Szomorú csillagzat mely bús sugárokkal
Játszol a’ tsendesen tsergő patakokkal; -
Tsak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szíve vérzik ’s küszködik bajokkal;
Hallod, hogy’ sohajtnak estvély’ homállyában,
Midőn a’ Természet szunnyadoz álmában. –
Nints álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt! eltávozott boldogabb házában! –
Ott egy temetőnek látom kereszttyeit ;
Bádgyadt szél mozgattya cziprus” leveleit;
Oh! az árnyékozza sokak’ tetemeit,
Kikv elem érezték az élet’ terheit! –
Egy fejér árnyékot szemlélek sírjából
Suhogva felkelni, halottas honnyából;
Vallyon, nem leszsz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könyveztek szívek’ fájdalmából?
Oh! bár felém jőne!... nem félnék képétől,
Többet reménylenék borzasztó lelkétől,
Mind élő halandók' szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!
Jaj! de ismét eltünt… ez-is fut engemet!
Talán észre vette húllani könyvemet!...
Oh! hát nincs már senki, a’ ki nyögésemet
Hallaná, ’s enyhítni akarná ügyemet?
Üss, te boldog óra! a’ melly inségemből
Ki fogsz szóllíttani illy sok gyötrelmemből!
Szakaszd-ki e’ sebes szívet kebelemből,
’S tsinálly port agyagból-készített testemből!
Talán majd valaki jő sírom’ szélére!...
’S akasztván egy darab fátyolt kereszttyére,
Reá emlékezik baráttya’ szivére, -
Egy könyvet gördítvén h ideg tetemére!
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 199. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése