtve és behordva. Többé nem a mienk.

Hát ez nem igaz. Az én múltam mezején az idő nem aratott le semmit. Enyém maradt minden. Az utolsó fűszál is, az utolsó szál árva búzavirág is ott hervadt el szemem előtt. Elhervadt, összeaszott és nem nőtt helyette más. Kezemben tartom a fekete gombolyagot, melyet lassan gombolyítva, vissza tudok menni életem útján.

Ezen az álmatlan, magányos éjszakán is, mely tudom, érzem, hogy az utolsó éjszakám, újra átélek mindent, a mi velem történt - de hogy mikor, azt nem tudom...

Dermedt lélekkel, megkövesült szívvel, fáradt testemmel az utolsó útra készülve, újra átélem életem nagy katasztrófáját és keresem, keresem, hol követtem el a hibát, a miért bűnhödnöm kellett, a miért életem története tragédiává változott...

*

A Váczi-körúton laktunk, az első emeleten. Én szívesen laktam volna a harmadik, akár a negyedik emeleten is, anyám is; de László nem szerette a sok lépcsőjárást.

- Csak azt szeretném tudni, - mondta néha anyám, - hogy miért tartunk mi ilyen drága, nagy lakást? A László dolgozó-szobája tulajdonképen egészen fölösleges. Hiszen soha sem dolgozik ott. Nem is igen használja, - csak délutáni alvásra meg a barátai számára.

- No látod, anyukám, - biztattam jó kedvűen, - épen ezért nem lehet el külön szoba nélkül.

- De el lehetne a sok "jó barátja" nélkül, - mormogta anyám, de én tettem magam, hogy nem hallom.

- Aztán ha László keres annyit, - folytattam tovább, - miért ne engedjünk meg magunknak ennyi kényelmet? És ha ő annyira szereti a férfitársaságot, miért éljen remete-életet? Az még nem vétek, ha egy-egy kicsit mulat.

Anyám elhallgatott. Különben se szeretett beleszólni a mi dolgainkba. De láttam néha mégis, hogy nem tudja tartóztatni magát. Szelíden szólt, nem akarta előttem vádolni az uramat, de mégis csak megmondta:

- Teréz, én csak azon csodálkozom, ha annyit keres az urad, miért engedi mégis, hogy te úgy agyondolgozd magad? Délelőtt a hivatalba jársz, délután órákat adsz, este, sokszor éjszaka is, pénzért varrsz!

- De édes, jó anyuskám, mivel töltsem el az időmet? A háztartást te elvégzed, gyermekünk nincs, mulatni, sétálni nem szeretek. Valamivel csak kell foglalkozni?

Anyám csak fejét rázta.

- Az én uram, a te jó apád, Teréz, inkább napszámba is eljárt volna, mintsem engemet annyit engedjen dolgozni!

Rendesen valami tréfával ütöttem el a dolgot. Lelkem édes jó anyám, ha tudta volna, hogy ha éjjelt-nappalt egybetéve dolgozom, csak alig-alig tudom megkeresni, a mire szükségünk van.

Mert Lászlóra nem számíthattam semmiben. Még legény korából sok adóssága maradt, melyet csak később vallott be. Igaz, ha összehúzzuk magunkat és takarékoskodunk, rendre le tudtunk volna mindent törleszteni. De László nem volt képes valamit nélkülözni. Olyan volt, mint egy nagy gyermek. A mi csak eszébe jutott, minden kellett neki, hogy honnan, miképpen, azzal nem törődött. A pénz értékét teljességgel nem ismerte. Ha most húsz forint volt a kezében, egy óra múlva már nem volt egy krajcárja sem - és meg nem tudta mondani, hogy mire költötte?

Néha, csakhogy nekem örömöt szerezzen, egy-egy száz forintos ajándékot vett, s ha szemrehányást tettem érte, oly szerencsétlen volt, átkozta magát, a sorsot és oly őszintén bánkódott, hogy elhatároztam: inkább dolgozom még egyszer annyit, megvonok magamtól mindent, csak hogy neki meglegyen, a mit akar.

Nem, volt ő rossz, oh Istenem, most is azt mondom, hogy nem volt rossz, csak végtelen könnyelmű és gyenge. Hiányzott belőle minden erkölcsi szilárdság, minden akaraterő.

Mikor átláttam, hogy nem tudom megváltoztatni, se szép szóval, se szigorral, se könnyel, se haraggal, hogy természetét soha sem fogja tudni megtagadni, akkor igyekeztem beleadni magamat sorsomba, - mert nagyon szerettem az én uramat.

És talán ez volt az én legnagyobb hibám. Ezért nem tudtam elég szigorú lenni hozzá és ezért iparkodtam leplezni, szépíteni hibáit édes anyám és saját magam előtt is.

Emberfeletti erővel igyekeztem anyagi helyzetünk ingadozó hajóját felszínen tartani. Lassan-lassan talán sikerült volna is, ha László maga minduntalan támadást nem intéz ellene. Megszokta, hogy mindegyre pénzt kérjen tőlem, s ha nem akartam adni, szemrehányást tett, s azt kérdezte, hogy miután gyermekünk nincs, ugyan kiért, miért akarok én oly rettenetesen takarékoskodni?

- A ki hátul marad, az tegye be az ajtót, - szokta mondani, - én nem fogok krajcároskodni: a sírba úgy se viszünk magunkkal semmit. Én nem tehetek róla, kicsikém, ha már egyszer ilyen a természetem. Jó vérű, bohém ember vagyok, nem pedig unalmas filiszter. Jelszavam: - csupán a mára gondolok, a holnapot ki ismeri?... Igen, ha gyermekünk volna, az más! Oh, kicsikém, akkor hogy meg változnám én! Egy krajcárt sem költenék akkor semmire. De így - miért, miért?...

Ez volt a legfájdalmasabb húr, a melyet csak érinthetett lelkemben. Oh, ha gyermekünk lett volna!... Én ugyan nem nagyon bíztam abban, hogy Lászlót az legkevésbé is megváltoztatná, de lelkem minden erejével vágytam az után, a mit az Isten, - úgy látszik a jövendőt tudva - megtagadott tőlünk...

*

Egy délben László nagyon későn jött haza az ebédhez. Én már régen otthon voltam és nyugtalanul, valami rossz előérzettől gyötörve vártam reá.

Három óra már elmúlt, mikor hazajött. Mindjárt láttam az arcán, hogy valami baj van.

- Hagyj békét! - kiáltott rám türelmetlenül, mikor ijedten kérdeztem, hogy mi történt.

Az ebédet némán, komoran költöttük el. László alig evett valamit, s idegesen, türelmetlenül csapkodott kést-villát az asztalhoz. Oh, tudtam már, tudtam, ismertem minden mozdulatát. Pénzre volt ismét szüksége, nem kapott sehonnan és most rajtam van a sor. Felsóhajtottam. Honnan fogom előteremteni! Bizonyosan sok kell...

Nem csalódtam. Be sem várta az ebéd végét, kezet sem csókolt anyánknak, mint máskor, felugrott és szobája felé sietett.

- Jöjj be Teréz, beszélni valóm van veled!

- Mindjárt megyek, csak egy kis dolgom van még.

- Eh, ördög vigye a dolgodat! – kiáltott szinte durván megragadva a kezemet. - Jöjj, ha mondom.

Behúzott magával, bezárta belülről az ajtót, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, térdre vetette magát előttem, s megragadva kezemet, zokogva kiáltott:

- Ments meg, ments meg, ments meg...

Hozzá voltam szokva patétikus kitöréseihez, de most mégis megrémültem.

- Mi történt? - kérdeztem halkan.

- Oh, Teréz, nem érdemlem meg, hogy reám nézz, nem érdemlem meg, hogy lábad porát megcsókoljam. Bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekem... Szégyent hozok reád, gyalázatba borítom nevünket... Halálommal sem tudom jóvá tenni, a mit vétettem ellened...

- Mi történt? - kérdezém ismét oly rekedt hangon, hogy nem ismerék benne a saját hangomra.

- Nem tudom elmondani... nem merem! Ígérd meg előbb, hogy megbocsátasz, hogy segíteni fogsz rajtam, hogy nem taszítasz a végromlásba, a gyalázatba!

- Ígérem, - felelém csendesen.

- Angyal, angyal! - kiált kitörő örömmel, és forró csókokkal borítja kezemet, fölugrik, karjába kap, mint egy pelyhet, s magához szorítva, a dívánra ül le velem. - Így, így, te édes, te drága, így könnyebben meg tudok neked mindent gyónni. Óh, tudtam, tudtam, hogy te nem hagysz el, hogy te megbocsátasz és mentő kezet nyújtasz felém!

- Mi történt? - kérdezém harmadszor is, kibontakozva karjából s elhárítva magamtól csókjait. - Beszélj, ha azt nem akarod, hogy megőrüljek.

- Óh, hiszen tulajdonképen nem is olyan nagy dolog. Meglásd, olyan szépen, olyan könnyen ki fogunk bontakozni belőle. Hiszen te olyan ügyes vagy, mindent meg tudsz tenni. Én pedig szentül ígérem és fogadom, hogy ezentúl egészen megváltozom. Meglásd, nem leszek többé olyan könnyelmű.

Fölsóhajtottam. Óh, hányszor megfogadtad már ezt szegény, gyenge ember te!

- Most is csak ez az én határtalan, könnyelmű jószívűségem okozta az egész bajt, - folytatja László. - Egy barátom, egy szegény ördög, nyolc gyermekes apa, kétségbeesetten könyörgött... Ötszáz forintra volt szüksége. Nem tudtam megtagadni tőle. Adtam.

- Honnan?

- Hiszen ez a baj épen. Nem akartam tőled kérni, tudtam, haragudnál érte. Nálam meg nem volt. A bank-pénztárból vettem hát ki. Barátom ígérte, hogy pár nap múlva megadja. De nem adta meg. Leplezni kellett a hiányt. Hogy leplezhessem, még vettem ki. Tudod, olyanforma manipulációval, hogy - de te ezt nem érted. Elég az hozzá, hogy lassanként, magam sem vettem észre hogyan, háromezer forint hiányzott. Véletlenül megneszeltem, hogy holnap pénztárvizsgálat lesz. Holnap reggel helyre kell pótolnom a pénzt.

- Honnan?... kérdeztem tompán, s úgy néztem reá, mint egy kísértetre.

- Óh Teréz, ne nézz úgy reám! Ne tégy szemrehányást! Nincs a földön annyi szemrehányó szó, a mennyivel te illethetnél, mint a mennyit én már elmondtam magamnak! Mindent megpróbáltam, mielőtt hozzád fordultam volna. Még uzsorásoknál is jártam. Azért késtem úgy meg. De lehetetlen holnap reggelig annyi pénzt előteremtenem.

- És én honnan vegyem?

- Te - te - neked könnyebb... Látod Teréz, hiszen csak épen pár napról van szó. Ha az az átkozott pénztárvizsgálat nincs, holnap semmi baj sem lenne. Én egy-két nap alatt bizton kiteremtem azt a rongyos pár forintot. A barátom is meg fogja adni.

Valami rettenetes sejtelem keletkezett bennem. Szinte biztosra vettem, hogy az a barát nem is létezett soha és én, óh Istenem... én egy sikkasztóval állok szemben.

De ez a sikkasztó a férjem, a kinek Isten oltára előtt fogadtam meg, hogy nem hagyom el soha, sem testi, sem lelki nyavalyájában.

- És mit gondolsz, honnan vegyem én azt a pénzt holnap reggelig? - kérdeztem halkan.

- Te oly ügyes vagy, Teréz, olyan takarékos. Bizonyosan van egy kis tartaléktőkéd, néhány száz forint, talán több is. Aztán eladunk hamar néhány értékes holmit, néhány ékszert...

- Ha mindent eladunk, sem lesz elég!

- És - és - a mi még hiányzik - azt - holnap reggel - ideiglenesen, tudod - kölcsön - csak pár órára - - kivehetnéd a hivatalodban - a pénztárból - -

Fölsikoltottam.

- Mit akarsz velem? Soha, soha, soha!...

- Jól van, - felelt László tompán. - Akkor hát főbe fogom magam lőni. Jobb is lesz úgy. Becsületesebb lesz tőlem. Te is elhagysz, mit várjak akkor mástól?...

- Óh László, - zokogtam, - mindent megteszek, az utolsó rongyig mindent eladok, összekoldulom a pénzt, ha kell, de idegen pénzhez nem nyúlok!

- De hiszen nem is arról van szó. Ez csak épen annyi, mintha egy chekket kifizetnél. Ma ideadsz nekem háromezer forintot, én egy váltót állítok ki róla, és holnap visszaadom neked a pénzt és eltépjük a váltót.

- De hátha te nem tudod oly hamar visszatéríteni nekem?

- Biztosan visszatérítem. Huszonnégy óra múlva már megadom. Egy pár jó barátom a rendes délutáni kompániámból is tartozik nekem még nagyobb összeggel. Csak egy szót kell, hogy nekik szóljak, mindjárt megadják, olyan derék, jó fiúk és engem nagyon szeretnek. Aztán kölcsön is kapok, csak időm legyen lélegzeni.

- Próbáld hát meg, keresd föl barátaidat, szerezz valahonnan kölcsönt.

- Mondtam már, hogy mindent megpróbáltam, de ily rövid idő alatt lehetetlen. Nincs más hátra, ha te nem akarsz segíteni, Laurához fordulok. Ő nem fogja megtagadni, tudom.

Laura az unokatestvére volt. Egy szép, könnyelmű, gazdag asszony, a kiről nyíltan beszélték, hogy X. grófnak a kedvese. Tudtam róla, hogy Lászlót a bolondulásig imádja. Nem voltam féltékeny; annál sokkal több büszkeség volt bennem. De megvetettem azt az asszonyt, nem szerettem vele találkozni, nem engedtem, hogy a házunkhoz, is járjon.

- Nem szükséges magadat annyira lealacsonyítanod, - feleltem hidegen. - Mondtam már, hogy segítek rajtad. De idegen pénzhez nem nyúlok, még egy órára sem.

- Reád bízom hát sorsomat, - szólt László, alázatosan megcsókolva kezemet. - Bocsáss meg nekem. Angyal vagy. Nem érdemeltelek meg.

Lázas sietséggel fogtunk most munkához. Összeszedtem minden ékszeremet, ezüstneműmet, értékesebb tárgyaimat. Édes anyámtól is elkértem a mi csekély ékszere volt. Mondtam, hogy nagy szükségem van reá. Nem kérdezte, miért? Látta földúlt arcomat; szó nélkül ide adott mindent.

Hordárok, ügynökök, alkuszok jöttek-mentek egész délután lakásunkon. Estére majdnem egészen üresek voltak szobáink, fehérneműs szekrényem, ruhás szekrényem is - és még csak ezernégyszáz forintunk volt összesen.

László is egész délután lótott-futott, egyik uzsorástól a másikhoz, egyik "jó barátjától" a másikhoz. Halálra fáradtan, verejtékes homlokkal jött késő este haza. Ötszáz forintot tudott csak szerezni. Még ezerszáz forint hiányzott. Csak az Istentől várhattunk segítséget.

- Mindennek vége, - hörgött László eltorzult arccal. - Lásd, miért nem engedted, hogy Laurától kérjek. Most már arra is késő!

Tompa, kétségbeesett fájdalommal zokogott. Keserű váddal, szemrehányással illette saját magát; levetette magát a földre és odaverte a fejét a kemény padlóhoz.

Alig tudtam lecsendesíteni. Az egész éjszakát így virrasztottuk át; ő átkozva, vádolva magát, sírva kérte bocsánatomat; én csendesítve, vigasztalva őt és rettenetes lelki küzdelmet folytatva saját magammal.

Hajnal felé kissé elszenderedtem, de hamar fölriadtam ismét. László nem volt mellettem.

Ágyam mellett az asztalon egy kis cédula hevert, rajta kuszált vonásokkal néhány szó:

- Bocsáss meg nekem, nem tehettem másképp!

Vad, kétségbeesett kiáltással rohantam be szobájába. Ott állott az íróasztala előtt s a fiókokban keresgélt.

- Hol a pisztolyom? - kiáltott rám, mikor berohantam.

- Eladtam azt is, - feleltem fuldokolva. - Óh, László, László, mit akarsz tenni? Hát itt akartál hagyni?...

- Nincs más menekvés, nincs más menekvés! - tördelte reszkető ajakkal.

- De van, - feleltem szilárdan, s most már nem haboztam tovább.

*

Reggel már hét órakor bementem a hivatalomba. Csak az öreg szolga volt ott és söpörgetett. Valami ürüggyel kiküldtem a szobámból, fölzártam a vasszekrényt, melyben az én kezelésem alatt levő pénz állott, nyugodtan leszámoltam ezerszáz forintot és zsebembe tettem.

- Reggelizni megyek, - mondtam aztán az öreg szolgának, a ki különben nagyon csodálkozva nézett reám, hogy ilyen szokatlanul korán jövök-megyek.

A kapuban László várt reám. Kezébe adtam a pénzt. Úgy nézett reám, mint a hogy a megváltó Istenre nézhetnek az elkárhozott lelkek.

- Ma kedd van, - szóltam hozzá csendesen, - tudod, hogy mindig szombaton délben szoktam átadni főnökömnek a pénztárt. Ha addig nem teszem helyre a pénzt, el fognak zárni, mint tolvajt.

- Kis babám, - mosolygott, édes szerelemmel megsimogatva arcomat. - Hát kinek tartasz te engemet?

Még egyszer megcsókolta kezemet, aztán elrohant. Hosszan néztem utána. Ő meg volt mentve, de én - éreztem - elvesztem.

Valami rettenetes lázas, beteges idegesség vett rajtam erőt. Nem tudtam dolgozni semmit. Hivataltársaim csodálkozva néztek rám és kérdezték, hogy talán beteg vagyok?

- Nincs semmi bajom, - feleltem, vidámságot erőltetve.

Néhányszor fölkeltem, hogy bemenjek a főnök úrhoz és mindent elmondjak neki. De nem tudtam megtenni. Minden szóra, minden ajtónyitásra összerezzentem. Utoljára annyira rosszul lettem, hogy kocsin vittek haza.

Lelkem jó anyám halálra rémült; rögtön ágyba fektetett, teát főzött s hideg borogatást rakott a fejemre.

Három napig feküdtem így, teljes önkívületben. Nem tudtam semmiről. Csak azt éreztem, hogy valami belső erő emészt, hogy testemmel együtt rombolja bennem a lelket, az akaratot, az erőt.

Harmadnapra hirtelen, minden átmenet nélkül, magamhoz tértem. Megéreztem, hogy péntek este van. Fölültem ágyamban.

- Hol van László? - kérdeztem.

- Épen most ment el, - felelt anyám gyöngéden, fölém hajolva. - Jobban vagy, Teréz?

- Jobban. Nem adott László semmit át az én számomra?

- Semmit.

- És nem izent semmit, hogy mit mondjon anyám, ha fölébredek?

- Nem.

- Hova ment?

- Nem tudom.

Különben fölösleges volt ezt kérdeznem. Tudtam, éreztem, hova ment. Nem kapott pénzt sehol és most elindult Laurához, mint utolsó menedékhez. Hogy megmentsen engemet, talán eladja magát, eladja boldogságunkat, beszennyezi házi tűzhelyünket... Valami rémületes érzés, féltékenység, undor, harag, gyűlölet fogott el. Tudni akartam azonnal, mit beszél Laurával, meg akartam akadályozni, hogy pénzt fogadjon el tőle, és Isten nevében könyörögni, hogy keressen más mentséget.

Fölugrottam ágyamból. Hiába akart anyám visszatartani, felöltöztem és készültem elmenni.

Anyám sírva könyörgött:

- Ne menj, édes lányom, ne menj! Oly beteg vagy, oly gyenge vagy még!

- El kell mennem, anyám. Becsületemről, boldogságomról, életemről van szó!

- De hogy akarsz most az utczán járni? Nézz ki az ablakon.

Fölhúztam a függönyt, kitekintettem és aztán elkáprázva, elvakulva hunytam be a szememet. Emlékeztem; hetekkel ezelőtt már olvastuk a lapokban, hogy valamely külföldi nagy fejedelmi vendég tiszteletére az egész várost kivilágítják. Készültünk is nagyban Lászlóval, hogy majd együtt megnézzük a kivilágítást és a többi ünnepséget.

Mit törődtem én most mindezzel? Az a vörös tűzfelhő, mely a város fölött lebegni látszott, mintha az én agyamat égette volna. Nem lett volna földi hatalom, mely rábírjon, hogy türelemmel bevárjam, míg László hazajön. Beszélni akartam vele, Laurával, azonnal, rögtön; hogy mit, hogyan, azt még nem tudtam.

- Megyek, - szóltam csendesen és anyám esdeklése, sírása ellenére kinyitottam az ajtót és lementem az utcára.

Mintha egy zúgó, morajló tengeráradat akart volna elnyelni odakünn. Fekete, sűrű emberár hömpölygött az utcákon, mely ellenállhatlanul sodort magával. Rettenetes, fojtó hőség csapott meg; szerettem volna sikoltani, segítségért kiáltani, de nem volt annyi erőm. Csak mentem előre, a merre a tenger hullámai, a fekete, gomolygó emberár sodort.

Mindenkinek volt valakije, a kibe belekapaszkodott, a ki megvédte, a kire ügyelt, vigyázott. Csak nevető, vidám, boldog arcokat láttam magam körül, kik gondtalan bámészkodással álltak meg lépten-nyomon, s hátraszegett fejjel, nyitott szájjal figyelmeztették egymást a szebben kivilágított épületekre.

A lobogva égő gázlámpák vörös fénye mintha tűzfelhőbe burkolta volna az utcát, mely mellett a villamos lámpák szinte kísérteties fehérséggel világítottak. Nagy monogramok, nemzeti címerek égtek, színes mécsesekből kirakva, a házak homlokzatán. Itt-ott a kávéházakból zene hallatszott, melyet elnyelt az utca lármája, a tolongó emberek zsibongása, a lépésben haladó kocsik zörgése, a kocsisok nekivadult hó-hó-zása, ideges nők sikoltozása s megriadt gyermekek hangos sírása.

A Fürdő-utca és Andrássy-út torkolatánál, hol ezer színben ragyogó diadalív emelkedett, oly nagy volt a tolongás, hogy kiáltozásnál, káromkodásnál, sikoltozásnál egyebet hallani sem lehetett. Félelmes volt a nagyváros életének eme megnyilatkozása. Úgy éreztem, hogy a földet elveszítettem lábam alól, s kétségbeesve esdekeltem segítségért, csak egy parányi helyet, hogy tovább vonszolhassam magam. De senki sem figyelt reám. Mindenki csak magával és hozzátartozójával gondolt.

A lovak toporzékolva állottak a hullámzó emberár közepette; a rendőrök, gyalog és lóháton, igyekeztek visszaszorítani a népet, hogy a kocsiknak helyet csináljanak. Mindenki előre tört, taszigálta, lökdöste a másikat; senki sem akart, nem is tudott volna kitérni, sem megfordulni, s a kiáltozás, sírás, nevetés, gorombáskodás rettenetes zűrzavarrá növekedett.

És e látványosságért tolongó, küszködő, vidám, gondtalan, kiáltozó, nevető emberek között, az öröm színes világosságában, fényében úszó város utcáin, halálra dermedt lélekkel, kétségbeejtő küzdelem között, igyekeztem magam továbbvonszolni.

Nem tudtam kiáltani, nem tudtam sírni, csak összekulcsolt kézzel, némán esdekeltem az irgalmas Istenhez erőért és kitartásért. Oly kétségbeejtő, éles volt az ellentét a kivilágított, örvendező, ünneplő város, a látványosság után rohanó, bámész közönség és az én halálra gyötört, kálváriát járó lelkem között, hogy úgy éreztem, mintha egy irgalmatlan, fekete hegyszakadás lenne közöttem és az emberek között, melyen soha sem leszek képes keresztülhatolni.

A Kerepesi-úton túl már nem volt oly nagy a tolongás s valamivel gyorsabban tudtam haladni.

Laura a Kálvin-téren lakott. Talán két óráig tartott az út, a melyet máskor egy fél óra alatt meg lehet tenni. Én legalább úgy éreztem, mintha már időtlen idők óta így vánszorognék, egyik utcán le, a másikon föl, égő aggyal, kiszáradt torokkal, halálra vált lélekkel...

Végre ott voltam a ház előtt. Elfulladó lélegzettel kapaszkodtam föl a lépcsőkön s becsengettem az ajtón.

A szobaleány kinyitotta. Laurát kérdeztem.

- Nincs itthon, - felelt a cseléd, csodálkozva nézve végig dúlt külsőmön. A kalapot valahol leütötték fejemről, hajam kibomlott s ruhám rendetlen, sáros lett.

- Hova ment? - kérdeztem rekedten.

- Kikocsizott a kivilágítást megnézni.

- Egyedül?

- Nem, a rokonával, Domonyi László úrral. Kit jelentsek, hogy kereste, ha hazajön a nagysága?

- Köszönöm, senkit, - feleltem, megfordultam és csendesen mentem le a lépcsőn.

Egyenesen, fölemelt fejjel, mintegy álomban haladtam előre. Nem tudtam merre, nem tudtam hova? Csak azt éreztem, hogy egy fekete, mélységes örvényt látok a távolból felém kavarogni, melyet el kell kerülnöm; hátam mögött pedig a lángba borult város szórja reám perzselő tűzkévéit.

Egyszerre mintha valaki éles kalapáccsal a fejemre ütött volna; kinyújtottam kezemet, éreztem, hogy a lángok utolértek s az örvény elnyel. Hangosan fölsikoltottam és aztán leestem az útszélre, a gondtalanul, vidáman előre tolongó emberek közé.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Végzetem betelt. Hat hét múlva, hogy a kórházban fölgyógyultam betegségemből, vád alá helyeztek. Miután nem tehettem észrevétlenül helyre a hiányzó pénzt, a főnök azonnal észrevette és följelentett. László már hiába térítette meg, hiába próbált meg mindent, - nem tudott megmenteni. Egy évre ítéltek el. Büntetlen előéletemet, fiatalságomat tekintetbe véve, csak egy évre. Még a vizsgálati fogságot is beszámították.

A megsértett társadalmi rendnek tehát elég volt téve. Fásult nyugalommal fogadtam ítéletemet. Nem tagadtam semmit, csak arra az egyre nem akartam felelni, hogy mire fordítottam a pénzt.

Mintegy ködfátyolon keresztül láttam magam előtt az üléstermet, hol az ítéletet kihirdették, a bírákat, a közönséget, s ott valahol a messze távolban egy férfit, a ki lehajtott fejjel, arcát kezébe rejtve ül ott. Sir.

És én valami megmagyarázhatatlan lélekbelátás, gondolatolvasás folytán érzem, tudom, hogy ő most az emberek színe előtt úgy sír, mint a ki szégyenli, hogy ilyen könnyelmű, elvetemedett felesége van...

És mégis... Azokban a csendes, megszámlálatlan órákban, melyeket hangtalan magányban végigszenvedtem, egy álmot álmodtam folyton, a mely megvigasztalt, megnyugtatott.

Láttam Lászlót, a nagy lelki rázkódástól teljesen átalakulva, megváltozva, a mint eljön értem s kézen fogva elvisz magával.

Elmegyünk valahova messze, valamely elrejtett kis zugba, a hegyek közé, sötét fenyvesek aljába, a hol nem ismer senki és mi sem ismerünk senkit. Ott új életet kezdünk, nem emberek között, hanem csupán magunknak, virágok, fák, madarak között. És a természet örök szépsége és László jósága, gyöngédsége, szeretete lassanként be fogják gyógyítani lelkem sebét. Megtanulok feledni, mert László meg fog reá tanítani.

Erős és jó lesz, szilárd akaraterővel, kitartással, munkakedvvel, igazi férfi, a ki előtt én, gyönge nő, szeretettel és alázattal hajtom meg fejemet.

És túl a megpróbáltatások sötét örvényén, nem találom majd igen nagynak az árt, melyet földi boldogságom megváltásáért fizetnem kellett.

*

Mikor időm letelt, útnak indultam - haza. Egy kissé fájt, hogy László nem jött utánam, pedig tudta, mely napon szabadulok ki, de ismertem az utat és mentem előre.

- A rab-asszony, megjött a rab-asszony, - hallottam suttogni a szomszédokat, mikor bementem régi lakásunk udvarára.

Fölmentem a lépcsőn, csöngettem ajtónkon. Nem nyitotta ki senki.

- Nyitva van, - felelt a szomszédból a cseléd, kíváncsi, félénk pillantással nézegetve engem. - Mindig nyitva szokott lenni.

Bementem. Az előszoba egészen üres volt. Az ebédlőben a néhány meglevő bútordarab rendetlenül, piszkosan ide-oda dobva. A hálószobában pedig, az egyik fölbontott ágyban, hidegen, mozdulatlanul, átlőtt fejjel feküdt László. Megüvegesedett szeme félig le volt hunyva, mintha nem merne szembenézni velem...

Forrás: Almanach az 1898. évre 127-149. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása