Tömörkény István: Két gyerek

I.

A széles, hosszú pusztai ház elöljáró ajtaja be van csukva. Szép ajtó, nagy külső závárral, amelynek egy vasból kovácsolt liliom a kilincse. Régen meghalt már az unokája is annak,aki csinálta. Ezt onnan lehet tudni, hogy a külső sarokvasaira rá van verve, miként az egész eszközt Frantzia Mihály eszközölte, annak pedig az unokáját éppen most egy éve ütötte agyon a Jézus olyképp, hogy rászakadt az útszéli kereszt, mikor alatta imádkozott. A keresztet azóta helyre állították, sőt meg is pántoltatta vassal a pusztai kapitány, ellenben Frantzia Péter fejét hiába pántolták e találkozás után a tanyai orvosok, biz az ahogy szétvált, úgy szétmaradt. Két kicsiny árvája meg a felesége siratá, ha volna okuk siratni, de nincsen. Az asszony bement a városba szolgálni és ott is szolgál valami vén úrforma magának való embernél (ő az egész háznak keze-lába), az egyik gyereket megfogadta itt a külső gazdaság a juh mellé, míg a kisebbik, a Péterke, ebbe a házba jutott.

Ez olyképp történt, hogy midőn ment volna be szolgálni az anyja a városba, előbb bizonyítványt kért és mikor ezt kiállította a Sátán tanyai kapitány, elfakadt sírva. (Már hogy az asszony.)

Sátán írta a papírost és gyakran mártogatá a kalamust azon edényhez, amely minden dolgok eredendő rosszaságát, a tintát rejti magában és csak írta, írta a levelet, mígnem egyszer kérdezé:

- Miért írsz, asszony?

- Hogyne sírnék – felelte az asszony.

- Nem tudom pedig, mely ok alapján sírnál. Íme, a fiad föl van fogadva a juh mellé, már mellette is koncsorog és úgy elbánik vele, hogy gyönyörűség azt nézni. Az urad pedig már, akárhogy siratod, föl nem támad, mert hiszen akit a Szélpál Gergely megvág ólmos bottal, az is agyon van ütve, hát hogyne volna agyonütve az olyan, akit maga a tulajdon réz Jézus üt agyon?

- Dicsértessék a szent neve – rebegé az asszony.

- Valóban dicsértessék – mondta Sátán -, mert mi mindnyájan általa és őbenne vagyunk. Azonban íme, férjed elhalván, elhalt, ellenben gyermeked élvén, él. És mi őt mindenféle gondozásban tartjuk, mint gazdaság.

Az asszony egy zsebbe való kendővel törölgette a szemeit.

- Mint gazdaság… - ismétlé. A szavak értelme idegen volt előtte, bár  magyarosan hangzott. – Mint gazdaság! – fakadt ki most és teljesen erőt vett rajta megint a sírás.

- Igen – felelte Sátán tanyai kapitány -, bár voltaképp nem tudom, mi sírni-ríni valót találsz ezen.

Zokogott egy darabig a nőcseléd, Sátán pedig nézte. A nő fel volt öltözködve rendesen, bár hiszen ha a padlásról dobták volna reá a ruhát, az akkor is rendesem megállott volna rajta. Mezítláb volt, de hiszen éppen ez a tetszetős. A háta megett rakta le a fehér eberlaszting cipőit a halovány-kék harisnyákkal, mivelhogy az ilyesmit csak akkor lehet hordani, ha kemény talajon jár az ember. Ezen a könnyebb földű vidéken ugyanis az asszonycipőbe belefut a homok, mert a kicsi lábak igen könnyen elmerülnek benne. Sátán nézte a cipőket, melyek tanyai tökéletlenséggel voltak varrva, de nézd el csak, nézd, szépek, formásak és tetszetősek mégis. Nézte továbbá a harisnyákat, a lábak felső részeit szintén hozzájuk gondolván. Ugyanis egyik harisnya a véletlen esélye folytán a maga teljes mivoltában terült el a földön. A lába fejétől egészen a sarkáig kicsiny, a sarkán kissé megdudorodott és ha a szem innen följebb követte, láthatta,mint válik apródonkint vékonyra. Oh, be kedves. utána meg ismét szélesül, de ismét csak úgy porcikánkint, szelíd és módfelett bájos vonalakban… Akár illetlenség, akár nem, de így van, Sátán nézte sokáig a harisnyát s mérte hozzá a belevalót. A teljes látnivaló nem oly szép, mint ami a fejdítéssel van összekötve, Sátán szeme végigszaladt az asszony meztelen bokáin s aztán feljebb kereskedett. Biz az szomorúság, lelkeim, hogy a harisnyába való dolgokat eltakarta a szoknya. A szoknyáig érvén, Sátán szeme megállapodott, s eszébe jutott a hivatal.

- Valóban nem tudhatom, mely oknál fogva sírsz?

Mondhatta volna Sátán azt is, hogy asszon, beszélj, mert sírásból szót nem ért az ember, de nem mondta. A író asszony testén, amint megrázkódott a zokogásban, oly szép vonalak futottak végig, hogy ezt szóval elmondani nem lehet. (Boldogok, akik nem látták és mentve a kísértésektől.)

- Hát hova legyek – panaszolta most a nő -, mikor még egy fiam van apátlan?

Kicsinykét éles, de tetszetős hangja úgy zúgott végig a szobában, mint mikor a cimbalom azon húrját ütik meg, amely az emberi hanghoz legjobban hasonlít.

- Van még egy fiam apátlan, a Pétörke – ismételte -, s azzal én most már mit tevő legyek?

Amaz nézte egy darabig, azután a tolltokból kiverte a tintát, azt módosan az asztal lábához ütvén.

- Hát – mondta – én özvegyember vagyok ugyan, de azért egy apró gyermek elténfereghet itt a ház körül. Van cseléd, aki gondját viselje.

Fölállott s megcirógatta az asszony állát.

- Hagyd itt nálam. Majd el lesz valahogy. Ha már te olyan nagyon el akarsz menni a tájról.

Az asszony ránézett csodálkozva.

- Hát megtenné?

- Meg én.

- Oh, hogy áldja meg az isten.

A kezét kereste az elhagyatott asszony, hogy megcsókolná, de biz azt amaz eldugta a háta mögé. Ahelyett inkább körültapogatta a derekát s azt mondta:

- Ne sírj hát, no.

Így maradt Péterke a házban.

II.

A Miska gyerek a juhok őrizésében szerfölött sok jártasságot tanúsított s mert mindenek megelégedésére végezte a dolgát, nyilvánvaló volt, hogy attól ugyan már senki el nem veszi ezt a hivatalt.

Péterke pedig nőtt, járta az iskolát s hamar fejlődött az olvasás tudományában. (Ki sem nézné az ember egy ilyen árva gyerekből.) már csak így voltak. Amaz tökéletesen kiértette magát a juhban, emez pedig tanulta a betűket, ahogy egymás után következnek a tanító úr tudománya szerint.

Fölfelé a szára,

Jobbrul a pofája:

Bö, bö, bö.

Továbbá:

Kis egyenös

Egy puntum van fölötte:

I, i, i.

Az ember ily módon következik a tanulmányokhoz. Lám, mily egyszerűség. Péterke így növekedett és haladt előre. Valóban a ház ékességévé növekedett.

Mindenre tudott verset. Mert mindent megtanult.

- Jó fogalma van neki – mondták a cselédségbeli népek.

Mihály csak gatyában járt, ellenben Péterkén piros bugyogó büszkélkedett. Mihály nem irigyelte ezt. Mihály szabadon fetrengett a füvön, vagy a kos hátán versenyt futtatott a többi e fajta juhbeli gyerekkel, amidőn Péterke a könyvet bujdosta a szemeivel, bár hiszen aligha a könyvből tanulta azon verset is, hogy azt mondja:

Czini, czini, Péter bácsi,

Kendnek hegedülnek.

Se nem pénzér, se nem borér,

Csak az szép lányájér…

Esténkint összetalálkoztak s kissé idegenül néztek egymásra. Sátán kapitány ugyan egyforma gonddal ajnározta őket, de Péterke már tudott különbségeket tenni.

- De juhszagú vagy – mondta Miskának egyszer.

A pásztorfiú ránézett szótalan. A szeme végigszaladt öccse cifra ruháján s lassan jutott odáig, hogy szemtől-szembe tekinthessen. Nézése alatt Péterke elpirult.

- Az ám – mondta a juhász -, én az vagyok. Egy kis bárányt az anyabürgék bekergettek ma a tóba, úgy hoztam ki ölben. Te ki mernél-e a mély tóbul egy bárányt hozni, Péterke?

- Én? – kiáltotta Péterke tüzesen. – Én, hogyne! Bizon én is utána mennék.

Miska megvetőleg nézett rajta végig.

- Még föl se tudnád emelni a bárányt – mondta.

Péterke ugyanis gyenge volt. Ha ő lett volna az erősebb, ő ment volna juhásznak. Sátán azonban úgy okoskodott, hogy a tudományokhoz tisztán csak fej kívántatik.

Miska vágására egy ideig Péterke nem tudott mit felelni: hallgatott. Sátán nézte őket szeretettel és szíve bensejében önmagával tülekedett, hogy vajon melyik a kettő közül a kedvesebb? Ki tudná azt megmondani, emberek? Az egyik, lám, máris gazda, a másik, lám, máris tudós. Aminthogy ezt is vágja vissza Péterke Miskának:

- Ha nem bírom is a bárányt – szólt diadallal -, de tudom Magyarország földrajzát. A nyugatról határoltatik az ausztriákiai ország által, a dél felől pedig a rácország és az olájország, kelet felől pedig a Moldovánság…

- Nono – mondta Sátán tanyai kapitány – valójában… Engem is az öreg Nyáry Mátyás tanított, de nekem soha az ilyesmihez nem volt pakszióm. Inkább a lovakon nyargalásztam.

Miska hálásan tekintett reá e szavakért.

III.

Negyedévre történt, hogy az asszony nemcsak egy napra jött ki a városból fiai látására, hanem egy egész hetet kint töltött. Már Sátán engedelmével, mivel Sátán ezelőtt is igen hívta, hogy miért nem több ideig marad.

- Jaj, kapitány uram – szólt az asszony dévaj mosolygással – sok ám a dolog odabent az olyan öreg embernél…

- Jaj, lelkem – vélte Sátán -, én is öreg ember vagyok. Apátlan, anyátlan. A gyerekeiden kívül senkim sincsen.

A nyomorúság már régen lefoszlott az asszonyról és asszonyabb volt, mint valaha. Az öltözködés módját is mindinkább eltanulta a városban. fehér ruhában volt ezúttal, fekete gyász a derekán. Nézte Sátán és mondta neki ismét:

- Voltaképp senkim sincsen…

- Hát – szólt az asszony – hát…

Hallgattak egy darabig. Végezetül egymásra néztek. Ahogy  Sátán tekintete az asszonyéval találkozott, az asszon hirtelen lehunyta a szemét. Akkor odament hozzá Sátán.

- Nem maradnál itt? – kérdezte.

- Kendnél? – adta föl a szót félénken az asszony.

- Nálam is – válaszolta Sátán -, fiaidnál is.

Lassan felé nyúlt. Az asszony pedig lassan illeszté felé a derekát, hogy átkarolhassa.

- Anyám! – kiáltotta Miska. – Maradjék kend ideki.

- Lásd – szólt Sátán -, a fiad is hívással van. Miért ne maradnál.

Elpirult az asszony, ahogy a nagy erős öregember keze szárát érezte a derekán.

- Jaj, hát – mondta – a mi Istenünk mit szólna ehhez?

Sátán komolyan nézett reá. Egyszerű ember volt ő, ócskás gúnyában s egy pár nehéz papucsban, amiket elkopott csizmákból szabtak (csak tisztán ily módon növekedhet a vagyon. A szíve és a becsülete azonban tiszta, nyílt és egyenes s hasonlatos ama jegenyenyárfákhoz, amelyek a tanyaudvarok szikes földjében szinte önmagunktól nyőlnek. Most is csak azt mondta:

- Isten és ember előtt fogadlak páromul… én mint özvegyember.

Az asszonnyal nagyot fordult a világ. Ím, itt a mód, a gazdagságban lenni, a fiai mellett. Miként is adhat az Isten ekkora szerencsét. (Valószínű, hogy az urán való hibás tevékenységet pótolja vissza.) Mi. Én uram, teremtőm.

- No? – kérdezte hízelegve Sátán.

Az asszonyból kitört a háladat.

- Hát mit mondjak? – mondta. – Hát, hogy mondjam? Hát mivel érdemeltem?

- Nono – mondta Sátán -, sok beszéd: szegénység. Minek errül tárgyalni, maradj itt, ha jónak látod. Ne legyek ily nagy idegenségben.

Az asszony ott maradt. Ez igen nagy öröm volt. Péterke azonnal hozta neki a rajzfüzeteit, dicső Mátyás királyunkat most rajzolta meg éppen a vizsgákra, borostyánnal a homlokán.

- Ájnye, de csúnya német – vélte Miska, mikor meglátta.

Péterke feddé érte:

- Ez nem német, hanem magyar. Ez Mátyás, magyar vérből való nemzeti királyunk, fia ama Hunyady Jánosnak.

- Ha magyar, hun a bajusza? – évődött a juhászkölyök.

Péterke erre nem tudott felelni, azonban mutatta további rajzait.

- Nézze, anyám – szólt dicsekedve. – Kalap Mihály szögedi huszár a szolnoki csatában levág öt valizsér némötöt. Ezt ábrázolja ezen kép.

Nézték. Sátán az asszony nyakába hajolva. Valóban vágja Kalap Mihály az öt valizsért, de igen kegyetlen vágja. Idő múltán azt mondja Sátán:

- Van ott a komrába az első rúdon egy küssebb forma sonka. Vidd el holnap a tanító úrnak. Úgy löhet, az üvé mán elfogyott.

IV.

Nem telt bele három hónap, már kénytelen volt az asszony kegyetlen embernek nevezni Sátánt. Mert alighogy ő kijött a városból, most már Péterke megy be, hogy járja az iskolákat tovább. Arra való a garádics, hogy azon fölfelé haladjon az ember. Bizony Péterke bement e garádicshoz, ahol minden lépcső egy esztendő, s járta az iskolákat. Növekedett. Úgy tudott már diákul, mint a parancsolat. A vakációkat mind ideki töltötte, de még vasárnapokon is kihozták. A Mihály szokott ilyenkor érte bejárni. Éjféltájon indult ki mindig a tanyából, hogy időre odaérjen. A ház előtt, ahol Péter lakott,megállt s az ostor nyelével bezörgött az ablakon.

- A Sátán Péter ifjúrért jöttem.

A kosztadó asszony sietett ilyenkor fölkölteni Pétert.

- Péter úr, Péter úr – mondta neki -, az édes tata beküldte a kocsit magáért. Keljen föl, siessen.

Péter ilyenkor sietett. Magára kapta a ruhát, az ócskát (tanyára olyasmi való).

Mihály ismét zörgetett az ablakon.

- Siessen már, Péter úr – nógatta  háziasszony -, a kocsis türelmetlenkedik.

Péter fogta a botját s kilépett az utcaajtón.

- Te vagy az, Mihály? – kérdezte.

- Én vagyok – mondta Mihály.

Az ifijur föllépett a kocsiba, a hátsó ülésre ült s azt mondta:

- No, mehetünk.

Szép az, így a hátulsó ülésben menni. Mihály az ostorral a Badár hasa alját érintette, a Fecskének pedig az ostorheggyel csinosan megcsípte a füle hegyét. Melyik akadémikus professzor tudná ezt utána csinálni? Badár az  érintésre nagyot rántott a kocsin s mikor a kerék mozgásban volt már, beleékelte magát a hámba a Fecske. Jó ló ám ez mind a kettő, csakhogy kezelésükhöz ilyfajta furfang szükséges. A lovak közt szintén vannak Péterek és Mihályok.

- Kell-e szivar? – kérdezte Péter a hátulsó ülésből.

- Nem köll – mondta Mihály. – Itt a pipám.

- Jaj – mondta megint Péter -, ugyan hogy szívhatod azt a pipát?

- Gyü! – szólt a lovaknak Mihály s megütötte a gyeplővel a Fecske hátát.

Repültek. Az útszélen pipacsok intettek Mihály elé, továbbá a vadrozs, amely épp most kezdte hányni a fejét, bólintott neki. Mihály mindezt nyugodtan fogadta s talán el is várta ez ismerőseitől. Péter nem látott mindebből semmit. (A hátulsó ülésen az ilyesmit egyáltalán nem lehet meglátni).

V.

Telik az idő, múlik a nap – amint mesebeszédben mondani szokás. Tényleg múlnak a napok. Ím, ifjú Sátán Mihály pusztai birtokos ember ül estére kelve a nagy eperfa alatt a családjával. Tuskókon ülnek, az asztal pedig, amely a birkapaprikás terhét emeli, elhasznált malomkő. Igen jó asztal ez. A legjobb asztal a világon, mivelhogy kerek és nem kell évődni azon, hogy ki üljön az első helyre, mert első helye nincs is neki. Így aztán elfér ott az öreg Sátán, a felesége, továbbá Mihály felesége is, a Földi Teca. (Bizonyosan ismerik, igen jó táncos volt leánykorában.) Ma is olyan csudaszép a haja, mint akkor, pedig már két gyerek szopta a vérit. No, hanem nemhiába szopták. A nagyobb kölyök, akiből Isten szent segedelmével majd ember lesz, valóságos bikabornyú, a kisebb, a lány pedig szelíd, mint az esthajnali csillag fénye. Így vannak ők a fa alatt a malomkövön. A pusztacsendes és emberhangtalan. Ritkán, igen ritkán szól néha a szélkiáltó madár a barázdák között. Továbbá néha a kutyaházból némi kaffantások hallatszanak. Az ártalmas legyek leginkább esténkint támadnak föl és ezeket a kutyák vadászni szoktak. A kerítés mögül egy napraforgó hirtelen erre tartja a virágát.

- No né – mondja az öreg Sátán – ez is belenéz a tálba.

Ezen nevetnek egy darabot. A gyerek fölkiált:

- Apám, a napjafojgó vijág bejenéz a tájba.

- Úgy, úgy – szól az apja és bicskaheggyel halász a húsdarabok között. – Nézze kend apám ezt a csontost e, ez éppen a kend fogára való.

- Adi no – mondja az öreg Sátán. Bicskahegyről, bicskahegyre megy át a hús s talán beszélnének is róla pár szót, amidőn egyszer csak azt mondja az öreg Sátán:

- Nem t’om, jól hallom-e, de mintha kocsi zörögne, fiam?

Hallgatnak. Valami zörög. A jegenyéken keresztül egészen idáig szolgál a hangja.

- Úgy szól, mintha városi fiáker volna – véli az öregasszony.

- Úgy… úgy.

- Hát vastengelyű kocsi, az bizonyos – szól Mihály. – Mit kereshet ezen a tájon.

Hamar megmutakszik pedig. Egyre közelebb a zörgés s egyszer csak a ház sarkában befordul a tanya udvarára a városi bérkocsi. Ül benne egy katonai tiszt úr, fényes ruhában.

- Péter – kiáltja az öregasszony -, Péterke! Jaj, hogy már egyszer mihozzánk is eljössz…

Megáll a kocsi az udvar közepén. Benne a sápadt ember, a dr. Sátán Péter százados-hadbíró. Lassan lép ki a homokra s talán elesik, ha közben az anyja oda nem ér, aki általfogja és öleli oly módon, ahogy anyák a gyereküket ölelni szokták.

- Péter, Péter – mondja az asszony s tapogatja körül a sovány, elesett fiát – hát a feleséged?

- A nőm? – sóhajtja a katona. – A nőm megcsalt. Elkergettem.

Az öreg Sátán elsápadt s nagyot kiáltott:

- Hát a kisfiad?

- Meghalt! – zokogta az ember. – Az a kutya nem törődött vele. Bálakba járt és azt megölte a torokgyík… Nincsen senkim és semmim most már.

Sírt az ember a katonaruhában. Soványos képén lassan haladtak végig a könnyek, amiket a szeme eresztett. Talán el is esik, ha apja, anyja nem támogatják.

- Fiam… Péter… rítt az anyja – én édességem… Majd jóra fordul minden…

A sovány katona szomorúan nézett a homokra. Ugyanezen homok volt az, melybe akkor merítette a lábujjait, amidőn még mezítláb járt.

- Nincs már nekem senkim – szólt szomorún -, nincs már énnekem éppenséggel senkim.

Mihály ekkor fölállott, odament az elhagyotthoz és átölelvén, a mellére fogadta.

- Nem, Pétörke – mondta. – Én még itt vagyok. Én mindig a te bátyád maradok, öcsém.

- De a boldogságom! – fakadt ki a katona – a boldogságom? Hova lett? Miért dolgoztam akkor ennyit?

Ifjabb Sátán Mihály gondolkozva szólt:

- A boldogság nem lakik a városokban.

Két kezét kiterjesztette a táj felé. A nap már lebukott a Kártyás erdő alján s fénye  messziről szilánkolt a fák között. Valahol messze, valamelyik pusztai iskolánál harangoztak Mária üdvözletéről.

Forrás: Almanach az 1898. évre 65-80. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása