2020. máj. 23.

Barcsay Ábrahám (1742-1806): A magyarországi tudományoknak főgyülekezetihez (röviditve)


Gyermekek! gyermekek! ide siessetek

Borostyánt szedjetek, koszorut kössetek.

Volt oly idő, mely rég Marsnak oltárához

Hivott benneteket, pusztitó nyilához

Vérrel festett napok! népeknek hibái!

Minden nemzetnek első nyavalyái!

Ti is nemes scyták, a kik Pannoniát

Birjátok és azzal a régi Dáciát!

Tudom, oh fájdalom! tudom, hogy tudjátok,

E kis földet mennyi vérrel áztattátok.

Keserves örökség, drága birodalom!

Ezer veszélyek közt, keresett hatalom!

Elmult ez az idő s már nem Bellónához

Hivlak, hanem Pallas dicső templomához.

Nem kiván ő rablást, sem véres kopjákat,

Hanem tudománynak szentelt éjszakákat.

Hanem szelidséget, erkölcscsel jóságot,

Nemes indulatot, igaz jámborságot.

Veszszen el a karddal erőszak munkája

Melynek ember nyakát nyomja vas igája;

Kegyetlen törvénynek, büszkeség lánczai,

Melyeket forrasztnak világ bálványai:

Olyanok mint viasz, gyermeknek kezében,

Ha nincs az igazság szabad erejében:

Ha nincs a hatalom és a nemzet között

Oly szövetség, melyet mind a kettő kötött;

Oh, szerencsés nemzet! óh boldog magyarság,

Míg még mezeiden mulat a szabadság,

Reménylhetsz mindaddig virágzó napokat,

És várhatsz ennél is még boldogabbakat.

A szép tudományok békesség leányi,

Szabadságnak voltak mindég maradványi.

Ennek áldozzatok és ezt miveljétek.

Éltetekkel végig ennek szenteljétek,

a királynak hivek, hivek a hazának,

Őrizzétek dicsét legfőbb hatalmának:

Polgárok vagy urak, szolgák vagy nemesek!

Ha király atyátok, őtet szeressétek.

Nem ád a korona nagyobb boldogságot,

Mintha védelmezvén az ártatlanságot

S törvényt szabadsággal tartván a kezében

Magával ülteti királyi székébe.

Múzsák! ébreszszétek, kérlek nemzetemet,

Mert magam gyengének érzem énekemet.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 188. l. – Bp., 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése