A
testvéreim közt én voltam a legidősebb és ezzel a szerencsés helyzetemmel
sikerült előttük akkora tekintélyre szert tennem, hogy némely tekintetben
szinte zsarnokilag uralkodtam rajtok. Mindenekelőtt a játék valamennyi
fajtájában magamhoz ragadtam a vezető szerepet. Csak azt játszottuk, ami nekem
tetszett, s ha valamelyik testvéremre megharagudtam valamiért, azt
kirekesztettem a játékból mindaddig, amíg vagy szépen meg nem kért, vagy pedig
olyan játékra nem került a sor, amiben a kiközösítettre is nélkülözhetetlen
szükségem volt.
Minthogy
hatan voltunk – négy leány és két fiú -, el lehet képzelni, milyen zajt bírtunk
csapni a játék izgalmai közben. Az úgynevezett gyermekszobából időnkint oly
rettenetes hangzavar süvített ki még a falon át is, hogy aki nem volt ösmerős a
helyzettel, bátran hihette, hogy ott vad indiánok nyúznak valakit. Nagy
udvarunkon és még nagyobb kertünkben pedig olyan száguldozást műveltünk
néhanapján, hogy minden jólélek ijedten tért ki előlünk, nehogy lenyargaljuk.
Tőlem
telhetőleg mindent elkövettem, hogy a leányokat is fiúsítsam. Épp oly jól
labdáztak, mint magam; s ha négyesfogatot csináltam belőlök, csak olyan
sikerülten rugdostak, akár az öcsém, aki valóságos fiú lévén, különös
ambícióval adta a vad csikót, ha lovasdit játszottunk.
Ily
körülmények közt el lehet képzelni, milyen lehetett nálunk a húsvét; azaz ennek
a szép és magasztos ünnepnek másod- és harmadnapja.
A
húsvétra különösen lestünk mindannyian. Igaz, hogy különböző érzelmekkel, de
mégiscsak lestünk. akkor volt tudniillik az élvezetek élvezése, amikor orgiát
szoktam rendezni: a locsolódás.
Gyerekek
voltunk; annyira gyerekek, hogy magam se voltam még több tizennégy
esztendősnél. A többi természetesen mind fiatalabb. A legkisebb húgom talán ha
hét éveske lehetett az istenadta.
Drága
anyámnak ez a legkisebb húgocskám volt a dédelgetettje, akit még a szellőtől is
féltett. Sárikának hívták, - de minthogy ő maga-magát még picinykorában
Lalalának keresztelte el, tehát rajta is maradt a Lalala név végig.
Amikor
a gyönyörűséges húsvét elkövetkezett és anyuskám észrevette, hogy én már „készülődöm”:
vészjósló tekintettel ráncolta össze a homlokát; Lalalát pedig közelebb húzta
magához, védelmi ösztönében.
A
„készülődésem” különféle régi orvosságos üvegeknek előkereséséből állott, amibe
mindbe rózsavíz volt szerzendő. A rózsavizet hol ingyen, hol egy pár krajcárért
szereztük a Jelinek-patikából. Ki volt kötve, hogy csakis fehér rózsavizet
szabad használni, mert a piros megfesti a ruhát, amire rálocsolják.
Mondhatom,
hogy a legritkább esetben bírtam annyi üveget összekajtatni, amennyit elégnek
tartottam. Szerettem tudniillik, ha úgy el voltam látva rózsavízzel, hogy
zavarba egyáltalában ne juthassak. Minden zsebembe dugtam tehát egyet. Hogy
miért nem tölttettem meg inkább egy nagy üveget, ami bőven adta volna: annak is
megvolt az oka. A szemem láttára történt ugyanis egyszer, hogy a barátom, Rába
Laci egy olyan hét decis forma üveget kiszalajtott a kezéből a locsolódás
hevében, s éppen a meglocsolandó néni fejéhez csapta. Ha még csak ez történt
volna! De az üveg eltört, a rózsavíz mind szétfolyt s kárba veszett. Arról nem
is szólva, hogy minő szíves szavakkal köszönte meg aztán az a néni a
megtiszteltetést.
Így
járni nem szerettem volna, megmaradtam tehát a sok kis üvegnél. Természetesen a
rózsavízzel egy kicsit mégis takarékoskodni illett. Abból tehát a húgaimra
nemigen pazaroltam. Családtagoknak jó volt a kútvíz is, amivel nem kellett „spórolni”.
Az igazi locsolódás otthon ilyformán rendesen kútvízzel esett meg, korán
reggel. A rózsavízre később került a sor, amikor körüljártam a várost és az
ösmercsaládok leányaitól beszedtem a piros tojás adót.
Gyönyörű
mulatság volt!
Már
hajnalban felkeltem húsvét másodnapján és az első dolgom volt, hogy a
szobaleányunkat egy kanna vízzel kiöntsem az ágyából, mint az ürgét. A leányzó
sivalkodva ébredt fel és az öreg szakácsnénk, akivel a mogorvasága miatt
semmiféle tréfát se lehetett elkövetni, dörmögve ijesztgetett, hogy rögtön rám
borítja a dézsát, ha nem pusztulok a konyha tájékáról.
Tudtam,
hogy megtenné (nem tisztelte az még a húsvéti jogot sem), eloldalogtam hát és
lesbe álltam húgaim hálószobájának a környékén. Bejutni meg sem kíséreltem.
Tudtam, hogy drága anyuskám riglivel és kulccsal zárta el előlem az az utat.
Még az ablak elé is volt valami barikád építve, nehogy ha betörném, egykönnyen
bejuthassak.
Pokoli
eszmém támadt. Mialatt a szobaleány a nappali szobákat kezdte söpörgetni: hamar
felkaptam magamra a cselédszobában talált szoknyáját, reklijét, a fejemet
bekötöztem parasztos baboskendővel és a kötényem alatt (az is volt) egy üveg
vízzel, odaálltam a hálószoba ajtaja elé; ott elkezdtem hadarni suttogó
selypítéssel, vékony női hangon, ahogy a szobaleányunk beszél: „tessen kinyitni
hamar! az úrfi most nincs itt; - az ablak felől próbálkozik.”
Mielőtt
édesanyám meggyőződhetett volna a tényállásról, valamelyik kisasszonyka rést
nyitott az ajtón és látván a „leányzót” odakint, engedte, hogy betolakodjam.
A
következő percben azután vészsikoltások töltötték be a szobát, a házat, a… a
mindenséget. A nagy üveg vízből csak úgy áradt a zápor a húgaimra, akik
rémülten futkostak, mint a kotlótlan csirkék. Ki az ágy alá igyekezett, ki a
szekrénybe bújt, ki meg csak forgott rémültében és sápítozott.
Jó
anyám úgy jött a szomszéd szobából, mint a tigris. Lalalát védte a testével.
Szegény kis Lalala akkor már csuromvíz volt. Én pedig a következmények elől
sietve visszavonultam és menekültem.
Déltájban
kerültem elő; minden zsebem tele volt piros tojással. Még a zsebkendőm is. Volt
a sok közt egy kis hegyes gyöngytúktojás is, ami arról nevezetes, hogy sokkal
erősebb a héja, mint a tyúktojásé. Ennek pedig nagy az értéke csoknyázáskor.
Hogy
mi a „csoknyázás”? Az a hazárdjáték, hogy két fiú összeüt két piros tojást, s
akié eltörik, az a vesztes, az a törött tojást tartozik annak adni, akinek a
csoknyázó-tojása nem törött el. Az ilyen tört tojást azon hirtelenében meg is
eszegettük. Gyöngytyúktojással csoknyázni ugyan nem illik, - ezt tiltja a
gavallér-becsület; de én inkább nem voltam gavallér, hanem Roóz Samukától
elnyertem csoknyázva hat piros tojást. Samukat bőgve ment haza, én meg
szuszogni is alig bírtam, mire a hat kemény tojást lenyeltem. De azért
lenyeltem. A húsvéti nagy ebédet azután meg is ehette miaam a püspök.
Ez
történt húsvét másodnapján, amire természetesen húsvét harmadnapjának kellett
következni. Húsvét harmadnapja pedig a leányoké. akkor ők locsolódnak. Visszaadják
a kölcsönt a fiúknak. Aszerint bánnak velök, ahogy a fiúktól tapasztalták.
Amilyen a mosdó, olyan a törülköző: ez
régi elv.
Nohát,
el lehet képzelni, mi várt énrám húsvét harmadnapján.
Drága
anyám maga állott az élén az ellenem összeesküvő hadnak. Lalalát meg kellett
bosszulnia. Számomra nem maradt más, mint a furfang, hogy hogyan kerüljem ki a
veszedelmet.
Mit
tehettem mást? magam is bezárkóztam és eltorlaszoltam este az ajtómat. Fáradt
voltam, tehát mélyen elaludtam. Arra ébredtem, hogy a szobaleány zörget és hí
reggelizni, mert már késő van, mindenki reggelizett.
Jó,
jó, tudtam én, hogy mit jelent ez a nagy érdeklődés a gyomrom iránt. Gyanús
neszek voltak odakint, halk suttogás, vihogás. Bizonyos, hogy ha én ajtót
nyitok, még az öreg szakácsné is nekem ront egy rocskával. Legalábbis hatan
lestek rám odakint. Megborzongtam. Milyen özönvíz lesz itt, én Istenem!
Volt
az anyuskámnak egy modell-babája, azt én előtte való es becsempésztem
magamhoz. Most ráadtam az ingemet, kabátomat, a kalapomat és nagy zörgéssel
nyitottam ki az ablakot, mintha arra akarnék kiszökni. Hanem a babát toltam
előre magam helyett. A baba egy szempillantás alatt olyan lett, mintha a tengerbe esett volna. Hogy ordítottam volna én
az ő helyében! Így csak kacagtam; de kívülről vészlárma kerekedett erre.
anyuskám előhívatta az inast, akinek az
volt a feladata, hogy másszon be a nyitott ablakon és nyissa ki az
ajtót.
-
János – rimánkodtam -, kap egy szivart, ha nem nyitja ki.
-
János, nyissa ki, két szivart kap! – licitáltak rám kívülről.
Éreztem,
hogy ebben a versengésben alól maradok. Az ágy alá menekültem. A következő
percben mintha kannibálok törtek volna be, olyan sikogás, visítás támadt. A
húgocskáim tele poharakkal s üvegekkel kerestek. Az ágy alól csakhamar
kiöntöttek. Jajgatva ugrottam fel végső szorongattatásomban a vaskályha
tetejére. Ott álltam, mint valami didergő szobor. Arról megfeledkeztem, hogy a
legjobb céltábla épp ott leszek.
A
rettentő örömzsivajba beleszólott a vizslánk is, amely nem tudta, mi a csoda
van ott a kályhán, és szörnyen megugatott.
Anyuskám
felemelte Lalalát, hogy jobban locsolhasson. Merész ötletem támadt. Gyors
elszánással kiragadtam anyám kezéből a kis húgomat, és pajzsként tartottam
magam elé.
A
támadás egy pillanat alatt megszűnt. Mindenki ijedten hallgatott, csak a kis
Lalala evickélt visítva a karomon.
Győztem!
Lalalát
nem adtam vissza addig, amíg csak meg nem ígérte drága anyám, hogy nem lesz
több bántódásom.
Ráadásul
azt is megígértettem vele, hogy ma madártej lesz ozsonnára.
Megígérte.
Mindent megígért volna Lalaláért.
És
ami a legtöbbet érte: meg is tartotta az ígéretét.
Ez
a furcsa kis húsvéti emlék jut most eszembe, hogy megint itt van a locsolódás
napja.
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 17. sz. 1908. ápr. 19.
