Már könnyü patsirta tollas magzattyával,
Fijaival nőstény pintyőke ’s párjával,
Ki epűlt fészkéből! – lebeg a’ szellőkön,
Élődik szérükön, tseveg a’ mezőkön:
„S még jó barát távúl nyög jó baráttyától!
Távúl örömitől, távúl hazájától! –
Oh kegyes szerentse! hozd-el már nyáromat,
Hogy én-is; elhagyván magánosságomat,
Repűlhessek Buda’ kedves sziklájára,
Ifjú nyájasságim’ hív kalibájára.
Ott előbbször versek’ kegyes Istenének,
Gyújtom tömjényemet, ’s Múzsák’ seregének,
Azután barátom’ dobogó szívére
Dőlök, boldogságom’ menedék-helyére.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 192. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése