2020. máj. 23.

Barcsay Ábrahám (1742-1806): A télnek közelgetése


Éjszaki szeleknek süvöltő zúgása,

Halovány erdőknek levele hullása

Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása;

És hogy télre hajlik esztendő forgása.

 

Hideg ködök ülnek bérczek tetejére,

Hóharmatok szállnak rétek zöldségére,

Pán siet telelő barlang fenekére

S sziklás tanyájának nyúgovó helyére.

 

Nyögő Dryadesek bújdosva lézengnek,

Tiszta patakokat mindenütt keresnek,

De mulató helyest sehol sem lelhetnek

Ők is majd menedékhelyekben rejteznek.

 

Az ősz bucsút vévén s szőllőhegyeinkről,

Utolsó koszorút fon még kertjeinkről,

S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről

Könyves szemmel indúl puszta völgyeinkről.

 

A tél pedig ülvén, jeges fellegekre,

Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,

Onnét fagyat küldvén, lapályos térekre

Halált látszik hozni egész természetre.

 

E változás képe rövid életünknek,

Melyben végét érvén hanyatló őszünknek,

Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,

S meghül minden része aggott tetemünknek.

 

Alig emlékezünk tavasz rózsáiról,

S múlt nyáron aratott mezők kalásziról

Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,

Midőn csókot szedtünk Chlórisajakiról?

 

De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?

Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,

Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,

Csak a jelenvaló teszi életemet.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 190-191. l. – Bp., 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése