Saphir M. G. (1795-1858): Szeretlek, szép magyar hazám…

Szeretlek, szép magyar hazám,

Sugárérlelte napvirágom,

De bár szerelmem hű s örök,

Dicséretét kinek sem várom.

Mert hisz a hazaszeretet

Természetszabta kötelesség,

Tiltsd meg Grönland lakóinak,

Hogy hómezőiket szeressék!

De van még egy másik hazám,

Az ő szíve – s hogy rája leltem,

Ím száz gyökérrel kötve már

Ez új hazámhoz árva lelkem.

Most erre gondolok naponta,

S a honvágy készt, hogy felkeressem,

Szívem vérét örömmel ontom,

Csak lelkem mindig ott lehessen.

Én is Grönland lakója lettem

S bár jég s fagy van csak új hazámban,

A vágy s szerelmem arra késztet,

Hogy mindörökre csak imádjam!

Ford.: Zoltán Vilmos

Forrás: A Természet 21. évf. 9-10. sz. 1925. máj. 15.

Georg Trakl (1887-1914): Románc az éjhez

A csillagok sátra alatt

magány lép át az éjfelen.

A gyermek ébred hirtelen

s arca szürkén a holdba fagy.

 

Az eszelős sikoltva sír,

a rácsos ablak rámered.

Csodálatos szerelmesek

vonulnak a tó partjain.

 

A gyilkos borába nevet.

Betegbe belemar a félsz.

Imádkozó apácakéz

fehérlik a kereszt felett.

 

Álmában dúdol az anya.

A gyermek bámulja az éjt,

nagyratárt szeme most sötét.

Csendül a bordély kacaja.

 

A pincelyukban gyertya ég,

a halott keze sápatag

csönddel írja be a falat.

Az alvó suttog egyre még.

 

Ford.: Vidor Miklós

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április

 

Georg Trakl (1887-1914): Külváros, déli szélben

Kietlen estbe barnul a negyed,

szürkés bűz úszik el a levegőben.

A híd alól vonat robaja dörren –

verébhad ugrál a sövény felett.

 

Ijedt kunyhók, szétszórt sikátorok,

vad összevisszaság a kerteken,

fülledt ordítás bődül hirtelen,

gyerekcsapatban piros rongy lobog.

 

A szemétdombon patkánykar süvít.

Belet visznek az asszonyok kosárszám,

rüh és mocsok a nők rút karavánján,

amint az alkonyból előtűnik.

 

S most egy csatorna vastag vért okád

a vágóhídról a csöndes folyóba.

Szelek festik a cserjést tarkulóra

s lassú pír botlik a hullámon át.

 

Suttogás, mely zavart álomba fúl.

Vizesgödrökből föllibegő képek,

emlékei talán egy más, előbbi létnek,

mely langy szelekből kél és visszahull.

 

Felhők közt fénylő fasorok lebegnek,

szép hintókkal, vakmerő lovagokkal.

Majd egy hajó, amint szirtekre rokkan

és aranyárnya rózsás mecseteknek.

 

Ford.: Vidor Miklós

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április

 

Georg Trakl (1887-1914): A délutánba suttogom

 

Őszi, híg nap, bágyatag,

a gyümölcs lehull a fáról.

Még egy hosszú délutánon

csönd fészkel az ég alatt.

 

Érc csendül, vesző, halott,

egy fehér állat lerokkan.

Lányok hangja nyers dalokkal

a levélhullásba rogy.

 

Szín kel Isten homlokán,

a téboly lágy szárnya rezdül.

A dombon árny fut keresztül

éjszín korhadás nyomán.

 

Alkony békessége vár;

gitárok borúja réveszt.

És az enyhe lámpafényhez

félálomban térsz be már.

 

Ford.: Vidor Miklós

 

*) Georg Trakl, osztrák lírikus, 1887-ben született Salzburgban. Részt vesz a világháborúban s itt tör ki rajta, 1914-ben, rég lappangó búskomorsága. 1914-ben, a krakkói helyőrségi kórházban hal meg. Versein az átszellemült művész áhítata sugárzik, a félig már a túlvilágban levegő lélek derengése. Tiszta, égi szemlélet, gyermeki naivitás és transzcendens lendület hatja át éteri költészetét.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. április