Te! kihez köt vala nemcsak atyafi vér,
Hanem a mi annál drágább láncz s tovább ér,
Az igaz barátság állandó hűsége,
Mely siromban kisér s ott sem lészen vége,
Te! akinek hamvát, míg megöl bánatom,
Szivemből kiforró könyvekkel áztatom!
Oh! kedves Eszterám! magam kedvesb fele!
Kivel volt, van s lészen szivem, míg vér, tele!
Te meghalál s hogy-hogy lehet, hogy én élek?
Elszakadhat-e hát két egygyé vált lélek?
De élek-é vagy csak hogy élek, képzelem,
S valami mély álom hiteti el velem?
Mert élet-é melyhez képest a halál kincs,
Melyben már csak gyászt látsz, akár meddig tekints?
Élet-é a napot, hogy még szemlélhetem,
Viditó erejét, ha nem érezhetem?
Élet-é szivemet, hogy még a vér járja,
Ha elfojtva tartja a mély bánat árja?
Élet-é az éltet tartani teréhnek,
S a természet ellen örülni végének?
A halálra mint főbb orvosra vágyódni,
Hogy késik, ős, hogy nem siet is, aggódni?
Élet-é az ilyen vagy csak lassu halál,
Melynél kinosabbat Phalaris sem talál?
Bizony az életről, ha jól gondolkozom,
Ezt az igazságot méltábban kihozom:
Te élsz, én holtam meg; te örvendsz, én sirok,
S mint az igaz megholt magammal sem birok:
Mert néked a halál élet ajtaja volt,
De bennem azólta az élet is megholt:
S amely sirban néked csak testedet tettem,
abban elevenen magam eltemettem,
Músám! ámbár te is érzed e bánatot,
S szivemnek nagy sebe reád is elhatott:
De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat,
S felettébb valónak tetsző siralmomat:
Mondd meg, de ingyen sem czikornyás versekkel,
(Ahol a sziv sebes a pipere nem kell)
Mondd meg, hogy annyi gyászt szerzett ez esztendő,
Hogy eltörlésére nem elegendő
Akármily jól s hosszan folyjon az életem,
Elhagyván, kikért azt leginkább szerettem,
Mond meg s e példában győzd meg a világot,
Hogy hijában keres itten boldogságot.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 200-201. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése