Elmúltak az idők, midőn nyájaskodtunk,
Édes barátságnak karjain nyúgodtunk;
A’ szomorú telek borongnak egünkön,
Nem futkoz a’ tréfa nyelvünkön, szívünkön.
Így tünik-el minden múlatság végtére;
Ezer gyötrelem vár ember’ életére.
Mikor arany időt ígéretünk magunknak.
Nem tudtuk még számát jövendő bajunknak.
Tsak, mikor a’ tenger’ közepén evezünk,
Akkor veszszük észre, melly nagy veszedelmünk.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 192. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése