Virág Benedek (1752(?)-54(?)-1830): Emlékeztető 889-ikra

Tarka párducz vállaidnak

Disze, fő magyar s vezér!

Termeted nagy, mint Ügeknek,

Szépapádnak termete.

Ilyetén jót lát terajtad

Bőven a szem, s nyelv dicsér;

Többet érez és jelesbet

Benned a bölcs sziv s az ész;

Népedet Te lelkesited,

S még halál sem árt neki.

Merre inted, arra villog

Győzhetetlen fegyvere;

Szent előtte esküvése,

Melyet Álmossal kötött,

Szent előtte, mint az ontott

Vér s edény, amelybe folyt.

Jelre vár s tőled parancsra,

Jobbra, balra készen áll,

Ahová Téged szerencséd

Elviend, ott lesz veled,

Ezt nekem most Ung mezőjén,

Ég bizonyság! esküszi.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 212. l. – Bp., 1903.

 

Szentjóbi Szabó László (1767-1795): A poéta

Hol vagynak a violák

Melyeket nem régen

Én és némely leánykák

szedtünk a térségen?

Oh, ne keresd, hiába,

Mind elhullott magába.

 

Hát a rózsa hova lett

Kinyilt levelével,

Mely minden virág felett

Szebb piros szinével?

Oh ne keresd hiába,

Mind elhullott magába.

 

Hát lánykánk hova lettek

Barna szin hajokkal,

Kik azelőtt fénylettek

Egynehány napokkal?

Ne keresd, békételen,

Mind elholtak hirtelen.

 

Ha titeket kérdenek:

Hol van poétátok?

Csak régi nótám ennek –

Fiúk danoljátok:

Ne keresd haszontalan,

Megholt a boldogtalan!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 234. l. – Bp., 1903.

 

Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820): Sári rózsám

Sári rózsám, hová még?

Állj meg csak egy szóra!

De keservesen néztem

Szerdán az ajtóra.

Hogy gyanakodó anyád

Bezárta előttem,

Mikor alkonyodtakor

Előtted eljöttem.

 

Észre vette mindég is

Azt a lopott mézet,

Melyet ajakod kölcsön

Ajkamra tetézett:

Azolta, ha felszóval,

Mondom is, hogy Sára!

Ugyan szemesen vigyáz

Szemem járására.

 

Az ördög is hozta be

Akkor a szobába,

Mikor titkos szerelmünk

Indúla munkába:

Mert ha lettem volna is

Hozzád tiz lépésre

Gyanut ragaszt az olyan

Minden billenésre.

 

De csak tudnám, hogy a sót

Ha vén is megnyalja,

Szép Sárikám, szerelmem,

Előtted megvallja,

Nem kimélném csókomat

Ránczos pofájától

Csakhogy el ne tiltana

Engem a lányától.

 

Sári rózsám ha szeretsz

Mit nem tennék érted,

Minap pedig, hogy szeretsz

Titkon megigérted

Mikor rajtam ajakod

Akkorát czuppantott

Hogy gyanuságba hozánk

Amazt az agglantot.

 

Jöszte rózsám, ha szeretsz

Dülj le a subámra

Senki sincs most, senki sem

Vigyáz most a számra

Nyalakodjunk! nincs most benn

Módja a banyának,

Hogy az orrát a tejbe,

Verje a macskának.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 214. l. – Bp., 1903.

 

Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820): Édes bánat

Itt kell hagynom szivem felét,

Itt szerelmemet!

Eltitkolta tőlem a sors

Szerelmesemet.

Isten hozzátok, érzékeny

Ölelgetések!

Szűz egymásra pillantások,

Kedvelt nyögések!

 

Mennyi nyájas hang jött számból

S enyelgő ének,

Mikor a hűs Hesperusok

Lengedezének!

És felkapván hangzatimat

Szárnyak hegyére,

Sietteték kedvesemnek

Nyugvó helyére.

 

Segíték e hang hallásra

Gyenge lépésit

Arra, ahol hallja számnak

Zengedezésit,

S hozzám érkezvén, áldoztunk

A szerelemnek;

Magamat tettem szivének,

S szívét szívemnek.

 

Már vége van mindezeknek,

Kedveim szűnnek,

A Hesperus tündérré lett,

Szárnyai tűnnek!

Forgó szelek sem viszik el

Sok sóhajtásom

Oda, ahol vár szívemmel

Vívó  pajtásom.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 213. l. – Bp., 1903.