Éjszaki szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása;
És hogy télre hajlik esztendő forgása.
Hideg ködök ülnek bérczek tetejére,
Hóharmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyúgovó helyére.
Nyögő Dryadesek bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De mulató helyest sehol sem lelhetnek
Ők is majd menedékhelyekben rejteznek.
Az ősz bucsút vévén s szőllőhegyeinkről,
Utolsó koszorút fon még kertjeinkről,
S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről
Könyves szemmel indúl puszta völgyeinkről.
A tél pedig ülvén, jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyat küldvén, lapályos térekre
Halált látszik hozni egész természetre.
E változás képe rövid életünknek,
Melyben végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghül minden része aggott tetemünknek.
Alig emlékezünk tavasz rózsáiról,
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chlórisajakiról?
De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?
Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,
Csak a jelenvaló teszi életemet.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 190-191. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése