„Ujesztendő, vígság-szerző most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni” - kántálták a vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt. Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta, ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid gyerekírással: „N. N. cipész tanonca.” Egyszóval N. N. cipész tanonca nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám, tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte, amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam szórakozásából:
- Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?
A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.
- Felelj hát, ne félj, - mondok – mit kívánsz te énnékem?
- Semmit, nagyságos úr... N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek vissza pénz nélkül.
- Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kívánsz. Semmit se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?
A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá, hogy ennyi dolga lesz velem.
- Az van ráírva, - mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k. Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?
- Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.
- Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?
- A trafikban vettem.
- Mennyiért?
- Tizenkettőt adtak egy hatosért.
- Mit gondolsz, ennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?
N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem emlékszem pontosan.
- Örülsz, ha egy koronát adok?
- Igenis, nagyságos úr.
Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.
- Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)
- Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te énnekem boldog újévet?
A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek lelkében.
- Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.
N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba, mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti fákat, azután megint elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése