A bölcs magában bízik; az ellene
Felkelt szerencsét, mint valamely kemény
Szirt a haboknak csapkodásit,
Érzi, de férjfiasan megállja.
A Nap, mikor feljőn, s köd emelkedik
Súgári ellen, fényszekerén nevet,
És megszokott útját kijárja:
A buta pára lehull, s enyészik.
Amaz kiszegzett czélja felé siet ;
Ha néki gátot vetnek irigyei,
Nagy lelke, csendessége mellett,
Érezi emberi hívatalját.
Bár sok veszélyek közt forog élete,
Azt tiszteletben tartani nem szünik.
Ha sorsa nem változhatatlan,
El meri várni dicső halálát.
Zengd győzedelmét mennyei lantodon,
Músám! s azoknak szíveiket, kiket
Kaján szemekkel tart az álnok
Czimbora, bátorodásra gerjeszd!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 211. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése