A
napos időben, mint az erdei madarak, tarka, kedves csapatokban szállingóztak a
városi hölgyek a Brémer-tér parkjában. A gesztenyések és platánok sűrű lombjai,
mint gyönyörű zöld ernyők borultak a vidám társaságokra és a sárga deszkabódé
alatt, melynek ereszes ernyője két falándzsán nyugodott, zenekar játszott. A
zenekarnak nagyon kitűnő hegedűsei voltak, akik közül egy hórihorgos vörös
karmester hajlongott a közönség felé a vezénylő pálcikával.
Egy új dalba fogtak. Nagyon vidám melódiák röpdöstek fel a hegedűk húrjaiból.
Megkapó, szívhez szóló és csodálatos nevető hangok. A sétáló közönség mindegyre
élénkebben kezdett figyelni, lassan jártak az emberek, halkabban beszélgettek
és lassankint mindenki a zenekar felé fordult. Sokan csapatokba gomolyodtak
össze és megálltak.
-
Nagyon kedves dal!
-
Pompás keringő.
-
Vajon ki írta?
Ezek
és a tetszésnek más mindenféle lelkes megjegyzései hallatszottak.
A
Faragó Zöldike - egy vékony gyermekleány, apró lábacskáin elkezdett táncra
készen ringatózni és egy kis tisztnek mondta:
-
Oh, be jól esnék erre egy tour itt az aszfalton.
A
csinos, csillagos fiú játékosan a dereka után nyúlt.
-
Ha tetszik.
Azonban
a kisasszony belátta, hogy nem lehet.
-
Mit gondol? suttogta.
-
Miért? maga gyáva! mondta neki a tiszt, mire a gyerekkisasszony elébe toppant.
-
Na jó. Hát igen, egy feltétel alatt.
A
kis aranyos lovag a kardját a karja alá fogta, készülvén már az utcai táncra:
-
Teljesítve van már az is. Mi az?
-
Ha egyenesen az oltár elé táncoltat.
Ne
tessék elhinni, hogy az édes gyermek ezt nem komolyan mondta. A kis tiszt
mindjárt leeresztette a kardját és most már ő felelt így:
-
Mit gondol?
S
a leány visszaadta neki a sértést nagy nevetve:
-
Maga a gyáva.
Csak
a történeti hűség kedvéért fűztem hozzá ezt a kis intermezzót az elmondandó
történethez a Margit-keringőről, mely varázslatos nagy hatást tett friss
kacagó melódiáival. Nem a sablonos táncmuzsika volt ez, valami új csodás
dallamjáték, meleg és csattogó, lágy és viharos, suttogó és zengő melódiák édes
hullámzása, melyből egy boldog szív mondhatlan kéjes örömeit hallja és érti meg
az ember.
Mindenki
akarta ismerni az új dalt, és a szerzőjét. Kisvártatva tömegesen rohanták meg
az emberek a vörös karmestert.
-
Mi a neve a dalnak?
-
Margit-keringő.
-
És a szerzője?
A
vörös karmester titokzatosan hunyorgatott és hajlongott.
-
Igen sajnálom, hölgyeim, a szerzője ismeretlen.
Tély
István a karomat elkapta és mintegy a karmester titkolódzó szavaira felelve,
jelentőségteljesen súgta nekem:
-
Te, én ismerem.
-
Ismered a Margit-keringő szerzőjét?
-
Ha mondom. Az emberek nem tudják. Persze. Gyere velem, elmondom.
A
kioszk előtt letelepedtünk. István rágyújtott és sürgetésemre elmondta a
következő történetet.
*
Volt
egy báró, ismerted: az öreg Faun, te is ott voltál a temetésén és megcsodáltad
a feleségét, a felséges, komoly, arisztokrata dámát és - Margitot. Ugye, hogy
csodás szürke haja volt a kis baronessnek? Bálványnak való erős, bájos szőke
lány volt. A báró-ház a városi társaságban olyan volt, mint egy sziget, melyet
a kék tenger vesz körül, amiből a Faun-féle arisztokraták ereit táplálják.
Poshadt, sűrű, lusta, - de kék a színe. A többieket azonban hagyjuk. Margit
baronessel akarok csupán foglalkozni. A hírét talán hallottad. Nagyon is híres
lett aztán a szép baronesse, akinek nem kellett semmiképen a Draskievicz lovag,
ámbár ez állítólag Morvában három, milliomos öreg nagynénjének életbenlétét
igazolta és ki tudott mutatni egyelőre tízezer forint évi apanázst. Ezenfelül
harminc éves volt, csinos fiú, de vékony és igen hegyes hangon beszélt. A
fuvolahangú Draskievicz Fedor lovag hamarosan eltűnt a láthatárról.
Minek
nyújtsam: ekkor már megvolt a nagy baj a Faun-báró házban. Margit baronesse
meglátta valahol - talán egy bálban, talán csak a minden plebejusokat tőlük
elszigetelő kék tenger partján andalogva - meglátta Baár Péter ulánus hadnagy
urat. Baár Péter feltűnő érdekes fiatal tiszt volt. Annak előtte bírósági jegyző
volt és addig bámulták a vitézi alakját és a daliásságát, férfiúi szépségét,
hatalmas vállait, délceg testtartását, míg aktiváltatta magát. A festői ulánus
tiszti ruhát választotta és a szőke nagy lajdinant a legszebb ember volt az
ezred tisztikarában.
Festők
pingálnak ilyen erős, szép legényeket: nagy fejét hullámos, fényes, ezüstösen
szőke haj takarta, szemei kékek és lányosan melancholikusak, aminek igéző
varázsa volt az asszonynépre. Szóval feltűnő tiszta, szép dalia volt a fiatal
ulánus és Margit baronesse szívébe emésztő nagy láng gyulladt az erős, délceg
ember iránt.
Nem
bírtak vele, Margit baronesse még gyermek volt úgyszólván, de a kék vér minden
uralkodási vágya, minden akaratossága és szenvedélye benne volt az ő nagy
szerelemre gyulladt szívében.
A
szép erős ulánus tiszt, akit most aktiváltak éppen, arra ment és Margit oda
vonszolta anyját az ablakhoz, hogy nézze meg Baár Pétert, akit ő választott és
kimutatott rá:
-
Én ezt akarom!
Persze,
a született Bojárdy Melanie grófasszony rettenetesen felháborodott és
mindenféle klastromokkal és nagybácsikkal fenyegetőzött. Mit gondol ez az őrült
leány? Mit akar azzal a szegény tiszttel? Az apja útbiztos Sárosban, az anyja
durva csipkéket készít szegény házalóknak, ilyen családba akarja vinni a
Faun-nevet ez a hóbortos Margit. A szikláncsi Bojárdy Gábor gróf, a legidősebb
a dinasztiában, erősen fogadkozott:
-
Majd beszélek én a fejével.
Azonban
Margit fütyült az öregnek és minden őseinek, akiket a vén ember a cinteremből
rendre előszólított kísértetül az akaratos Margit megfélemlítésére.
-
Bácsi, maga ehhez nem ért. Maga menjen haza a lovaihoz.
Margit
ezt mondta a sok prédikációra, szembeszállt a püspök nagybácsival, az ország
minden részéből elősereglett nagynénivel és csak mondta a Baár Péterre, a
sárosi útbiztos dalia fiára:
-
Nekem ez kell!
Nagyszerűen
viselte magát az a lány. Az öreg asszony úgy őriztette, mint egy rabot. Az
hallatszott már, hogy elviszik valami hegyháti kolostorba ráijesztés végett, de
ezt megelőzte Margit egy oly nagy skandalummal, melyre az öreg Faunok és az összes
Bojárdyak, akik valaha voltak e földön, háromszor megfordultak a sírjaikban és
tán fel is jajdultak.
Margit
baronesse és Péter Apolló - így hívták a feltűnő szép daliát a városi asszonyok
- nagyon értették már egymást.
Hiszen
a szerelmesek a sóhajok láthatatlan szövetéből, összeszövik az ő kábeljüket és
mesésen titokzatos hangon üzengetnek egymásnak.
Margit
egy este fölvette a Linda madmoiselle - a vén hű francia társalgónő - kabátját
és a nagy fekete tollas kalapját és mint egy ketrecből szabaduló vadmacska
kiszökött a kapun és egyenesen elment Péter Apollóhoz, aki már várta.
Apolló
úr lángolva és összetett kézzel ment elébe:
-
Oh, oh, kegyed az kisasszony?
A
nagy délceg legény nem tudott egyebet hebegni, egész testében reszketett. A
lány ledobva magáról a bő kabátot a földre, a karjaiba szaladt a tiltott
boldogság öröméről kiáltozva:
-
Itt vagyok! Ugye Péter, hogy eljöttem.
Úgy
beszéltek aztán, mintha minden nap beszéltek volna egymással, úgy hajtogatta le
a lázas vágytól, szerelemtől égő bájos arcát a lány a tiszt széles mellére,
mintha sokszor, igen sokszor hallotta volna már olyan közelről a szép dalia
szíve verését.
-
Mi lesz ebből? Minő botrány. És én vigasztalhatatlan leszek, ha én miattam...
-
Ej, csak hagyja. Az kell. Az segít - szólt Margit elszántan, - csak ez segít.
Gondoskodtam róla, hogy megtaláljanak.
-
Ide jönnek?
-
Igen, egy óra múlva. És látnak. Ezt akarom!
Az
ulánus tiszt, mint egy gyermek a szent előtt, leborult a leány lábaihoz, az
pedig kacagva kuporodott le hozzá, mikor ömlengeni kezdett a boldogságról...
És ekkor jöttek: az öreg grófnő, a Bojárdy Zsizsi, egy agg legény a grófi
családból, egy benedek-rendi pap, a ház szentje, a Linda madmoiselle s még
többen... Az utcán is tudták már az emberek, hogy most viszik haza Péter
Apollótól a kis baroneszt. Szép kis menet volt, képzelheted.
De
jól számított a lány. Az ulánus tiszt másnap megjelent a kastélykapunál és mint
a rejtelmes vár mesepalotája, kinyílt előtte a kapu és a bűbájos kisasszony
szaladt elébe:
-
Lásd lovag, megnyertelek.
Az
esküvő megtörtént, anélkül, hogy a mesalliansztól, a kékvérű család valamelyik
tagját a Lajthán innen, avagy a Lajthán túl, mert ott is voltak elszórtan, a
guta megütötte volna.
Megjegyzendő,
Baár Péter otthagyta a katonaságot, mert így akarták. Ő már most igen nagy úr,
ámbár, mint most kiderült, az öreg Faun báró is csak némi töredékét hagyta
hátra annak a vagyonnak, amit az ősei összeharácsoltak és kikunyoráltak a
sokféle királyoktól. Egyébként ez mind mellékes. Most kezdődik, ami csodálatos
és az asszonyi lélek titkos redőjébe enged mélyen belepillantani.
Éltek,
éltek, éldegéltek a fényes fészken és csodálkozol mindjárt azon, amit mondok:
ez a szerelmi házasság, mely két rajongó fiatal szív nagy, olthatatlan
vágyakozásából és tüzéből fakadt, - egy csöppet sem volt boldog. Azaz, hogy egy
kicsit igen. Míg a szomjas ember nagy mohósággal eloltja szomját a kristály
tiszta forrásból.
Baár
Péterné, aki ezen tisztes nevével csak tekintetes asszonynak hívatta magát, míg
ivott a szerelem kristály forrásából, nagy boldogságtól dobogó szívvel,
megdöbbenve nézte a férjét, amikor az a boldogságtól sírt.
-
Te sírsz, hát mért sírsz? - kérdezé egy napon tőle.
Csodálatosan
különös és szomorú látvány volt ez a szép fejű Herkules síró szemekkel.
-
A nagy, hihetetlen boldogság könnyeket fakaszt a szemembe, mondá a férfi, erős
szentimentális nagy fejét oda nyújtva gyöngéden az asszony kecses lábaihoz.
-
Hát ilyen gyönge szíved van neked, Apollóm? - suttogá Margit asszony.
-
Igen, könnyek nélkül nem bír meg ekkora örömet.
És
ezenközben, míg ezt mondá, Apolló úr oldalpillantást vetett a tükörbe és
megigazította a szőke frizuráját, melyet a szerelmes asszony villamos
ujjacskáival felborzolt.
Így
lassankint kilépett a délceg, hatalmas erős férfitestből az asszonyok egykori
puha, hiú, szentimentális kegyence, aki nemcsak sírni tudott, hanem a kesztyűbe
aludt (igy beszélte maga az asszony) és több pomádét és illatszert fogyasztott
el ez a Herkules, mint egy demimond.
Az
asszony figyelte és nézte, mint egy torz csodát, aki az egyszerű lelkét
napról-napra megdöbbenti és ijeszti bábúságával. Órákig öltözködött, tele volt
aggatva a szobája tükörrel és azon időn túl, amit a szerelemnek áldozott,
mindig önmagát becézgette. A szobrász a műremekén nem dolgozik verejtékesebb
gonddal, mint ahogy Péter Apolló a körmeit metszette és fényes hullámos szőke
haját ápolta. A kesztyű örökké a kezén volt, a piperkőc minden komikuma rajta
volt a hatalmas Apollón, aki emellett szentimentális volt, mint egy regényes
lánylélek. Oh, csoda, csoda: ekkora erős férfitestben ennyi édes lágyság,
komikus kacérság, gyermekes hiúság és mindez előbb megdöbbenéssel, aztán
idővel haraggal tölté el az asszonyt, aki a megrázó csalódástól lelkében
átalakulva kérdezé gyakran önmagától:
-
Oh, jaj, hát ez az én férfim? Ez az én oroszlánom?
És
mi lett a szerelemből? A szenvedélyes fiatal asszonyt, aki az erős nagy ulánus
tisztben a hatalmas férfit szerette meg, az uralkodó férfit, a piperkőc lágy
Apolló édes, émelygős epekedése hidegen hagyta már és egyszer ellökte, amint
ott a parfümös bajuszú Herkules nyögdécselt és rákiáltott:
-
Ki vagy te?
A
férfi ijedten nézett reá.
-
Margit! Milyen kérdés!
Ki
kellett törni ennek a drámának. A kis gyermek, - mert már az is volt - felsírt
a szomszédos szobában, mikor Faun Margit ezt mondta az urának haragosan:
-
Te nem vagy az, akit én megszerettem.
-
Margit! - kiáltott fel az ember siránkozó hangon, - így beszélsz velem, aki
imádlak? A régi szerelmesed...
-
Nem vagy az, nem vagy az!
-
Az vagyok!
-
Nem. Hát nem látod, hogy nem tudlak már állni, te pacsulis Apolló, férfi vagy
te? És szerelmet is kesztyűs kézzel kérsz!
A
férfi talán haragosan kitört erre? Azt gondolod? Nem, Ő sírt, esengett, ami még
jobban felbőszítette az asszonyt, hogy az ő oroszlánja, mikor verik, sír, mint
egy kölyök. Ezek a jelenetek ismétlődtek. Ez lépett a szerelem helyébe. Az
asszonynak nem kellett a szenvelgő Apolló és megtámadta újra és újra:
-
Megcsaltál!
Igaza
is volt, megcsalta. A hatalmas nagy erős ulánus tiszt megcsalta, mert ő egy
pipogya piperkőc, aki ifjonti legényke korától kezdve bálványa volt az
asszonyoknak. Szóval, adta a férfit és íme egy beteges lány-lélek van a hatalmas
férfitestben, akit ellökött Margit magától és midőn ez védekezett,
szenvedélyesen rákiáltott:
-
Ah, az ostoba leányt megcsalhattad, de az asszony megismert.
Hiábavaló
volt minden, mert ez a hős, az Isten áldja meg a beteg szívét, nem tudott
egyebet tenni, csak sírni és szerelemért esdeklett. De hiába volt már minden.
Margit
csalódott lelkével egy darabig sírdogált kis fia mellett. Odajárt panaszkodni
ennek az ágyacskájához Péter Apolló is, de a gyerek nem segíthetett annak a
tönkrement szerelemnek a baján, aminek ő a szép virága.
Aztán
elhatározta Baár Péterné, hogy legyen vége a szomorú komédiának. Vígságot,
lármát a házba! Estélyeket adott, nagyokat kacagtak és ezenközben talált egy
férfit, akihez forró és szerencsétlen szívével menekült, előre tudni való volt,
hogy így lesz. Hallottad a hírét a Fand Ádám doktornak? Ez volt. Ez nem volt
tejarcú Apolló, akinek a tainje rózsalevélből való, hanem egy fekete, szikár
ember, már negyvenes, de érdekes sötét szemű férfi, sastekintettel, erős, nagy
ívű szemöldökkel. Tudós volt, mint mondják és nagy karakter, azonban arra volt
lelke, hogy elszerette a legjobb barátjának a feleségét. Ami gentlemanek közt
nem szokott tisztességtelen számba menni. Hát vigyázzon ki-ki a feleségére. Fand
Ádám brutális ember volt és rémes dolgokat mesélnek erről a szerelemről.
Az
asszony őrült volt. Ez az uralkodó férfi kellett az ő lelkének, mentől jobban
érezte ennek a fekete rút embernek a hatalmát, annál inkább idegenkedett a
szegény, lágy Apollótól, akinek nem tudta megbocsátani, hogy megcsalta. Csak
sír ez, inkább kínozná, ütné az ostoba. Mert van egy fajtája az asszonynak, aki
inkább eltűri az imádott férfitól a verést, mint a sírást. Ebből az
asszony-törzsből való Margit, aki már most megtalálta az emberét, akinek a
szerelme emésztő vihar volt és nem édes könnyeső.
A
szegény Apolló nem tudott semmit. Az asszony, íme, hogy bekösse a szemét,
alakoskodott és nem bántotta már. Ő, míg Margit odajárt a kedvesénél, édes
szonátákat játszott kesztyűs kézzel és énekelt is hozzá, ha egy kis kedve volt
mulattatni azt a drága csöpp fajankót, akivel a szomszéd szobában gügyögött az
öreg dajka.
Ez
az állapot se sokáig tartott. Margit nagyon leromlott. Úgy összeégette a
szerelem, hogy a szép büszke deli asszony, egy sóvár szenvedő lénnyé
lefogyott... Mondják, hogy ekkor már harcot folytatott a Fand Ádámmal, akibe
egyszerre beleszállt a jólélek és megsajnálta Baár Pétert, mikor az sírva
panaszkodott neki, hogy boldogtalan. Az asszony elhidegült iránta. Ekkor ezt
mondta Ádám az asszonynak:
-
Nem jövök többet, béküljünk ki a sorsunkkal.
Az
asszony kétségbeesve tördelte:
-
Az nem lehet, az nem lehet!
S
mikor az asszony rákapaszkodott, brutálisan ellökte. De még egyéb is történt.
Fand Ádám betartotta a szavát. Nem jött többet. Hát Margit ment el hozzá. S azt
a hihetetlen dolgot beszélik erről a találkozóról, hogy Fand Ádám szörnyű
brutalitással űzte el az asszonyt és másnap elutazott. Bezárta a kapuját.
Valahová a Rivierára bújt el, az asszony pedig azon az éjszakán nem ment haza,
hanem elutazott az anyjához.
A
botrányról csak suttogva beszéltek. A valóságot nem tudta senki se a
szereplőkön kívül. A férj se. Persze, hogy az se. Csak azt, hogy elment haza
Margit asszony a bárói házba. Pedig éppen most nevezték ki Baár Pétert bírónak.
Már korábban elhatározta, hogy hivatalt vállal, mert az apanázsból nem telik a
nagy életre. Sok pezsgő fogyott utóbb.
Az
öreg báróné kétségbeesett e gyalázatra és íme, a Faun és a minden más ősök
valamennyien újra megfordulának, de ezúttal már hatszor, a sírjukban. A szökött
lány, ím szökött, asszony. Micsoda gyalázat. Ebben a teremtésben benne van a
nagyúri ősök minden bűne. Másképp nem lehet.
Baár
Péter megrendült mélyen. A szegény szép ember leborult az asztalra és sírt.
Odament a másfél éves Peti fiához és elpanaszolta neki az anyja bűnét.
-
Elment mama, édes pintyőkém, elment édes mama.
Lehúzta
a kesztyűjét, megigazította a haját és leült az íróasztalhoz és sírva írt
levelet a Margitnak. Egész költemény volt az, mely azzal végződött:
"Margit gyere haza, Peti sír."
Margit
nem jött haza, hanem erősen ragaszkodott a válópör megindításához. De azért
elolvasta a szegény pipogya Apolló síró leveleit, melyek egy húsz éves
gyermekfiú szerelmi epedésével voltak telve: olyanok voltak.
S
egyszer csak jött az Isten és csodát mutatott. Margit halálos betegségbe esett
és elment az ágyához virrasztani a lágyszívű Apolló, aki hosszú, szomorú
éjszakákon át ápolta a hűtlen asszonyt. Hogy ápolta! Senkit se engedett mást
hozzányúlni. Sok éjszakán nem aludt már. Lefogyott a szép Apolló egészen. Nem
gondolt most semmit a kesztyűvel. A két hét előtt felkötött nyakkendője volt
rajta mindig. Azóta nem kérte elő a parfümöt. Az arany inggombjai kihullottak
és az egyik ott csillogott az ágy lábánál.
Hideg vizes
ruhákat csavargatott a finom, fehér kezével, mely egészen kicserepesedett.
Szemei vörösek voltak és a haja rendezetlen. A tükörbe se nézett egyszer se.
Csoda, csoda. És boldog volt a szegény lágy Herkules, ha az ő hűtlen haldoklója
lázálmában rávetette a tekintetét és nem utasította vissza az ápolást.
A
reggeli nap, mely beszállt az ablakon, ott találta mindennap az ő virrasztó
alakját az ágy előtt. Gyöngéden takargatta a beteget, leste a lélegzetét,
hallgatta a szívverését, miközben fonnyadt, elhalaványult az arca, mint a
betegé, a szemeit sötét karikák gyűrűzték körül. A gallérja gyűrött volt, a
cipője tisztítatlan és csak szakadatlanul csavargatta a jeges ruhát és
adogatta betegének az orvosságot. A századik ember se tartaná ki, olyan csodálatos
erős volt Péter, már két hét is elmúlt ebben a virrasztásban.
Alig
ismert volna rá az ember Baár Péterre, a szőke hajfürtök a két halánték oldalán
megfehéredtek a harmadik hét éjszakáján... és mikor ezek a fehér hajszálak
mutatkoztak: Margit állapota jobbra fordult.
Eszmélve,
alig ismerte fel a zilált hajú, beesett arcú urát az ágyánál.
-
Te vagy, Péter? - susogta.
-
Én vagyok Margit.
-
Megváltoztál, - rebegte alig hallható szóval az asszony, és vékony kis kezét a
férfiéban nyugtatá, miközben újra megszólalt:
-
Peti fiam, jól van-e?
-
Nem láttam, mióta nálad vagyok.
Fellobbant
ijedten a beteg szeme.
-
Eredj haza gyorsan hozzá.
Baár
Péter, a pipogya Apolló nem várta be Margit teljes felgyógyulását, elutazott
mindjárt haza a kis fiához. Olyan szomorú, lefogyott hős volt ő már. A hű dajka
csaknem sírva fakadt, mikor meglátta. Ettől fogva Péter mindennap várta
Margitot, akinek haza kell jönnie. A fölépült asszonyt elővette a család, a
püspök nagybácsi és a többiek:
-
Eredj csak haza, nézd meg az urad ősz hajszálait...
Baár
Péter, az egykor hatalmas szép Apolló ott ült a zongoránál összetörve és egy
mesésen szép dalt komponált. Azt nem is mondtam még, hogy ritka zenei talentuma
volt, zseniális zongorázó... A kis Peti poroszkált mellette, az apja egyik
manchettájával gurigázott.
Mindennap
ezen dallal várta az asszonyt.
És
egy napon nyílik az ajtó és megjött az asszony. Egyik se a régi már. Margit
fájdalmas lemondással nézett Péterre és megszólalt:
-
Péter, hazajöttem.
Az
felelt boldogan:
-
Vártalak.
Aztán
az asszony az ő hű lefogyott Apollójának a fehér hajszálai közt babrálva,
elérzékenyülten rebegte:
-
Te mégis erős vagy, Péter. - És a szőnyegről felkapta az ölébe a kis fiát és
oda állt a zongora mellé.
A
férfi pedig nyakkendőtlenül, kuszált hajfürtökkel, ragyogó szemekkel, boldogan
játszotta újra és újra azt a csodás dalt, melyet hazajött hitvesének
tiszteletére komponált és melynek édes, lágy, suttogó, majd viharzó melódiáiból
egy boldog szív mondhatlan nagy örömeit hallja és érti meg az ember.
Forrás: Almanach az 1898. évre – Egyetemes Regénytár.
szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése