Téres határ sik tengerein, amerre leballag
Tigristől csak imént elvált s hozzája megintlen
Foglalt Euphrates, gyönyörün zöldellenek ottan
Éden kertje csudás fekvései. Verte lakását
Ott az örök kikelet: tetejekkel az égnek hasitó
Czédrusfák ereszek módjára kinyilnak: ezek közt
Sétálgatva smaragd lábon a tiszta folyóknak
Gyöngyei gördülnek s lassu csergéseket adnak.
Környül ülte virágország: sok csorda feles nyáj
Jár szabadon, s kiterült rétet kedvére borotvál.
Drága gyümölcse pirul fának, skárlátja virágnak.
Ottkinn árnyékos ligetek s gyantákat ezekből
Illatozásra kisiró fák, benn szemre legelső
Berkek, zöldellő barlangok s flóra viritó
Ágyai közt kövecsen lefutó sokféle csorogvány.
Tér mezejét önkénye szerént, valamerre szemeknek
Elterjedt látása, vetés lepi sárga kalászszal;
S fest le verőfényesb helyeket piros hajnali szinre
A szöllő, s koszorúz édes gyöngyökre gerézdelt
Fürtjeivel nem volt Boreás itt, nem vizes Auster;
Nem dörgés, villámlat; hanem csak gyenge Zephyrrel
Mulatozott a színlevegő s hordoz vala rengő
Szárnya hegyén kegyes illatokat s tömjéni lehellést.
E volt a birodalmi lakás, azhol a legelőbbi
Nemzőink jámbor napokat s vig életet éltek.
A dühös ellenség itt ujra fohászkodik, égvén
Szive kajánságtól: s amerre megálla, magas bérc
Vég föliről rohan Édennek síkjára morogva:
Szinte miként zúdúlni szokott a gyáva júhokra
A körmös farkas, ’s agyaros torkába szoritván
A siró falatot, fel-alá forgatja kegyetlen,
S ártatlan vérnek kifolyó tajtékira vidúl.
. . . . . . . .
És már a levegő kezdvén langyodni, fölikbe
Hajta heves Titán, s a boldog pár is azonban
Zöldült tölgyes alatt lefutó hűs völgybe leszálla,
Néki habos gallyak kedvelt árnyékokat adván
Mellesleg kifolyó kútfő kristályi vizével
Mormol, az árnyékzó csendet könyvével habarván,
Itt myrthusfa között környülvétetve virágok
Illatokat lehegő seregétől, hantnak eresztik
Lankadt tagjaikat. Legszinesb almafa nyújtott
Ártatlan friss ételeket; szőllői gerézdek,
Vagy kéreggel emelt folyadék szolgáltak itallal,
A vig nyájasság, nevetés, lágy tréfa s eleddig
Nem födözött s nem ives szerelem, magok öszvekevervén
Körbe veszik, s környülöttök lejtőköt ugrálnak.
Nézte s keservében dühödött a szörnyeteg annyi
Jók özönin. . . . . . . .
Végződvén ezek: elmennek nyúgodni smaragdos
Galyak alá, s puha pázsintos nyoszolyákra feküsznek.
Ime, setétbe borúl a szent berek a pulya myrthus
Visszaszegett zöld ágaitól, s a lenge szelecskék
Ingatván a fák levelét, a párra lehelnek
Életitalt. A selymes határt mormolva kerülik
A cseregő patakok, s lelapúlt völgyeknek erednek.
Mindenféle bogár távúl, távúl van ijedtség:
Ismérik, s amint tudják, fejedelmök az észből
Nem vett állatok is megtisztelik. Ámde kiváltkép,
Feketében, kipirúlt rózsák s majorána-sereg közt,
Éva csudálatos, és hímes földszínnek, ezerszer
Szépeit egy maga termetivel feljebbre segíti,
Liliomot, s fürtös violát szépséggel előzvén,
Igy kies arczával s gyönyörüen hátraszegődött
Ajkakkal, szemek elzárák. És amikor önti
A feketés ág lombjai közt a filmile fodros
Énekit a kiterült levegőn, s azt visszalövelli
A köves oldalakon játszó viszhangzat; eléri
Szenderedés s meglopta szemek’ kivánatos álom.
Jersz ide, szép szerelem! még íjjat, tegzet eleddig
Nem viselő; még tiszta, szelid szárnyakkal ajánlott,
S szem-bé-nem fogatott Szerelem, fordúlj ide s hoszínt
Megvívo violákkal egész halmozva tetézett,
Vedred ürítsd ki s hajtsd teli kézzel ez ágyra fehérlő
Liliomot. Magad is boldog pár! ah ha reményt adsz
Várt maradékidnak, sokfélét tudni ne kivánj.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 204-205. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése