Párduczos Árpádnak lelkes maradéka, magyar nép!
Harsány tárogatód, melynek hangjára felindúlt
Érzékeny szíved, megszűnvén fújni, vitézi
Tűzbe hozó haragod mérsékeld, s férfi, de nyájasb
Szemmel nézz, amíg Músám elpengeti lantját!
Néktek, erős scythák kedves maradékai! kikben
A haza hív fiait nagy örömmel látja; kik élni
S halni királyotokért még tudtok, atyáitok áldott
Nyomdokikon járván, néktek zeng énekem.
A nemes és bátor lelkek, kik harczra születtek,
Fegyveriket, mikor a vérnek mezejére kiálnak,
Férjfi vitézséggel szokták forgatni: ha megszünt
A harcz, hív szem előtt tartják mindenha, s megőrzik
a lassan s titkon rágódó rozsda fogától.
Bár olajágok alatt legyenek, vigyáznak előre,
Hátra; mi történhet forgatván gyakran eszekben.
Sok szomorú példák mondják: a csendes időnek
Édessége hamar puhaságot szűl, s veszedelmet.
Így romlott meg ama nagy poenus is, aki negédes
Rómának több izromban megrázta hatalmát.
Amikoron Priamus megtúnyúlt udvara tánczol,
Tobzódik; mikoron fejedelmei, bajnoki vígan
Játszanak, és részint heverésznek elázva, s ledöntve
Serlegeik közepett; részint egymásra köszöntik
a nagy billikomot, bátran dőzsölnek ijesztik
Szóval az ellenség seregét! felrakta vitézi
Népét Achilles Trójának büszke falára.
A törvényt a bűn letapodta; becsűlet, igazság
Számkivetésre szorúlt: az erőszak uralkodik: ily harcz
Győzni tanult fiakat kiván, Bellóna kezében
tartja borostyánját s szólit fegyverre vitézek!
Halljátok? Ti! Óh! a merre foly a Duna, merre
A Tisza; merre zajos Drávának, merre csavargó
Szávának haragot tajtékzó habjai zúgnak;
Ti! nagy atyáitokat követők! ti vérrel elöntött
Útra s halálra szokott lelkek, hazabéli vitézek!
Nem lesztek jutalom nélkül, nem! kedves anyátok;
A Haza – nagy, szent név! – köti már a ritka dicsőség
Zöld bokrétáját fejetekre; hatalmatok által
Él, s élhet! Legyetek hivek, mind nyájas időben,
Mind mikor a kétes hadnak zászlói lobognak.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 210. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése